Hirdetés

Az Antarktisz lehet a százötvenedik

Google Plus

Beszélgetés a világutazó Tóth Istvánnal

Idősek otthonának igazgatójaként ismert, ám fő jellemzője az, hogy közel a hetvenhez is, és térdműtétje dacára bátran hetvenkedik: szenvedélyének hódolva járja a világot változatlanul. Tóth Istvánnak, a hamisítatlan világutazónak legutóbb Kína és Tibet került fel a „bakancslistájára”, pontosabban csak a himalájai „világ teteje” volt új a meghódított területek sorában, merthogy az ázsiai ország óriásban már korábban is járt. Ezzel együtt Dél-Kína is tudott újat és meglepőt elárulni magáról, Tibet pedig szavai szerint maga volt a csoda.

„Ezt az ázsiai utat már a kilencvenes években meg szerettem volna valósítani, egy szekszárdi utazási iroda szervezésében láthattam volna meg Nepált, Tibetet és Bhutánt, de akkor buta fejjel nem mentem el, azzal nyugtatván magam, hogy majd biztos lesz még ez a program. Ám azóta is hiába kerestem hasonlót, nem volt ilyen, amely ezt a három országot együtt kínálta volna fel” – mondta el egy szuszra, gyorsan azt is idefűzve, hogy ráadásul időközben Nepálban kétszer is járt már. Olyan útra sem lelt, amelyben Tibet is és Bhután is benne lett volna, viszont jött egy Dél-Kínát és Tibetet érintő ajánlat.

„Úgy gondoltam, hogy mivel mindjárt hetven leszek, el kell menni, amíg még bírom magam. Most júniusban megtörtént, s nagyon örülök, hogy végig bírtam és végigcsináltam az egészet, húszfős csoportom tagjainak egyöntetű dicséretét kiváltva. Erre igen büszke vagyok.”

Hogy merre járt és mit látott? Útikalauzunkból valósággal ömlött a szó, boldogan mesélt a két hét számára legmeghatározóbb élményeiről.

„Szecsuanban kezdtünk, ahol három várost érintettünk, így a hétmilliós tartományi fővárost, Csengtut, amely azért volt számomra fantasztikus, mert ott van a pandarezervátum. Óriási területen fekszik, jó húsz éve tudósok bevonásával indították a programot a pandák megmentésére, s a kínai állam nagyon komoly összegeket szánt erre a projektre, így szép lassan növekszik a számuk. Sok érdekességet megtudtam, így például azt, hogy a pandáknál két bocs születik, de az anya csak egyet táplál, az erősebbiket, amelyik hamarabb odamegy hozzá, azt eteti, a másikat nem engedi magához.  A gyenge másodikak 99 százaléka elpusztul, de itt, a rezervátumban azonnal elveszik az anyától az egyik kicsinyét, inkubátorba teszik, s mesterségesen táplálják, majd kétnaponta kicserélik a testvéreket. Az anya elfogadja a „csereprogramot”, s egy éven keresztül szoptatja hol az egyik, hol a másik bocsát. Így dupla szaporulat van, mert felneveli mindkét utódot.”

Beszélgetésünk e pontján elkanyarodtunk kicsit, szóba került, hogy kevés a külföldön fellelhető panda, sajnos Budapesten sincs belőlük, bár másutt se nagyon találunk példányokat Kína nemzeti állatából.

„Azért van nagyon kevés állatkertben panda, mert csak hét év után lesznek fogamzóképesek, s a kínai állam csak hétéves korát betöltött hímet és nőstényt ad kölcsön, merthogy az ajándékpárok bizony megmaradnak kínai tulajdonban – magyarázta Tóth István. - Még azt is kikötik, hogy tíz év után vissza kell adják újra a kínai államnak, mi több: még a szaporulat is Kínáé, nem maradhat az érintett külföldi állatkert birtokában az utód sem, amely ott született. Legutóbb például Montreal kapott két bocsot tíz évre, aztán viszont vissza kell, hogy adják a kanadaiak Kínának őket.”

Aki nem tudná: a pandák fejenként napi 30 kiló speciális eledelt fogyasztanak, jelesül bambusznádat esznek.

„Ez a nád csak ott, Szecsuanban terem, és hetente repülővel szállítja a kínai állam a saját költségére mindenhova, ahol panda van a világon. A légi szállítmány folyamatosan érkezik tíz éven át, vagyis mindaddig, amíg a pandák újra vissza nem kerülnek Kínába. Peking szigorúan szabályoz mindent, s csak az összes feltételnek megfelelve kaphatnak külföldi állatkertek pandát.”

A világutazó a pandaügyi tanmese után megemlítette, hogy az emberi étkekkel is minden rendben volt Szecsuanban, ahol nagyon jól főznek, megannyi fűszeres, csípős finomságból válogathattak. Csengtuból pedig Jünnan tartományba, Licsiangba vezetett tovább az útjuk, ahol a történelmi óváros, s a helybéli nahszik kínálták a legfőbb látványosságot.

