Ennio Morricone

Róma Piazza Veneziához közeli negyedében, a helybéliek által esküvői tortának vagy írógépnek becézett Viktor Emanuel emlékműre néző ablakok mögött megannyi filmzenei remekmű született. A via d’Aracoeli sarkán álló 16. századi Muti Bussi- palota harmadik emeletének közel ezer négyzetméteres lakása Ennio Morricone „birodalma”. Paolo Sorrentino A nagy szépség című filmjét idéző dekadens szépség lengi körül Morricone muzeális értékekben gazdag  otthonát. A hatalmas nappaliban kínai dísztárgyak és bútorok között fekete zongora áll. A világhírű komponista ülve fogadja a látogatókat, balesete és gerincműtéte óta nehezen közlekedik. A tekintete látszólag szigorú, olyan tanár benyomását kelti, aki a szidalmazástól sem riad vissza. Morricone a maestro megszólításhoz tartja magát, tiltott szó számára a spagetti-western, mert lekicsinylően hangzik olaszul, továbbá a magánéletéről sem hajlandó beszélni.

A találkozás apropója a négy európai országból érkező újságírókkal Ennio Morricone 2016-os turnéja, amivel hatvanéves zeneszerzői pályafutását ünnepli. A kilenc várost érintő koncertsorozat Prágában indul és Wroclawban zárul. Január 17-én a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekarral és a debreceni Kodály-kórussal lép fel a budapesti Papp László Budapest Sportarénában. A novemberben a 87. életévét betöltött filmlegenda idős kora és mozgáskorlátozottsága ellenére fáradhatatlan. Nemrég misét komponált Ferenc pápa tiszteletére, melyet az Il Gesú jezsuita főtemplom plébánosának a felkérésére írt abból az alkalomból, hogy Rómában kétszáz éve engedélyezték újra a jezsuita rend működését. A vallást amúgy nem gyakorló Morricone személyesen is találkozott Ferenc pápával, akit igazi misszionáriusnak tart a keresztények és a muzulmánok közötti megbékélés szorgalmazása miatt. A maestro zenei hozzájárulása nem csak az érzelmi hatáskeltést célozza, akár a kollektív imának szánt pápai mise, akár egyéb, a világ drámai történéseire reflektáló zeneművei esetében. 2013-ban felkavaró erejű szimfonikus művet komponált a Földközi-tenger vizébe fulladt afrikai menekültek emlékére. 2002-ben a New York-i ikertorony elleni terrortámadás áldozatairól emlékezett meg Hangok a csendből című kompozíciójával, amit később a történelem összes áldozatának, névtelen hősének dedikált.

Janus-arcú zeneszerzőnek vallja magát Morricone, közel száz oratorikus, nagyzenekari művet, kantátát jegyez. Elhagyott szerelméhez való visszatérésnek nevezi az abszolút zenében tett   kalandozásait csakúgy, mint a karmesteri tevékenységét. Utóbbira Sergio Leone beszélte rá, aki gyerekkori jóbarátja és padtársa volt az általános iskolában. „A zeneszerzés magányos, elzárt alkotói tevékenység, amihez visszavonultság, elmélyülés társul. A filmzene-szerzés pedig alkalmazott múzsa, amibe beleszól a rendező, a producer. Határidőre kell dolgozni, nem annyira inspiráció, mint inkább benyomások alapján, ami a rendezőkkel folytatott beszélgetésekből, a forgatókönyvből, a leforgatott képkockák alapján születik meg. Ezzel szemben karmesterként felszabadító érzés, hogy közvetlenül kommunikálhatok a zenészekkel és a közönséggel. Elevenséget, ihletet merítek a zenekarral való találkozásokból. Csak a fantázia szab korlátot annak, hogy milyen ritmusban, hangszerelésben tolmácsolom a zenémet”. A világ legnagyobb koncertpódiumait, köztük a Verona Aréna tizennégyezer fős nézőterét is meghódító zeneszerző leginkább akkor érzi magát elemében, amikor a  filmzenéit vezényelheti.

