Az udvariasság
A magán-, illetve üzleti célú kapcsolatteremtés és kapcsolattarás nyelvi formáinak megválasztása elsősorban a kommunikáló felek egyéni döntésének eredménye, ugyanakkor a beszélgető partnerekre a társadalmi előírások; kimondott, kimondatlan szabályok is hatással vannak. Gondoljunk csak akár a saját kultúrkörünkben megnyilvánuló tegezés és magázás kérdéskörére, amelyek eleve keretet adnak egy-egy beszélgetésnek.
Valamennyi kommunikációs folyamatnak a közlés mellett a hatáskeltés, illetve hatásgyakorlás is alapvető funkciója, így a harmonikus, zökkenőmentes társadalmi kapcsolatok meghatározó szükséglete a különböző udvariassági formák figyelembevétele, illetve formulák használata. Ezek nem megfelelő alkalmazása sok esetben félreértést, sőt akár a későbbi kapcsolódástól való tartózkodást eredményezhet.
Az udvariasság történeti kialakulására a szó etimológiája is utal, hiszen kiindulási alapja maga a viselkedéskultúra egykori „fellegvára”, vagyis a „királyi”, fejedelmi, uralkodói udvar. Az udvariasság, illetve az udvarias viselkedés tehát elsősorban a felsőbb rétegek magatartására, valamint a társas érintkezés formaságaira vonatkozó szabályokat foglalta magába. Ennek a továbbgyűrűző hatása figyelhető meg később a polgárosodás során.
Az udvariasság mai értelemben a másokkal való tapintatos társadalmi viselkedésmód, valamint az illő magatartás szabályainak gyűjtőneve, kinyilvánítva a másik iránti tiszteletet, valamint egymás kölcsönös megbecsülését, elfogadását. Lényegében a másokkal szembeni figyelmesség általánosabb módjaként tekinthetünk rá.
Az udvariasság kifejezőeszközeinek részét képezik a különböző tiszteletadási formák, így a köszönés, bemutatkozás, a megszólítás, de ugyanúgy a tegezés, illetve magázás is.
Az udvariasság különböző megnyilvánulási módjainak alakulását és használatát mindig az adott társadalmi szokásrend határozza meg, így az udvarias nyelvi megnyilvánulásokban az adott korra jellemző és a társadalom tagjai által elfogadott, illetve meghatározott formák jutnak kifejezésre.
A tiszteletadási formák megválasztását és alkalmazását több tényező is befolyásolja: így a kommunikációs szituáció, az interakcióban résztvevő személyek neme, kora és társadalmi helyzete, valamint a köztük lévő szociális távolság a mérvadó, de a felek közötti ismertségi vagy rokonsági fok, illetve maga a családi állapot is meghatározó.
Az idő előrehaladtával, illetve a társadalom változásával részben módosulhat is a tiszteletadási formák használata, így maguk az udvariassági formák átalakulnak, átalakulhatnak.
Természetesen kell, hogy legyen mérték, aranyközépút a különböző udvariassági formák használatakor is, hiszen a már túlzottan alázatoskodó vagy hízelgő magatartás, így akár az udvariassági formulák halmozása, a saját személyünk lefokozása, kicsinyítése magával a szándékunkkal ellenkező, vagy akár negatív, sőt olykor ironikus hatást eredményezhet.
Nagyszüleink idejében a gyerekek még a szüleiket és rokonaikat magázták, sőt a házastársak is így kommunikáltak egymással, ezzel szemben a magyar nyelvben egészen a középkorig a tegező nyelvi forma volt használatos (pl. „Te Kegyelmed”).
A szocializációnak köszönhetően a kommunikációban résztvevők legtöbbször rendelkeznek azon – viselkedéskultúrához kapcsolódó – képességgel, hogy az adott helyzetnek, célnak leginkább megfelelő nyelvi – és nem nyelvi – formáknak megfelelően nyilatkozzanak, azaz a tényleges szituációhoz igazított megoldást válasszák meg.
dr. Bittó Renáta
protokoll-és viselkedéskultúra szakértő
