Törley-pezsgő, Törley-szobrok

Hamisítatlan hungarikumok

Az ómátyásföldi villa homlokzatán bűbájos szoborvarázslat: arcokat formázó hangszerek, egy nagybőgő és egy cselló fogadják a látogatót, míg a hatalmas, aggastyánkorú fák, ősfenyők és bokrok tarkította kertben klasszikus alkotások sora, köztük az egyik nagy kedvenc, egy fehér angyal jelzi: R. Törley Mária szobrászművésznek, a kerület díszpolgárának birodalmába érkeztünk. A hatalmas alkotóműhelyt elhagyva a házi kiállítótermek egyikében telepszünk le, köröttünk minták, kész művek, kisplasztikák és skiccek, vázlatok és előtanulmányok hada, irodalmunk, történelmünk nem egy nagysága köszön ránk. A művésznő hihetetlenül energikus, életigenlő, gondolatait töretlen ifjonti szenvedéllyel alkotó ember szárnyaló eszmefuttatásaival tárta elénk.

– Több mint árulkodó a neve: a pezsgőkészítés művészetét idehaza meghonosító Törley József leszármazottja.

– Hálás vagyok Józsi bácsinak, a budafoki, akkori nevén promontori gyáralapítónak. Franciaországban, Reimsben alakította első üzemét, ott vette a gépeket hozzá, aztán 141 éve hazahozta, hogy a magyar emberek itthon ihassák a jófajta pezsgőt. Mert igazán jót már akkor is a Törley gyártott. 

– Milyen a viszonya a jelen Törley pincészetével?

– Kapcsolatban vagyunk a mai gyárvezetéssel is. A gyár kertjében álló, egészalakos, életnagyságú szobrot én készítettem Józsi bácsiról, akivel koccintani is lehet, mivel egy pezsgőspoharat tart a kezében. Anyagilag is támogatnak, segítettek több külföldi kiállításom megvalósulásában is, nemcsak itallal – amúgy a száraz Brut a kedvencem -, büszkék rám, nekik én egy két lábon járó reklámtábla vagyok.

– A Törley név rendben van, most már csak a R. jelentését kell tisztáznunk.

– A férjem Ruszina László, ötvös és informatikus mérnök, ő az R.  A szobrok végső formába öntésében segít. Annak idején azt mondta: ő mesterember, én meg művész vagyok, próbáljuk meg ketten tolni a szekeret. Bizonyos, hogy ekkora életművet nem tudtam volna csinálni nélküle.

– Tudja, hány alkotás fűződik a nevéhez?

– Ott még nem tartok, hogy összeszámoljam, hányat készítettem pontosan, de közel jár a százhoz a köztéri szobraim száma, kisplasztikám pedig néhány száz lehet, kétszázötven biztosan.

– Hogy került a pályára?

– Nem a festő édesanyámat követtem, hanem a szobrászat mellett kötöttem ki. Szerencsémre Andrássy Kurta János tanítványa lehettem, ő készített föl a képzőművészeti főiskolára, ahová harmadik nekifutásra vettek fel. Ott Somogyi  József is nagyszerű mesterem volt, mindenre megtanított, ami megtanítható, ami nem, arra meg felhívta a figyelmet.

– Mikortól tekintett úgy magára, hogy valóban szobrászművész?

– Bármilyen szakmában az embernek 40 éves korára tudnia kell azt, hogy mire képes, és mire nem, mik a határai, mi az, amit igazán tud. Most, hogy 73 elmúltam, az embernek gondolnia kell arra, hogy úgy 80-ig rendeznem kéne a dolgaimat. A kiállítások már roppant nehezemre esnek, iszonyú nagy meló az ilyen.

– Rendkívül nagy az önről szóló irodalom, rengeteg újságcikk foglalkozott már a munkásságával, a díjak sem kerülték el.

– A saját dicsőségemre soha nem volt időm, mindig jött a következő munka, vagy a család, a gyerekek, a saját és a nevelt gyerekeim. Persze örültem, amikor elismerték a művészetemet. A Magyar Örökség Díjamra vagyok a legbüszkébb, amit hordok is.

– A soproni Kölcsey volt élete első nagy köztéri szobra. Mi a most következő?

– A német-magyar együttélés ezer évét örökítem meg, Szent Istvántól a második világháborúig. A napokban állítják fel a sashalmi sétányon, olyan emlékmű ez, amelynél több történésszel is együtt dolgoztam, hogy az igazságot a szobromba véshessem.

J.