Velencei filmfesztivál
A szerelmes Al Pacino, a brutálisan meggyilkolt Pasolini, a nyolcvanadik születésnapján egekbe magasztalt Sophia Loren, a feszes bőrszerelésben provokáló Charlotte Gainsbourg, a bálkirálynő Emma Stone, az olasz gyökereinek hódoló Abel Ferrara: Európa legnagyobb múltra visszatekintő nemzetközi filmfesztiválja, Velence idén sem fukarkodott emlékezetes pillanatokban, megörökítésre méltó képekben, a régi idők moziját idéző hangvételben. Még akkor is igaz ez, ha 2014-ben a Mostra di Venezia javarészt háborús témákkal, kilátástalan élethelyzetekkel, ellentmondásos politikai és társadalmi kérdéseket boncolgató alkotásokkal szólította meg a Lido közönségét.
A húsz versenyfilm zömében a múlt kísértő árnyékával foglalkozott. Mindmáig feltáratlan tabutémák kerültek terítékre, mint az örmény kisebbség lemészárlása Fatih Akin német állampolgárságú török rendező drámájában, A vágásban. Az 1915-ös katonai beavatkozás másfél millió ember halálát követelte, amit a török állam a mai napig nem ismert el népirtásnak. Az algériai háború kirobbanását eleveníti meg a Távol az emberektől egy falusi tanár és a rábízott rab közös utazásában a kősivatagon keresztül. A lázadók és a francia fegyveresek konfliktusában a dán színészfenomén, Viggo Mortensen alakítja az önfeláldozó francia tanárt a tőle megszokott intenzitással és emberséggel. Az ölés aktusának Oscar-jelölt rendezője, Joshua Oppenheimer A csend arca című, a zsűri nagydíját nyert alkotásával nem kevesebbre vállalkozott, mint egy indonéz család történetének az elmesélésére egy túlélő alakján keresztül, akinek a bátyjával a halálosztag végzett. Adi az amerikai rendező kamerája előtt évtizedek múltán szembenézett testvére gyilkosaival. Nincs megrázóbb a valóságnál: ezt a tényt igazolja Oppenheimer felkavaró története.
A versenyprogram alkotásai közül említésre méltó Rakhshan Banietemad a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazott Mesék című filmje, ami az iráni társadalom elmúlt harminc évéről ad átfogó képet. Vagy a szintén iráni Mohsen Makhmalbaf grúz nyelven forgatott, hazájában betiltott Az elnök című alkotása az arab tavaszról. A kínai Peter Ho-sun Chan az elrabolt gyermekük felkutatására induló szülők kálváriájáról, lelki szenvedéséről mesél.
A latin-amerikai mozi legeurópaibb rendezőjeként számon tartott Alejandro González Inárritu, a 21 gramm, a Bábel nemzetközileg elismert alkotója látványos nyitófilmmel tért vissza Velencébe. Az év kultfilmjeként beharangozott Madárember kettős értelemben is újjászületés: a Batman legendás megformálóját, Michael Keatont Innaritu hozta vissza a feledés homályából. Riggan Thompson, bukott filmsztár szerepét bízta rá, aki a színházban próbál új lendületet adni hanyatló karrierjének. Trükkök, szellemidézés, humor, pikantéria szórakoztató egyvelege a film a szárnyait denevéremberként kitáró színész repkedésével New York felhőkarcolói felett. Egy hajdani szuperhős hangzatos comebackje a hollywoodi stúdiófilmek stílusában.
Szeretet és halál Velencében: az olasz lapok szalagcímei olyan megdöbbentő alkotásra vonatkoznak, mint a fesztiválközönség és a szaksajtó részéről egyaránt nagyra értékelt Búcsúparti. Az eutanázia kérdését boncolgató dráma egy jeruzsálemi idősotthon lakói között játszódik, akik megalkotnak egy halálba segítő berendezést haldokló barátjuk megváltására a szenvedéstől. A komoly morális és emberjogi kérdéseket felvető film nagy eséllyel pályázik a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra.
