Mocsári Eleonóra, televíziós szerkesztő – rendező, üzletasszony, bonbonkészítő. Két gyermek, egy húsz éves fiú és egy tizenegy esztendős leány édesanyja. Verseket, könyvet ír, négy évig volt Sáregres polgármestere. A Sáregres – Rétimajor „birtokon” kerestük fel, hogy megrajzolhassuk egy igazán különleges egyéniség portréját.

Ahogy beléptünk a lakásába, nem lehetett nem észrevenni a központi helyet elfoglaló valódi ketrecbe zárt zöld kerámia sárkányt. Ő a házőrző?
Furcsa történet. Ajándékba kaptam ezt a Zsolnay-figurát, de a mai napig nem tudom a nevét annak, aki nekem ajándékozta. Egy szekrény tetején állt, másodmagával és azonnal beleszerettem. Megdicsértem, hogy milyen gyönyörű, de minden hátsó szándék nélkül… Aztán két hét múlva egyszer csak csöngettek az ajtón és elhozták nekem… Fél éve történt, azóta ő a „szerencsehozó” sárkányom.

Gyermekkorát nem a szerencse jegyében töltötte…
Nyírbátorban születtem és Nyírbogáton éltem tizenhárom éves koromig. Szüleim halála után Szegedre kerültem nevelőotthonba. Bár nővérem örökbe akart fogadni, ezt az akkori törvények nem tették lehetővé. A nevelőotthon nem jó hely, de valahogy mi kivételes helyzetben voltunk, mert a városban üzemelő Pick-gyár rendszeresen ellátott minket minden jóval. Ennek eredményeképpen felnőtt fejjel egyszerűen képtelen vagyok megenni ezeket a dolgokat. Legkedvesebb nevelőmre, Zsóka nénire mindig jó szívvel gondolok. Szerencsére az ünnepeket nővéremnél tölthettem, aki szigorú volt, de ezt sosem róttam fel neki. Szinte gyermekeként kezelt, ami nem csoda, hiszen köztem és a saját gyermeke között alig öt esztendő a korkülönbség.

Aztán az Isten adott nekem egy pótanyát, Kati mamácskát, párja. Tata sajnos 5 éve meghalt. Kati mamácskával nagyon vidám és  felhőtlen a kapcsolatunk, sokat nevetünk. Persze ő is megdorgál, ha kell, megkérdezi, van-e rajtam harisnya, meg ne fázzak meg ilyesmi, de azt imádom benne, hogy még mindig vigyázni akar rám.

Gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy egyszer legyen egy Zastavám. Na, az nem lett……

Az első terepjárómhoz ajánlotta fel az autós cég, hogy válasszak rendszámot, így lett a NOR 999, ami később a csokoládé márka neve is lett.

Hamar férjhez ment…
Valóban, tizennyolc évesen kötöttem házasságot. Érettségi után üzemmérnöki diplomát szereztem. Válásom után – immár a pocakomban lakó a fiammal kettesben maradva (hat hónapos kismamaként hagyott el a férjem egy nála 25 évvel fiatalabb hölgyért) – másoddiplomásként szerkesztő-riporter lettem, majd  a Hálózat Tv munkatársaként egy éven keresztül Erős Péterrel (fantasztikus operatőr) a Dokumentum Műhelyt vittük.

Miért pont ezt választotta a pályamódosítás irányának?
Angolul tanultam éppen, amikor a barátnőm kitalálta, hogy milyen jópofa lenne ezt elvégezni… Mondom, engem fel sem fognak venni, mert annak idején Szegeden sem vettek fel újságírónak.  Felvételi napján nem olvastam el a napi sajtót és megkérdezték, ki az a Kupa Mihály, hát nem tudtam, így indult a médiakarrierem. Végül csak megszereztem a diplomát, harminckét évesen televíziós szerkesztő – riporter lettem. Néhány évvel később már saját cégemmel készítettem televíziós műsorokat. Tíz éve egy csapattal dolgozom, nagyon fontos számomra az állandóság. Hűséges típus vagyok.

Forgattam filmet a Grand Canyon indiánjairól, forgattam Svájcban börtönfilmet, Cseh országban zenei fesztivált, ünnepi műsort, főzőműsort, de a legismertebb a Kárpát-medence templomait bemutató sorozat, amely immáron a százötvenedik epizódnál tart, ez áll a szívemhez legközelebb.

