Egy legenda nyolcvan éve

Interjú Lantos Árpáddal, a Hotel Silvanus**** tulajdonos-igazgatójával

Karinthy Frigyes Könyv című írásában olvashatjuk a rá olyannyira jellemző humorral megfogalmazott mondatot: „Itt látható a világ legkisebb óriása és legnagyobb törpéje!” Ha személyesen találkozunk a hazai vendéglátás egyik doyenjével, Lantos Árpáddal, ezt a tréfás mondatot akár így is átfogalmazhatnánk: „Íme, a magyar szállodaipar legfiatalabb időse, és legidősebb fiatalja!” A koránál sokkal fiatalabbnak látszó szállodaigazgató ugyanis a mai napig aktívan dolgozik, sportol, utazik, kertészkedik és konzervatív, polgári értékrendje mellett elképesztő nyitottságról, empátiáról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot szinte minden megnyilvánulásában. A családi vállalkozásként általa vezetett Hotel Silvanus**** pedig immár kétségtelenül külön kategória lett a hazai szállodák között. Volt az ország legjobb vidéki szállodája, tavaly elnyerte az Év Hotelje kitüntető címet és nem mellesleg az ország legelső zöld szállodája. A Dunakanyar és a Pilis ölelésében fekvő – és Európa egyik legszebb panorámájával büszkélkedő – hotelről, saját pályafutásáról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk az idén nyolcvanadik életévét betöltött tulajdonossal.

A szállodáról…

Nehézségek és bizakodás

– Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy a szállodaiparban sem könnyű az élet. Az elmúlt gazdasági válság és az ennek köszönhető recesszió bizony minket sem kímélt, és a túléléshez szükséges fejlesztésekre, épülésre, szépülésre felvett banki kölcsön a mai napig is Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett. Ugyanakkor a jelenlegi országvezetés helyesen ismerte fel azt, hogy az idegenforgalomból a magyar gazdaság egyik legfontosabb húzóágazata lehet. 2010 óta ezért rengeteg olyan támogató jogszabály, adókedvezmény született – valamint konkrét támogatási lehetőségek egész sora vált hozzáférhetővé –, amelyek mind-mind bizakodásra adnak okot a jövőt illetően.

Családi vállalkozás és generációk

– Jómagam 1992-ben lettem „maszek”, hogy ezzel a régi, mára már elkopott jelzővel éljek. Mindenképpen családi vállalkozást szerettem volna felépíteni. Azt is tudtam, hogy egy ilyen munkának hosszú kifutása van. Az első generáció kis túlzással beledöglik. A második generáció – már jobb felkészültséggel és neveltetéssel felvértezve – tökéletesítheti, fejlesztheti, és már akár élvezheti is munkája gyümölcsét. A rosszabb forgatókönyvek szerint a harmadik generáció pedig nagy valószínűséggel könnyedén eltékozolhatja az elődök által létrehozott értéket. Ezt a kifutást egy jó vállalkozás sosem engedheti meg magának.

A siker kulcsa: a jó csapat

– A Hotel Silvanust 1992-ben privatizálták. Akkor három családé lett, majd 2008-ban a Lantos család kivásárolta a másik két tulajdonost. 2011-ben egy újabb család érkezett a szálloda vezetésébe, és a mai napig is ilyen felállásban dolgozunk. Én nagy állami szállodákban „szocializálódtam”, utoljára a Hiltonban húztam le tizenhét évet. Ezeken a helyeken nagyon szigorú policy szerint zajlik a munka. A Silvanusban is kialakult ez a fajta munkarend. A kor, az igények, az elvárások, az átláthatóság és a még tökéletesebb szolgáltatásokra és kiszolgálásra való törekvés nálunk is felépítette a policyt. Munkásságom legnagyobb eredményének azt érzem, hogy a hosszú évek során sikerült kinevelnem egy olyan vezetői, középvezetői és dolgozói csapatot, amely ma már szinte önműködően, tökéletesen és magas színvonalon tudja vinni a szállodát. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy szerénytelenség nélkül elmondhatom: az itt dolgozó több mint száz kolléga tőlem tanulta a vendéglátást, az elkötelezettséget. A Silvanus dolgozói ma egytől egyig büszkék a munkájukra, motiváltak, kreatívak, ezért végzik kimagaslóan feladatukat és ezért van részük nap mint nap sikerélményben.

Az „ős-Silvanus”

– A szálloda 1971-ben épült, amikor az energia még nem volt igazi probléma. Éppen ezért az akkori Silvanusnak bizony „orrán-száján” dőlt ki az energia és a feleslegesen elpazarolt víz. Mára elmondhatjuk, hogy a szálloda minden modern műszaki követelménynek megfelel azzal együtt, hogy időközben hetven szobával bővült. A szobák minősége, berendezése, szolgáltatásai is teljesen megváltoztak a kezdeti időkhöz képest. A legkisebb szobákat a teraszok beépítésével bővítettük, és mára a teljes épület klimatizálása is meg van oldva. Kültéri Panoráma medencénk és belső wellness-részlegünk kialakításával immáron valóban büszke négycsillagosok lehetünk.

Önmagáról…

Ahogy elkezdődött

– Háromféle gyerek létezik. A legrosszabb, aki kijön az édesanyja hasából, és fogalma sincs arról, hogy mi lesz belőle. Kijön a második fajta gyermek, aki azt mondja, hogy nem leszek tűzoltó vagy éppen favágó, de szerencsére van még harminc más szakma, amiből szívesen választok. Végül van a harmadik fajta gyerek, aki kijön a mamája pocakjából, és azt mondja, hogy én ez és ez leszek. No, én az első fajtához tartoztam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi szeretnék lenni. A sportot nagyon szerettem, világéletemben sportoltam is, de a zene is nagy szerelem volt számomra. Ehhez még hozzáadódott, hogy a kertészeti témákhoz is vonzódtam, bár édesapám a családon belül inkább a bátyámra testálta a kerti teendőket.