„A nahszi kisebbség különleges népcsoport, saját írása van, hasonló az egyiptomi hieroglifákhoz, saját kultúrája és nyelve van, s ugyanúgy megkapta az UNESCO világörökségi védelmét, ahogyan a világörökség része Licsiang óvárosa is. Utóbbit úgy kell vagy lehet elképzelni, mint mondjuk Szentendre belső részét, csak annál vagy hússzor nagyobb. Tele kis utcákkal, üzletekkel, éttermekkel, kávézókkal, teázókkal, szuvenírt áruló boltokkal, az utcán pedig nahszi népviseletbe öltözött emberek hada idézi meg a helyi folklórt. Főleg fiatalokról van szó, akikkel fotózkodni lehet. Ittlétünk második napján pedig elvittek bennünket egy újabb különleges helyre: megtekintetni a világ egyik legszebb és legmélyebb kanyonját. Az Ugró tigris néven ismert szurdokba több száz lépcsőfokon vezet lefelé az út az összeszűkült mederhez, amely afféle gyűjtőhelye három nagy folyamnak, az egyformán a Himalájában eredő Sárga folyónak, a Mekongnak és a Jangcénak, avagy Kék folyónak.”

Aztán kiderült, hogy nem kellett mindig gyalogolni...

„A túra után egy szupervonatra, az úgynevezett „puskagolyó” expresszre szálltunk, azzal jutottunk el Kumingba. Már nagyon vártam a találkozást a hangtalanul sikló, féktelenül száguldó csodával, élveztem, ahogy jó 200-zal repesztett a vonat, amely kényelmesnek bizonyult, menet közben egyetlen hiányérzetem támadt csupán. Ahogy az 5-6 ezer magas hegyek között robogott velünk, hiába kerestem a hófödte csúcsokat. A csúcsok ott álltak ugyan, de míg azok a korábbi években teljesen havasak voltak, most semmiféle fehér leplet, még hófoltot sem láttam rajtuk, sajnos egy évtized alatt még feljebb tolódott az örök hó határa.”

Kumingban egy újabb világörökségi védettséget élvező kuriózum: a Kőerdő várt rájuk.

„Óriási területen fekszik, hamisítatlan látványosság, amely sok százmillió év alatt alakult ki, különleges sziklaformációkkal, egyedi alakzatokkal, elképesztő képződményekkel. Igazi természeti ritkaság, ilyen erdő alig van másutt – mesélt tovább a világutazó, akit még inkább megfogott a következő állomás: Tibet fővárosa, Lhásza.

„Repülővel érkeztünk ide, a világ legmagasabban fekvő országába, amelynek sörét is ezzel a felirattal árulják. Hogy milyen a sörük? Kicsit gyenge, de hát más nincs, ezt az egyet lehetett inni, hát ezt ittuk. Lhásza maga pedig egyenesen csodálatos. Tibet 1950-es kínai megszállását követően 1959-ben az ország politikai és spirituális vezetője, a dalai láma egy sikertelen felkelés után Indiába menekült. A kínai jelenlét és befolyás roppant erős ma is, és amíg a kulturális forradalom előtt 4300 buddhista kolostor volt Tibetben, ma 1700 működik, s jelentősen csökkent a szerzetesek száma is. Kinn azt hallottam, hogy ha a most 84 éves dalai láma meghal, valószínűleg nem fogják a reinkarnációját keresni, s nem lesz 15. dalai láma, de hogy ez igaz-e, nem tudni. Mindenesetre megnézhettük a tibeti buddhizmus fejének egykori lakosztályát a mesés Potala palotában, amely önmagában is bámulatos építészeti alkotás. Manapság már rendkívüli értékű múzeum, ahová roppant nehéz bejutni, eleve mert tömegek várnak mindig a bebocsátásra, amellett a látogatás előtt öt különböző helyen volt ellenőrzés, útlevélvizsgálat, nagyon szigorú, majdnem motozás szintű átvilágítás, persze őrületes értékek vannak odabenn, a látogatható részen is, a mintegy ezer szobából mi úgy 25-30-ba tudtunk bejutni az engedélyezett két óra alatt.”

Tóth István kitért rá, hogy a vallási hierarchiában második pancsen lámának a vidéki kolostorát is megnézték, szerpentineken, több hágón, ötezer méter felettieken is átkelve. Megtekintették továbbá a dalai lámák már szintén múzeumként szolgáló nyári palotáját, megálltak a tibeti szent tavaknál, számos kolostort útba ejtettek, s nem maradt ki semmi fontos, amit egy ilyen úton feltétlenül látni kell.

Csak Bhután maradt ki megint – vetettem közbe.

„Sajnos igen, ez a himalájai királyság továbbra is hiányzik a teljesítések lajstromáról, de nincs okom panaszra. Egyfelől eleve büszkeséggel tölt el, hogy az úton semmi bajom nem volt, se kínzó fejfájás, se rossz alvás vagy rossz közérzet, amit a magaslati levegő okozhat, hiszen rendre 3500 méter feletti magasságban jártunk. Másfelől – Kínát nem számolva, mert ott már jártam – Tibet a 147. ország, ahol eddig megfordultam. Azért fontos számomra ez a határszám, mert az ENSZ szerint 196 ország létezik hivatalosan, a 147 pedig éppen 75 százalék, vagyis a világ országainak háromnegyedében jártam már. A száz százalék nem cél, de a két Koreát még szeretném felkeresni, továbbá Chilébe visszamenni, s onnan egy szuperhajóval eljutni az Antarktiszra, a hatodik földrészre, az lenne a 150. a sorban... Továbbiakat nem tervezek, ha a 150 ország meglesz, azzal maximálisan elégedett leszek.”

Jancsó Kornél

Képek

 Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik Az Antarktisz lehet a százötvenedik

Google Plus

Galéria

 Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik
  •  Az Antarktisz lehet a százötvenedik

Hirdetés