Az emberi szenvedést a szenvedélyek és a primér ösztönök színére váltó Lars Von Trier a távollétében is gondoskodott arról, hogy elvigye a show-t Velencében. A nimfomániás 2. vágatlan, háromórás rendezői változatát nem kisebb sztárok képviselték a fesztiválon, mint Uma Thurman, Charlotte Gainsbourg és Stellan Skarsgard. Uma csodás fekete ruhában vonult be a filmpalota kárminvörös szőnyegén. Egyúttal a Chopard ékszermárka partijának a háziasszonya volt hatalmas nyaklánccal, burgundi színű Jenny Packham nagyestélyiben. Gainsbourg testhez símuló, derékig felvágott Dolca Gabbana bőrszerelésben feszített. Az önmagán a konyhapadlón abortuszt végző nimfomániást alakító színésznő „mindent megmutatok a filmvásznon, ami a szerepemhez tartozik” mondattal hárította el az újságírók kérdéseit. Ezzel szemben Stellan Skarsgard azzal viccelődött, hogy elmesélte Trier kérését: „Forgatok egy pornót, nem kell szeretkezned benne, csak mutasd meg a végén a farkadat.”
Öregen, festett barna hajjal, ezernyi barázdával az arcán is hihetővé teszi a szerelmet. Ki másról lehetne szó, mint Hollywood és a Shakespeare-színjátszás koronázatlan királyáról, Al Pacinóról.
Kedvenc olasz városában, szicíliai felmenőitől örökölt macsó sármmal két filmmel képviseltette magát a szomorú szemek Alfredója. Üdvrivalgások, hisztérikus éljenzések közepette érkezett a lagúnák városába, hogy egy csapásra átütő sikert és bukást is learasson. Veterán rendező barátja, Barry Levinson kamerája előtt nagy dobást hajtott végre A kiégés című tragikomédiában. Pacino vásárolta meg Philip Roth regényének a megfilmesítési jogát egy Alzheimer-kóros tüneteket produkáló Shakespeare-színészről, aki nem képes különbséget tenni a valóság és a színpadi cselekmény között. A visszavonult komédiás fanatikusan beleszeret a nála negyven évvel fiatalabb rajongójába, aki nem mellesleg leszbikus. Tragikum és abszurd határmezsgyéjén egyensúlyozva Al Pacino fantasztikus alakítást tesz oda a vászonra. David Gordon Green Manglehorn című filmjében pedig egy embergyűlölő texasi lakatost alakít, aki képtelen elengedni élete nagy szerelmének az emlékét. A giccses álomképekbe zuhant Pacino ezúttal is nagyot alakít, ennek ellenére a film nem áll össze élvezhető történetté.
A szerelmesfilmek terén a Három szív című Benoit Jacquot-rendezés vitte el a pálmát Velencében. Catherine Deneuve a saját lányával, Chiara Mastroiannival és Charlotte Gainsbourggal alkot amolyan édeshármast ebben a lírai történetben. A fesztiválon Louis Vuitton-kreációkban mutatkozó színésznők mellett a kerek évfordulót, nyolcvanadik születésnapját ünneplő Sophia Loren számított Velence dívájának. Fotókiállítással, könyvvel, legnagyobb filmsikerei vetítésével és egy fiatal olasz rendező dokumentumfilmjével tisztelgett a Mostra az olaszok Sophiájának életműve előtt.
Bronx olasz negyedéből jött a bűn és a vallási megtisztulás ördögi angyalának is becézett Abel Ferrara, hogy lerója tiszteletét minden idők egyik legnagyobb költője, mozgóképes varázslója, Pier Paolo Pasolini előtt. Félig olaszul, félig angolul játssza és narrálja Willem Dafoe Pasolini utolsó két napjának történetét a Pasolini című filmben. Ninetto Davoli, Pasolini jó barátja, filmes alteregója elégedettségének adott hangot Ferrara munkája láttán, aki személyes tanúvallomásokból, bírósági jegyzőkönyvekből próbálta rekonstruálni a mássága miatt megbélyegzett művész halálának körülményeit. Ferrara filmje annak ellenére hiteles és szívbemarkoló, hogy nem nevezi meg Pasolini gyilkosát, inkább lélektani, érzelmi síkon közelíti meg a botrányossá vált rendező jövendöléseit az európai civilizációról, az olasz társadalomról, a mindenkori kisebbségről.
Szentgyörgyi Rita
Fontosabb díjak
- Arany Oroszlán Roy Andersson: A léten merengő, faágon ülő galamb
- Zsűri nagydíja Joshua Oppenheimer: A csend arca
- Ezüst Oroszlán (a legjobb rendezés) Andrej Koncsalovszkij: A postás fehér éjszakái
- A zsűri különdíja Kaan Müjdeci: Sivas
- Legjobb forgatókönyv Rahszan Bani-Etemad: Mesék
- Legjobb női alakítás Alba Rohrwacher: Éhes szívek
- Legjobb férfi alakítás Adam Driver: Éhes szívek