Öt Oscar-díj, köztük egy életmű Oscar, tíz Donatello, öt Bafta, három Grammy-díj és számtalan jelölés birtokosaként –  legendássá vált filmzenéinek köszönhetően – Morricone soha nem készített számvetést. Mint meséli, hajdanán outsiderként szegődött a filmhez, nem fűzött hozzá hosszú távú reményeket, az élet, a megélhetés mégis a mozi irányába terelte.

Kései elismerésnek tartja, hogy Santiago de Chilétől Los Angelesen át Pekingig bemutathatta a saját szerzeményeit. „Soha nem a siker motivált, hanem annak az örökségnek a továbbvitele, amit a nagy mesterektől, elődöktől kaptam, mint Palestrina, Petrassi, Stravinsy, Monteverdi.”

Morricone és a zene kapcsolata gyerekkori szerelem. Trombitán játszó édesapjától tanult meg kottát írni. Az éjszakai bárokban is zenélő idősebb Morriconet a fia is elkísérte olykor, sőt helyettesítette. Apja nyomdokain haladva szintén a trombitát választotta, amikor beiratkozott a Santa Cecilia Konzervatóriumba. Kissé kilógott a sorból azzal, hogy a hangszeres tudás mellett zeneszerzést, kórus- és karvezetést is tanult. Az ötvenes években hangszereléssel kereste a kenyerét. Az olasz RCA stúdióban közel ötszáz dalon dolgozott olyan szerzőkkel, mint Paul Anka, Chet Barker, Mina. Színházi zeneszerzőként is alkalmazták, mielőtt Sergio Leonéval történelmet írtak.

Az italo-western műfajának a megteremtője eredetileg nem Morriconét akarta felkérni az Egy maréknyi dollárért zeneszerzőjének. Előző munkái alapján a stúdiófőnök rábeszélte, hogy hallgassa meg a tehetséges fiatal muzsikus munkáját.  A régi padtársak alkotóként és barátként találtak újra egymásra, és onnantól kezdve Ennio hűséges maradt a rendezőhöz. Azzal tűnt ki a többiek közül, hogy elsőként alkalmazott a Volt egyszer egy vadnyugatban szájharmonikát és pánsípot. Ettől kezdve komédiák, melodrámák, thrillerek, háborús filmek, történelmi eposzok hosszú sora következett.

A hatvanas évektől keresett név lett Hollywoodban, olyan amerikai rendezők kérték fel filmzenékre, mint John Carpenter, Brian De Palma, Barry Levinson, Mike Nichols, Oliver Stone. A lexikonok szerint ötszázötven, saját bevallása szerint négyszázötven filmhez írt kísérőzenét. Mind közül az egyik nagy kedvence a jezsuita misszionáriusokról szóló Roland Joffé-film, a Misszió, az Aki legyőzte Al Caponét, a  Volt egyszer egy Amerika, a Cinema Paradiso és a közelmúltból Koltai Lajos Sorstalanság című filmje. A Leonéhoz fűződő barátság miatt mondott nemet Clint Easwood többszöri felkérésére, elsőként a Nincs bocsánat című westernre. A sors fintora, hogy 2007-ben Easwood kezéből vehette át az életmű-Oscart.

A sok száz rendező közül közel harminc éves hűség fűzi a szicíliai Giuseppe Tornatoréhoz. A saját szavaival élve amolyan apa-fiú kapcsolat az övék, a kölcsönös bizalmon és megbecsülésen alapszik. Az óceánjáró zongorista alakját nem kis mértékben Morriconéról mintázta Tornatore. A hangszerét a tűzvészben menekítő zongoristával a zene mindenhatóságának adózik a rendező.