Az Árpád Gimnáziumban eltöltött évek alatt már összeállt az első zenekarunk is, amelyben többek között Nagy Jenő, a későbbi remek bendzsós is játszott. Sőt, együtt zenéltem Benkó Sándorral is, aki akkor még klarinétos pályafutása legelején tartott. Mindeközben Iglói Mihály, a híres Náci bácsi szárnyai alatt versenyszerűen atletizáltam is. Volt, hogy heti tizenkét edzésen vettem részt, de tény, hogy a serdülő korosztályban majdnem mindent megnyertünk, amin elindultunk. Amikor Náci bácsi 56-os szerepe miatt disszidálni kényszerült, én visszatértem eredeti szerelmemhez, a focihoz.

Mégis, ha ezekre az időkre visszatekintek, a legtöbb időmet a zene foglalta le, ami aztán a sporttal karöltve annyira lefoglalt, hogy nem igazán remekeltem a tanulásban.

Ennek dacára – vagy tán éppen ezért – felvételiztem a konzervatóriumba, ahová fel is vettek, de mint később kiderült, ez nem mentesített a katonaság alól. A katonaság alatt szombatonként aztán focimeccseken játszottam, vasárnap pedig általában valamilyen tiszti esküvőn zenéltem.

Zene helyett szálloda

– A katonaságot követően elhatároztam, hogy nem megyek el hivatásos zenésznek, mert nem szeretném az életemet egy zenekari árokban tölteni. Karmester ugyan szívesen lettem volna, mert a dirigáláshoz nagy kedvet éreztem, de az élet aztán máshogy alakult. Egy gimnáziumi padtársam, bizonyos Petki Miklós javasolta, hogy legyek szállodaportás, mert az maga az Eldorádó… Azt tudtam magamról, hogy van bennem egy adagnyi pozitív értelemben vett szervilitás, tehát szerettem kiszolgálni másokat a családon belül, és úgy gondoltam, hogy ez elegendő alapot teremt ahhoz, hogy belevágjak ebbe a szakmába. Apám kártyás baráti köre révén bemutattak Feri bácsinak, aki az Astoria londinere volt. Feri bácsi aztán a szó szoros értelemben odalökött az akkori főportás elé, majd mint aki jól végezte dolgát, odébbállt. Józsi bácsi megkérdezte, hogy felvettek-e az iskolába. Mikor igennel válaszoltam, azt mondta, holnapután munkába is állhatok, de a számokat addigra minden nyelven tudnom kell. Csak később esett le a tantusz, hogy a szobaszámokra gondolt… Három nap múlva angolul, németül, olaszul és franciául is fújtam a számokat, ezzel pedig máris előnyhöz jutottam a másik két tanulóval szemben, akik közül csak az egyik pötyögött valamit németül.

Szállodából szállodába

Az Astoriából kerültem a még exkluzívabb Margitszigeti Nagyszállóba, ahol olyan vendégeket ismerhettem meg személyesen, mint például a híres zeneszerző, Benjamin Britten, akit személyesen kísértem fel a szobájába, vagy a híres zongoraművésznő, Farnadi Edith. Innen kerültem tíz évre a Sport Szállóba, majd ismét vissza a Margitszigetre, végül pedig rögtön a nyitást követően a budavári Hiltonba, ahol például megismerkedhettem a nagynevű karmesterrel, Leonard Bernsteinnel. Így tehát végigjártam a szállodák világának szinte összes lépcsőfokát.

A példakép

A Sportban volt egy feledhetetlen főnököm, a néhai Molnár Józsi bácsi, aki szótár nélkül fejtett német keresztrejtvényt, de remekül beszélt angolul is, meg még pár nyelven. Ha véletlenül megakadtunk a vendéggel folytatott kommunikációban, megsemmisítően lekicsinylő pillantással tudott végigmérni minket. Mi pedig szégyenünkben majdnem elsüllyedtünk. Egy francia vendéggel folytatott, kissé esetlen beszélgetésemet követően engem onnantól fogva csak monsieur-nek hívott. Az ő egyénisége, tudása, kiállása nagyban inspirált minket arra, hogy magunk is diplomát szerezzünk és nyelveket tanuljunk. Józsi bácsi egyszer még a táplálkozástudományi tankönyvemet is elkérte, hogy elolvassa. Aztán egy unalmas téli estén hozzám fordult, és így szólt: „No, monsieur, beszélgessünk csak egy kicsit az esszenciális zsírsavakról!” Minden érdekelte, és amihez hozzáfogott, végig is csinálta.

Kis figyelmesség egy nagy szállodában

A Hiltonban aztán már a nagy szállodákra jellemző munka folyt, amely nem olyan családias, személyes hangulatú, mint a kisebb szállodákban zajló élet. Itt már nem lehetett fejből megjegyezni, hogy a többszáz szobában ki lakik. De ezen is segítettünk. A kulcskártya-rendszer bevezetése után ugyanis a kulcsfakkok megmaradtak. Ezek egyik oldalára mi észrevehetetlenül felírtuk magunknak a vendég nevét. Így aztán amikor a vendég jött a kártyájáért, vagy éppen leadta azt, mi mindenkit nagy tisztelettel a nevén szólítottunk, azok legnagyobb megdöbbenésére.

Történetemnek keretet adva, ezt követően – immár huszonhét éve – saját szállodámat, a Hotel Silvanust fejlesztem, erősítem, „nevelem”.

Radványi Péter