Mintha csak lapzártánkhoz akart volna igazodni az élet november közepén, amikor a valóság – afféle alkalmi magazinszerkesztőként – kilépett még a Jules Verne-féle fantázia világából is: űrszonda landolt üstökösön!
A 19. század közepén a tiszteletbeli magyarnak tekinthető, nálunk Verne Gyulaként emlegetett francia író ilyesféle kaland helyett még „csak” holdutazást vizionált, hogy aztán egy évszázad múltán megvalósuljon látomása példának okáért az amerikai űrprogram formájában. Az írói távolba látás szólt óriáságyúból kilőtt emberről is, akit mi rakétával az űrbe felbocsátott űrhajósnak neveztünk el, s miközben felidézzük itt és most, hogy az Egyesült Államok illetékes hivatala, a NASA mérnökeinek tervezőasztalán a múlt század kilencvenes éveiben felbukkant a Verne-féle űrágyú modernizált változata is, leszögezhetjük: hovatovább nincs új a nap alatt.
Illetve dehogynem: zseniális jövendölők ötleteinek a valóra váltása mellett egykori ideák újragondolása, napjaink tudásához igazított megvalósítása (is) folyik – témánk szempontjából a legfontosabb térben: a kozmoszban. Amelynek végtelen titokhalmazából némely talányra fényt deríthet az üstökösre szállás egészen friss szenzációja is.
A program még a kilencvenes években indult, s a 2004-es rajt, hat és fél milliárd kilométeres űrút megtétele után novemberben ért célba a műholdról eleresztett, Philae nevű szonda. Hogy a földet – azaz bocsánat: üstököst – érés nem ment egészen simán, hogy meglehet, zökkenőkkel, csak többszöri felpattanás után, cseppet sem gond nélkül jutott el az eredetileg kijelölttől távolabbi területre, meg hogy a napelemei a vártnál esetleg hamarabb lemerülnek, mint kéne, nos, nyilván nagyon is érdemi kérdések, ám hagyjuk meg őket a szakterület specialistáinak, akik majd megjavítják innen, a Földről, amit távirányítással lehet, analizálják az első felvételek után remélhetőleg még folyamatosan sokáig érkező újabb fotókat, számos okos, érdekes, izgalmas következtetést vonnak le, nekünk „űrileg” egyszerűbb földi halandóknak azonban hadd maradjon meg a tiszta rácsodálkozás öröme: már az üstökösön is ott vagyunk.
Most még csak szondás jelenlét formájában, de lehet, nincs messze az a nap, amikor majd űrhajósok az üstökösmagon fognak ugrálni, s elmondani a személyesen átélt csodát földi létünk égi kísérőinek eme újonnan meghódított darabjáról. Az üstökösön landoláshoz – ha netán valakinek erről eleddig nem lett volna tudomása: – alaplehetőségként kínálkozik az ezúttal az űrtudomány példatárából vett tény: főszereplőnknek van kemény magja. Vagyis hogy ennek az égi testnek nemcsak kómája és csóvája létezik, hanem szilárd teste is. Ez az üstökösmag, amelynek átmérője jelen esetben mintegy négy kilométeresre tehető, ha úgy tetszik: igazán tágas, van rajta hely bőven. A „turistaszempontnál” azonban lényegesebb az, amit több szakember is nyilakozott a szonda célba érkezésekor, hogy például talajminták begyűjtésével, vagy éppen bármilyen fotó, adat révén, amit a felszínéről kapunk, nagyságrendekkel növekedhet az a fajta tudásunk, amely eddig az üstökösökről rendelkezésünkre állt. Már pusztán ezért is lehet lelkesen fogadni az újabb kozmikus térhódítást, amellett az emberiség újabb össztudományos sikerének örvendve egyáltalán nem zárójelbe kívánkozik az a megjegyzés, hogy még külön büszkeség is dagaszthatja keblünket, amennyiben a nemzetközi együttműködésben, több ország kutatóinak, mérnökeinek közös munkájával megszületett európai üstököskutató űrszonda „velejének”, a mázsás súlyú leszállóegységének az energiaközpontját magyarok tervezték és gyártották, továbbá különféle számítógépek, műszerek is szerepelnek honfitársaink szakmai hozzájárulásainak sorában.