Nagy hódolói közé sorolhatja a maestro az olasz-amerikai Quentin Tarantinót is, aki évekig kapacitálta őt, mire kötélnek állt. A Becstelen brigantik és a Django elszabadult után, amihez Tarantino felhasználta a zeneszerző néhány szerzeményét, a Hateful Eight című western az első Tarantino- film, amihez teljes egészében Morricone írt kísérőzenét. Rossz hírnév keltésének, a média torzításának tartja, hogy olyan szavakat adtak a szájába, miszerint azért nem akar Tarantinóval dolgozni, mert indokolatlanul erőszakosak a filmjei. „Becsülöm Tarantino munkásságát, való igaz, hogy néhány képsorával nem értek egyet, de elismerem az eredetiségét, azt a képességét, ahogyan a műfajokat kiforgatja. A Hateful Eight is ilyen film, a hóban játszódó western, ami ritka párosítás.”

Szép emlékeket őriz a Sorstalanság kísérőzenéjéről, a közös munkáról Koltai Lajossal, akit még a Maléna operatőreként ismert meg. „Kertész Imre regénye az egyik legerősebb irodalmi alkotás, ami a holokausztról született. Megtisztelő volt számomra Koltai felkérése, igyekeztem megfelelni neki, hogy a fájdalom, az irgalom és a remény hangjai éppúgy megszólaljanak benne.”

Morricone szereti azokat a rendezőket, akik részéről maximális bizalmat élvez és szabadkezet kap. A gyakorlatra lefordítva ez annyit jelent, hogy igazán azt élvezi, amikor még a forgatás megkezdése előtt elkészítheti nagy vonalakban a zenei motívumokat, a hangszerelést. „Hosszú évek tapasztalata azt igazolta számomra, hogy az az ideális felállás, amikor a rendező a zenéből is ihletet merít a film látványvilágához. Hollywoodban gyakran esnek abba a hibába, hogy szinte az utolsó pillanatban keresnek zeneszerzőt, és ilyenkor kevésbé értékelik a munkánkat.” Ez alól kivételnek tart olyan európai látású alkotókat, mint Steven Soderbergh, Mike Nichols vagy Brian De Palma.

Hatvan évre visszatekintve Morricone a saját hozzájárulását a filmművészethez fele-fele arányban technikai és érzelmi indíttatásúnak érzi. „Nincs értelme misztifikálni a zeneszerző jelentőségét egy film sikerében. A zsánerfilmeknél kötöttebb szabályok érvényesülnek, bizonyos műfaji kódok mentén kell zenei aláfestést komponálni. Az ún. művészfilmek, kísérleti alkotások esetében jobban szabadjára tudom engedni a fantáziámat, bátrabban, merészebben kísérletezek jómagam is. „A szigorú napirend szerint élő komponista – karmester megszokott életmódja szerint a reggeleket sétával, tornázással, jógázással tölti. A délelőtti és délutáni órákban visszavonul a dolgozószobájába, a zeneszerzésnek szentelt idő olyan számára, mint a „szent” szieszta. A körülményeket mindehhez hatvan éve hűséges, elválaszthatatlan társa, Maria, a felesége biztosítja. A maestro négy gyermeke közül Andrea fia viszi tovább a zenei vonalat, karmesterként és zeneszerzőként gyakran közösen vesznek részt projektekben is. Giovanni, a harmadik Morricone örökös reklám- és videoklip rendezőként vesz részt apja koncertturnéin.

A zene mellett Ennio Morricone legnagyobb szenvedélye a sakkozás.  Harmincas éveiben az olasz nemzeti sakkválogatott tagja volt. Baráti mérkőzéseken is részt vett Karparovval, Lékó Péterrel, Polgár Judittal. A másik szenvedélye a futball, a Róma drukkolójaként szinte egyetlen mérkőzést sem hagy ki, leginkább a televízió képernyőjén követi kedvenc csapatát.

 A holnapok felől nincsenek aggodalmai, mert mint mondja: „Szerencsére nem tudok olvasni a jövőben. Minden napnak azzal a bizodalommal nézek elébe, hogy még bármi megtörténhet. Rossz és jó egyaránt. Egyet azonban biztosan tudok: amíg élek, magamtól semmi pénzért nem mondanék le arról az örömről, hogy újra meg újra a közönség elé álljak karmesteri pálcával a kezemben.”

Szentgyörgyi Rita