Hirdetés

Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után

Google Plus

Beszélgetés Imre Gézával, a riói olimpia párbajtőrversenyének második helyezettjével

Az idén is kettős ünnep várja karácsony táján a magyar vívósport egyik rendületlenül fénylő csillagát, Imre Gézát, aki az atlantai olimpia bronzérme után húsz évvel, most nyáron, a Rio de Janeiróban rendezett ötkarikás játékokon ezüstéremmel zárt a férfi párbajtőrözők egyéni küzdelmeiben. Úgy, hogy arasznyira, pontosabban egyetlen tusra volt az olimpiai bajnoki címtől. A legnagyobb siker elmaradt ugyan, de az akkori nyilvánvaló csalódáson túllendülve ma már csöppnyi keserűség sem volt a hangjában, amikor közösen felidéztük az „igazi” arany helyett fehér arannyal véget ért brazíliai csúcsviadalt. Előtte azonban még „koccintottunk” egyet, persze – ezért az idézőjel – csak jelképesen…

Éppen a szenteste előtt, december 23-án van Imre Géza születésnapja. Mi a szokás, ha már ennyire közel esik egymáshoz a két jeles esemény: „megtakarít” a família egy napot, hogy aztán a karácsonyi ajándékozásban „duplán” köszöntse a családfőt, vagy külön-külön mindkét nap az ünneplés jegyében telik? Egyáltalán: hogy fest Imrééknél a karácsony?
Kezdem a végéről: nekem szerencsém van, mert a feleségem, mint irányító, megoldja a feladatok nagy részét, ő igazi előre tervező, majdhogynem már a nyár végén megkezdi összeírni, beszerezni a fenyőfa alá kerülő ajándékokat. Ez nekem nagy lelki könnyebbség. Az idei karácsony egyébként más lett volna, mint a többi, mert úgy terveztük, vagyis hát leginkább én szerettem volna, hogy egyszer végre menjünk el közösen itthonról egy szállodába két-három napra, már ki is néztük a helyet, ahol együtt lehettünk volna, de aztán nem jött össze a dolog. Marad az otthoni karácsonyozás, takarítás, sütés, főzés, meg az idegeskedés, hogy elkészül-e minden időre, ettől szerettem volna mentesíteni mindenkit, de végül ez nem sikerült. Ami a születésnapomat illeti, a szüleim arra mindig nagyon ügyeltek, nehogy szegény gyerek frusztrált legyen és egybekössék a karácsonnyal, így az én külön köszöntésem mindmáig nagyon szépen meg van tartva 23-án.

Nyilván nem kerül, több okból sem a karácsonyfa alá az esztendő egyik legnagyobb, igazán megharcolt ajándéka: az az ezüst, vagy ha úgy tetszik, fehér arany, amelyet Rióban szerzett…
Már csak azért sem, mert nálunk a karácsony igazából nem rólam, rólunk, szülőkről, hanem a gyerekekről szól.

Mit kell, lehet tudni róluk?
Bence már 14 éves, Szofi pedig 12, és mind a ketten kézilabdáznak.

Hadd vessem közbe: akárcsak az édesanyjuk, Kökény Bea, aki a maga idején nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi női kézilabda egyik kiemelkedő alakja is volt. Nem mindenki tudja: a válogatottal, amelynek átlövő-irányítója volt, nyert Európa-bajnokságot, kontinensbajnoki bronza is van, de olimpián és világbajnokságon is ezüst- és bronzéremig vitte a nemzeti csapattal. A gyerekek pedig ezek szerint az ő sportágát választották...
A kisfiunk egyszer kipróbálta a vívást, de aztán maradt a kézilabdánál. Igazából mindkettőnek a saját döntése volt, bár Bence tán még hatéves sem volt, amikor kitalálta, hogy kézilabdázni szeretne. Ez viszonylag korai elhatározás volt, csodálkoztunk is rajta. Kislányunk pedig, akiről egyáltalán nem feltételeztük, hogy sportolni fog, az egyik kézis lányokkal eltöltött nyári szünete után, a suli kezdetét követően pár hét múlva így szólt: Anya, akkor vigyél le a Fradiba! Hamar kapus lett belőle, azóta is ez a posztja. Úgy látom, ügyeskedik, szorgalmas és igyekszik. Azt, hogy mennyire tehetséges, nem tudom eldönteni, én nem értek a kézilabdához. Bence, aki – mint én is – balkezes, szintén ügyes, de tán nem is az a lényeg, hogy önmagában valaki tehetséges-e vagy sem. A tehetség önmagában nem elegendő, kitartónak, szorgalmasnak kell lenni. Egyelőre szeretik csinálni, jó csapat van körülöttük, szeretnek odajárni, én ezt tartom fontosnak.   