Az együttműködést már csak azért is hangsúlyoznunk kell, mivel jelentős volt az az időszak legújabbkori történelmünkben, amikor – erős eufemizmussal élve – éppen hogy nem a kooperáció volt a jellemző. A második világháborút követően gyakorlatilag azonnal megindult a nemrég még szövetséges győztesek közötti, alapvetően ideológiai alapú szembenállás, megkezdődött a hidegháború, s mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok nekilátott a katonai rakétafejlesztéseknek. A két nagyhatalom vetélkedése afféle űrverseny formájában is megjelent, s a kölcsönös erőfitogtatás jegyében is „kozmoszhódítás-gyorsasági” versenyt indították el a felek. Elébb az ötvenes évek második felében műholdak felbocsátásában zajlott a sajátos űrpárbaj, majd az „emberes” űrprogramok csatája következett. Nyitólépésként a Holdat térképezték fel műholdjaikkal, majd eljött az ember Holdra juttatásának az ideje is. Aztán a Földdel szomszédos bolygók elérése került a szovjet-amerikai űrvetélkedő középpontjába, mentek a szondák a Vénusz irányába éppúgy, mint a Mars felé, az egyiket a szovjetek, a másikat az amerikaiak érték el előbb, majd a „ki kit győz le, előz meg?” egyáltalán nem olcsó nagyhatalmi játékban az „állatos” változatok – kutyák, majmok, egerek felküldése – után következett az űrhajóst szállító rakéták fellövésének időszaka. Jurij Gagarinnal 1961 áprilisában a szovjetek szereztek vezetést, az USA 1962 februárjában egyenlített: az első amerikai űrhajós, aki megkerülhette a Földet, John Glenn volt. És aztán jöttek a többiek és az elsőségek… Az első űrpáros, az első nő, az első űrséta, majd az addig erősen vesztésre álló amerikaiak részéről az első holdutazás, az Apollo-program keretében, amelynek csúcspontjaként amerikai űrhajós, Neil Armstrong léphetett első emberként a Hold felszínére 1969 júliusában.
Vázlatos űrhistóriai utazásunk állomásai között megemlítendő a hosszú távú tartózkodásra alkalmas űrállomások megjelenése, s éppen ezek hozták el a hidegháború olvadását, az űrvetélkedő végét: a Nemzetközi Űrállomás már a nemzetközi kooperáció, az űregyüttműködés jegyében jött létre, a szovjet-amerikai kapcsolatokban a hetvenes évek elejétől bekövetkezett egyre látványosabb javulás megerősítéseként valósult meg az Apollo-Szojuz közös űrrepülés 1975 júliusában. Noha feszültségek időnként azóta is előfordulnak, a kozmikus „közösködés” többé-kevésbé tart, a vegyes személyzetek utaztatása, a nemzetközi legénységek felküldése és visszahozatala majdhogynem napi rutingyakorlattá vált. Mindeközben azonban nem csak sikerek születnek, olykor tragédiák árulkodnak a világűr meghódításának elkerülhetetlenül veszélyes voltáról. A Challenger-katasztrófa juthat eszünkbe azonnal, amikor fekete krónikáról beszélünk. A Challenger űrrepülőgépé volt az első amerikai űrkatasztrófa, amely 1986 januárjában következett be: a gép 73 másodperccel az indítás után egy tömítőgyűrű meghibásodása miatt felrobbant, a fedélzetén tartózkodó hét űrhajós halálát okozva.
Könnyebb szívvel veszi elő az ember a hivatkozások tárából az űrhajózás történetének kiemelkedő magyar sikerét: Farkas Bertalan útját a kozmoszban. Az első magyar űrhajós – Valerij Kubaszov társaságában – 1980. május 26-án indult útnak a Szojuz–36 fedélzetén, űrhajójuk május 28-án kapcsolódott össze a Szaljut–6 űrállomással, ahonnan június 3-án, már a Szojuz–35-tel tért vissza a páros a Földre. Magyarország hetedikként lépett azon nemzetek közé, amelynek polgára járt a világűrben.
Most pedig már az üstökösnél járunk… Igaz, egyelőre csak „szondáztatjuk” a fényes-magos jelenséget, amelyről költőnk, Vajda János azt írta: „…uszálya / Az ég felétől le a földre ér. (…) Csillagvilágok fénylő táborán át / A végtelenséggel versenyt rohan.”
A kevésbé irodalmi, szakmai magyarázat szerint az üstökösök a Naprendszer kialakulásának időszakára jellemző ősi égitestek, többnyire jég, fagyott gázok, por és szerves anyagok alkotják őket. Ám míg a Földön az elmúlt évmilliárdok alatt jelentős változások mentek végbe, és ezért nem őrzi változatlan formában az ősanyagot, az üstökösmagok esetében nagyon csekély volt a változás, ezért vizsgálatuk alapján következtetni lehet a Naprendszer megszületésének folyamatára.
Egyelőre azonban – a november közepi helyzetkép szerint – még csak Philae dolgozik az „ügyön׆, de lelki szemeink előtt már feltűnhet a leendő harsány szalagcím is: „Ember az üstökösön!”
Jancsó Kornél