Tehát a szomorú gyerekkor után siker és szerencse…
A siker nemcsak szerencse kérdése, hanem rengeteg munka eredménye. A nevelőotthon évei alatt megtanultam küzdeni, megmutatni, hogy egy falusi kislány is meg tudja állni a helyét és tud bizonyítani, természetesen ez akarat kérdése. A munkát soha sem szégyelltem, legyen szó szellemi, vagy fizikai munkáról. Bármikor beállok kapálni. Arra is volt példa, hogy magas sarkú cipőben kiugrottam az út szélén a Volvóból, mert láttam, hogy a marhák kiszabadultak a karámból, és be kellett őket hajtani.  Az ember attól ember, hogy két lábbal áll a földön.  Persze a feje lehet a fellegekben, mert az álmok mindig kellenek. Azok inspirálják az embereket. A gyerekeim néha mondják, hogy milyen rossz, hogy „tanyán” élünk, aztán amikor jobban belegondolnak, akkor rájönnek, hogy itt tiszta a levegő, és nem ordít a szomszéd.

Hogyan lett a televíziós szerkesztőből, Rétimajor gazdasszonyából polgármester Sáregresen?
Véletlen, mint annyi minden az életben. Igazság szerint elég távol álltak tőlem ezek a bürokratikus dolgok, nem szerettem soha ügyeket intézni a hivatalban. De felkértek, megnyertem a választást és elvállaltam, bár ne tettem volna. Ahogy hallottam, a legfőbb érv, amit mellettem felsorakoztattak, az volt, hogy én biztosan nem lopom el a pénzüket… Amikor négy év múlva átadtam a polgármesteri széket, az egyetlen falu a környéken, ahol már minden utca aszfaltos, Sáregres volt. Azóta minden alkalommal felkérnek, jelöltessem magam, de nem! Ahol én egyszer nem kellek, ott nekem többé nincs helyem, ez elvi kérdés nálam: legyen ez munka vagy magánélet, ebből az elvből nem tudok és nem is akarok engedni.

Mi inspirálta, hogy ennyi munka mellett kézművescsokoládé-készítővé váljon?
A csokoládé „őrületem” öt évvel ezelőtt kezdődött. Az alap motivációt az adta, hogy a lányom lisztérzékeny, ezért a legtöbb, boltban vásárolható csoki számára nem volt megfelelő. Egy ajándékba kapott, hetven százalékos csokoládéból és aszalt szilvából kezdtem neki „kotyvasztani” valami alkalmas édességet. Lelkesen gyakoroltam, míg egy nap nálunk járt egy európai uniós képviselőnk, Glattfelder Béla, akinek nagyon ízlett a kreáció és felvetette, miért ne tanulnám ki ezt a szakmát? Mondtam neki, hogy azt se tudom, hol lehet ezt tanulni. Az ő segítségével kerültem ki Belgiumba. A következő évben már Svájcban töltöttem két hetet. Rájöttem, egyáltalán nem nehéz szakma ez. Ha valaki szeret dolgozni és van benne egy kis kreativitás, akár egy hét alatt látványos előrelépést tud felmutatni.

Akkor immáron hivatalos bonbonkészítő a végzettsége?
Nem. Ilyen végzettségem nincsen. Terveim között szerepel, hogy a Gazdasági főiskolán, valami ide kapcsolódó szakot elvégezzek. Legalább erről is legyen papírom…

Ehhez a munkához komoly gépek is kellenek…
Először egy kevésbé modern, víz alapú temperálóval kezdtem dolgozni, később fejlesztettem és álltam át hőtartó temperálókra. Ez a legfontosabb, mert az alapanyagot állandó hőfokon tudom tartani a munkához. Ezzel a technikával akár napi ezer bonbont is el lehet készíteni.

A családja hogyan fogadta, hogy egy televíziós szerkesztő – riporter egyszer csak fogja magát és pályát módosít?
Először mindenki örült, hogy itthon dolgozom és mindig kéznél vagyok. Aztán mikor a munka már egyre nagyobb zajjal járt, már nem voltak ennyire boldogok. Amikor a műhely elkészült és a nappali televíziós munkám után az éjszakákat ott töltöttem, már egyáltalán nem volt öröm a családban. Nekem a műhely maga a kikapcsolódás, a megnyugvás. Imádom a csendet, ott csak én vagyok és megszűnik a világ. Szinte egyfajta meditációban készülnek a bonbonok, rengeteg gondolat jön elő, amire a zajban, a pörgésben nem találnék rá.

A régi műhelyből aztán bemutatóterem lett én pedig átköltöztem a mostaniba. Ma már nemcsak csokoládét, hanem tortákat és kenyeret is készítek. Természetesen csak gluténmentesen. Tartósítószert, cukrot nem használok.

Akkor ez nem is hizlal?
Ha nem eszi meg, akkor nem… Azért az íz miatt méz vagy glükóz kell hozzá. De minden alapanyag és termék gluténmentes és csak belga csokit használok. Nem „butítom” liszttel, szójával. A saját kenyeremhez most egy gluténmentes lisztcsaládot használok, amit én tesztelek Magyarországon.  A pármai egyetemmel közösen egy magyar cég fogja forgalmazni, az omega3–mal dúsított kenyér-, pizza- és tésztalisztet. Most hatszáz darab fél kilós egységcsomagot osztunk szét tesztelésre, hogy minél több érzékenységgel küszködő ember kipróbálja és véleményezze.