A Fradiból ugorjunk Rióba: párbajtőrdöntő, az egyik oldalon Imre Géza, Magyarország, a másikon Pak Szang Jun. A 41 éves magyar fokozatosan ellép 20 esztendős riválisától, egészen 14-10-ig tart a diadalmenet. Imre Géza jelentős különbséggel, magabiztosan vezet, s már csupán egyetlen tus hiányzik az olimpiai bajnoki címhez, amikor…
… amikor nem tudtam bevinni a győztes találatot. Park utolért, fordítani tudott, s ő nyert.  Két nap múlva megnéztem az asszónkról készült felvételt, főképpen azért, mert az egyéni versenyek után jött a csapatverseny, s egyfelől voltak nekem is kérdéseim, hogy mit lehetett, kellett volna másképpen csinálni, másfelől tudtam, hogy Koreával kezdünk, s fel kell készülnöm, mert újból összekerülök ezzel a sráccal. Igyekeztem legyőzni, de ez nem sikerült a csapatversenyben sem. Megvert négy tussal. Elővette megint ugyanazt a taktikát, amit alkalmazott az egyéni döntőnkben ellenem. Nagyon másképpen nem csinálnám akkor sem, ha az aranymeccset újból kéne vívnunk. Kis plusz szerencse még jól jött volna, de ott és akkor, a győzelmem kapujában taktikai váltást csinált, olyat, hogy egyszerűen nem tudtam már megszúrni, annyira leszűkítette a mozgását, és olyan sebességi fokozatra kapcsolt, amire nekem nem volt megfelelő válaszom. Jól felkészült, kiváló formában vívott végig.  Érzésem szerint a következő években meghatározó egyénisége lehet a sportágunknak. Fiatal, agilis, jó fizikumú, ráadásul az én stílusom feküdt neki. Annyiból persze fájó, hogy 14-ig eljutottam, de az utolsó tust nem én tudtam beadni. Igen, olykor-olykor eszembe jut azóta is, szerencsére nem álmomban, hanem nap közben, hogy lehetett volna másképp, jobban csinálni, de ez van, nincs értelme azon rágódni, mi lett volna ha… Az arany nyilván még jobb lett volna, de ettől én még boldogan tudok élni.

Azért engem nem hagy nyugton a kisördög, hadd firtassam hát: Rió előtt elfogadta volna, hogy az olimpián egyéniben ezüstöt, csapatban bronzot nyer?
Nem vagyok benne biztos, hogy igent mondtam volna… sőt, szinte biztosan nem mondtam volna igent, mert ezüstérmem már volt, igaz, hogy csapatban, de volt. Meg egyéni bronzom is, ezért mondom, hogy ez az arany hiányzott és hiányozni is fog mindig. De én sportoló vagyok, azért edzek, készülök, hogy a következő meccset, a soros asszók mindegyikét megnyerjem. Azért csinálom, mert győzni szeretnék.

Mért lett a választott sportága éppen a vívás? Mért nem foci, úszás vagy éppen tenisz? És ha már vívás: mért éppen párbajtőr, s nem tőr vagy kard?
A focit apukám annyira nem szerette, s a környékünkön nem is volt olyan nagy lehetőség a futballra. A suliban persze fociztam eleget, de nem bántam annyira ügyesen a labdával. Az úszás megvolt, hiszen meg kellett tanulnom igen fiatalon, mert az egy hasznos dolog, de aztán begyulladt a fülem, meg úszásban amúgy sem voltam annyira ügyes, hogy versenyszerűen műveljem. A tenisz sem maradt ki: két évig csináltam, de voltak tehetségesebbek, az edző sem foglalkozott annyit velem, így aztán abbahagytam, a húgommal együtt. Egyszer aztán apukám látott egy hirdetést az iskola falán, anyukám meg levitt a csepeli vívóterembe. Még nem voltam tízéves, és egy jó edző kezébe kerültem.  Játékos vívásoktatás volt, tőrrel kezdtem, ezért jobb lett a lábmunkám, mint egy átlagos vívóé, a mai napig ez az egyik erősségem. Utána kezdtem el párbajtőrözni, edzőmnek is inkább az volt a szíve csücske, amellett alkatilag is jobban kedvezett nekem: elkezdtem nyúlni, magasabb lettem, ami ebben a fegyvernemben előny. Amellett míg tőrben inkább a bírót okoltam, párbajtőrözőként már önkritikussá váltam: kezdtem magamban keresni a hibát, ez mindig előrébb és feljebb vitt. Rajtam múlott, hogy nyerek vagy sem, s egy-egy asszó végkimenetele nem valami külső befolyástól függött.

