Lovagkereszt születésnapra
Tóth Istvánt olvasóink világutazóként ismerhetik, aki a Föld szinte minden szegletében megfordult már, ezúttal azonban egészen más természetű okból kereshettük őt: március 15.-e alkalmából magas állami elismerést, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át augusztus 18.-án a Vigadóban.
Mi mással indíthattuk volna a beszélgetést, mint az ügy érzelmi részével: mit érzett, amikor érkezett a hír, hogy a nemzeti ünnep, március 15. alkalmából önt is kitüntetik?
„Boldogság öntött el, nagyon jóleső érzés volt, amikor értesültem róla. Ráadásul a véletlen úgy hozta, hogy éppen a hetvenedik születésnapomra „időzítették” az elismerést. Korábban több ízben is fel voltam már terjesztve, most jött el az ideje, hogy meg is kapjam.”
Nyilván tisztában van vele, mivel szolgált rá a „különleges ajándékra”…
„Ez az első komoly kitüntetésem, amellyel – hogy még egy kerek számot mondjak – éppen harminc évvel azután illetnek, hogy az evangélikus egyház zsinatának engedélyével létrehoztuk sok-sok munkával, energiával az Evangélikus Gerontológiai Egyesületet, s az első öregek otthonát. Harminc- és negyvenezer között van azoknak az idős embereknek a száma, akiket az elmúlt évtizedekben az immár négy intézményünkbe felvettünk, ápoltunk. Az egyesület 1990-ben tíz fővel alakult, az első idősek otthonát Érden, a Kende utcában hoztuk létre, s az alapítványnak, amelynek 29 éve én vagyok a kuratóriumi elnöke, most is itt van a székhelye.”
Az elsőt követte a második…
„Nagyjából ötévente hoztunk létre egy-egy újabbat, amúgy rendre sok nehézséggel megküzdve, mire például a szükséges telket, a banki hitelt megszereztük. A második otthon Budapesten, a nyolcadik kerületi Illés utcában született meg, majd jött a harmadik és a negyedik is, mindkettő újfent Érden, előbbi az Árpád utcában, utóbbi pedig a Fő utcában, így összesen 562 férőhelyünk van.”
Mit tekint a fő feladatuknak?
„Azt, hogy itt és most Magyarországon, a 21. században a legkorszerűbb lakhatási és infrastrukturális körülmények között egy választható életformát nyújtsunk, szigorú szakmai minőségbiztosítás, személyre szabott gondozás formájában, hogy az öregség ellensúlyaként a lehető legjobb életminőséget érhessük el, ezzel enyhítve a családok ezzel kapcsolatos terheit is.”
A nemes céllal létrehozott és működtetett öregotthonok irányítása az önök esetében messze több, mint hétköznapi intézményvezetés. Hogyan lehetne megragadni a lényeget, van-e jelmondata, ha úgy tetszik, ars poeticája a humanitást, az embert különösképpen a figyelem középpontjába állító, az időseket szolgáló munkájuknak?
„Azt tudatosítjuk folyamatosan a munkatársainkban, hogy mi vagyunk az egészséges emberek, akik elég rossz állapotban lévő időseket ápolnak és gondoznak, ennek ellenére mi vagyunk őértük és nem fordítva. Fontos szempont számunkra az is, hogy mivel minden ember önálló individuum, ezért nem lehet valamennyiük esetében ugyanúgy, egységesen eljárni, hanem személyre szabott önálló gondozási terveket kell mindenki számára készíteni, és az alapján végezni a munkánkat. Mindehhez kikezdhetetlen erkölcsi tartás, támadhatatlan emberi magatartás és mélységes empátia szükséges. Egyúttal el kell érni az otthonaink lakóinál, hogy az emberi élet leginkább megpróbáltatást jelentő szakaszában őszinte bizalommal fogadják el a gondozói tevékenységet a kifogástalan szakmaisággal rendelkező ápolóiktól, akik emberileg is maradéktalanul helytállnak. A magam részéről azt is gondolom: óriási tisztesség és kivételes felhatalmazás, hogy embertársainkat közvetlenül gondozhatjuk” – fogalmazott a lovagkereszttel kitüntetett Tóth István.