Aki készíti a csokoládét, nyilván szereti is…
Lehet, hogy meglepő, de nem eszem csokit… Illetve nagyon ritkán, a narancslikőrös bonbonból egyet-egyet. A család se nagy csokis, bár igény lenne rá, de sokszor hajnalban egyszerűen elfelejtem, hogy vigyek nekik egy kis kóstolót az éjszakai termésből. A férjem egyébként maga a főkóstoló.

Hány vendéget tudnak fogadni Rétimajorban?
Ötven férőhelyes a Halászcsárda, ehhez egy nyolcvan személy befogadására alkalmas rendezvénypince társul. Egész évben nyitva vagyunk, a választék gerincét a halételeink adják. A harcsapaprikás és halászlé mellett a haltepertő és a halcsipsz is nagyon népszerű a vendégek között, a vegyes halászlénkben lévő, busafiléből készült halgombóc talán egyedülálló az országban. Vendégházaink, apartmanjaink, gyerektáborunk bőséges szálláskapacitással várja a víz, a halak, a természet és a horgászat szerelmeseit.

Sikeres üzletasszonyként megtehetné, hogy hátradől, várja a pedikűröst és időnként elszalad valamelyik közeli város butikjaiba bevásárolni… Mégis egész nap dolgozik, éjjel pedig bonbont készít…
Nekem nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha meg kell csinálni valamit. A „nagyasszonyok” közül sokan elfelejtik, hogy honnan jöttek. Olyankor van gáz.  Én nevelőotthonban nőttem fel, ez sok mindenre megtanított, főként arra, hogy több akarjak lenni… ahol a 34-es lábaimra öt számmal nagyobb téli csizmát kaptam. Akkor megfogadtam, ha módom lesz rá, mindig csak a méretemnek megfelelőt fogok hordani. Ez az egyetlen mániám és ennek megfelelően közel száz pár cipőm van. Viszont több mint tíz éve ugyanahhoz a fodrászhoz járok, már ha eljutok odáig. Ugyanaz az autómárkám, már az ötödik széria, sajnos sokat vagyok úton, évente 150.000 km–t megyek, így két – három évente cserélem az autót.

A gyerekeim nagyon szeretik a főztömet.

Szinte minden nap főzök otthon, mert bár ott az étterem, a gyerekek szívesebben eszik meg azt, amit én készítettem nekik. Otthonról viszik az ebédet mindketten.

Hogy bírja energiával?
A fő energiaforrásaim a gyermekeim és a szeretet.

Mindig  arra vágytam gyerekként, meg persze felnőttként is, hogy szeressenek. Ha szeretetet kapok, akkor szárnyalok.  Lackó, a kincs, tíz évet vártam rá ő lombikbébi, Lili, az ajándék, tíz év után spontán fogant.

Nagyon fontosnak tartom a mosolyt, ha jó kedvűek vagyunk, és úgy indítjuk a napunkat, akkor mindegy, mi történik, az csak jó hangulatban mehet végbe, mert úgy állunk hozzá.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ha gyűlölködünk, az a mi szívűnket rágja, nem a gyűlölt személyét. Ezért sohasem gyűlölködök. Ha valami negatív hatás ér, rögtön kidobom az agyamból és ott csak a jó, előremutató dolgoknak hagyok helyet.

Minden nap ötkor kelek, elkészítem a reggelit, az ebédet bepakolom a gyerekeknek és hétkor indulunk az iskolába.

Hálás vagyok minden reggelért, mert felébredek és láthatom a gyerekeimet. Két évvel ezelőtt bementem egy rutin epeműtétre, és majdnem meghaltam. Háromszor műtöttek meg három nap alatt, kilenc vágással „úsztam meg”.

Valamiért szeret az Úr, és biztos vagyok benne, hogy dolgom van még a világban. Szeretném, ha a Csók Istvánról ír könyvem második kötete még ebben az évben megjelenne, mely tartalmazza a kézzel írt teljes terjedelmű naplóját. Jövő májusban le szeretném gyalogolni az El Caminót. Sok bánat van még a szívem mélyén, melyet a hosszú úton le szeretnék tenni. Ha valaki egyszer megkérdezné, mi motivál, nem tudnám megmondani, csak egyszerűen teszem a dolgom, megpróbálok mindenkit szeretni. Remélem, majd engem is úgy fognak szeretni, amilyen vagyok, olyan egyszerűen, mosolygósan, kövéren, szomorúan egyszerűen engem.

Amikor verset írok, azok az adott hangulatom pillanatait tükrözik, de mindig és minden körülmények között úgy érzem, hogy kegyelt vagyok, és tenyerén hordoz az Isten.

Szabó Gabi

Megosztom