Felállítható bármilyen sorrend a diadalok között, van olyan, hogy legértékesebb első hely, kedvenc érem, avagy mindegyik egyformán kedves Imre Gézának?
Nagyon sok szép helyezésem van, s mindegyik - vagy ezért, vagy azért – közel áll a szívemhez, mindnek megvan a szépsége, de azért van egy különleges is. Mégpedig az 1996-os olimpiai bronzom. Mivel érmet nyertem, kinn maradhattam a legeredményesebbeket hazahozó aranygép indulásáig, s a sok-sok sportesemény megtekintése közepette kézilabdára is kijutottam. Itt és így ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Kökény Beával. Ha nem szerzem meg azt az érmet, már a csapatverseny után jövök haza, s így el is kerültük volna egymást. Ezért aztán ez a bronz picit előnyt élvez a többihez képest.

Megkerülhetetlen a kérdés: hogyan tovább? Azt természetesen nem gondolom, hogy az 1996-os atlantai bronz, s a 2016-os riói ezüst után, újabb húsz év múlva meglesz az olimpiai arany is, mert akkor már nyilván nem fog versenyszerűen vívni. De Rióval netán le is zárult a már eddig is hosszú és eredményekben módfelett gazdag párbajtőröző-karrier? Vagy van még ösztönző erő, ambíció, hogy – csak a legnagyobb sikereket összegezve - a négy olimpiai medál, a négy világbajnoki és hat Európa-bajnoki arany, a 19 magyar bajnoki cím még mindig ne a végállomást jelentse? Hogy a dicsőséglista tételsorai egyéniben és csapatban is gyarapodjanak tovább?
Harminchárom éve vagyok vívó, s ilyen hosszú pályafutás után nehéz meghozni egy olyan döntést, hogy vége.  Még ha terveim szerint közel is maradok a víváshoz, mert ugye már edzősködöm pár éve. Az amúgy saját magamnak is feltett kérdésre csak a jövő felel majd, most még nem tudom a pontos választ. A csapat is kérdés, hogy miként szerepelnek majd a fiúk nélkülem az új versenyeken, a világkupa-állomásokon, erre én is kíváncsi vagyok. Meg aztán az éveket csak érzem én is: van egy derékfájásom, amit mindenképpen rendbe kell rakni. Utána derül ki, mennyire tudom megint helyre tenni magam.

Kizárható Tokió, a 2020-ban következő újabb nyári olimpia?
Én korábban már sokszor mondtam, hogy olimpián soha többé nem lépek pástra, például a 2012-es, londoni után is, aztán idehaza, a következő évben megnyertük a világbajnokságot. Úgy voltam vele, na, most kell abbahagyni, aztán kiderült, még mindig nem vagyok a csúcson. Szóval nehéz ügy, mert azért az a jó, ha az ember a csúcson tudja abbahagyni. Kérdés, hogy ez mikor van...

Lehet, hogy még mindig nem jutott fel oda... Ami tény: 41 év ide vagy oda, a 2016-os olimpia azt mutatta meg, hogy változatlanul felfelé ívelő a szakmai pályafutása.
Ez pillanatnyilag igaz, de előbb-utóbb elfárad az ember. Gondolkodom nagyon erősen, hogyan tovább, ide is, oda is húz a szívem. De úgy is fogalmazhatok: még vívódok a válaszon...

Jancsó Kornél

Képek

Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz utánFehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz utánFehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz utánFehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz utánFehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz utánFehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz utánFehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után

Google Plus

Galéria

Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után
  • Fehér arany Rióból két évtizeddel az atlantai bronz után

Hirdetés