Habemus Papam!
Napjaink információs cunamijában, a mindennapokat szenzációkkal ostromló médiaháborúban, kevés olyan bejelentés döbbentette meg az embereket, mint XVI. Benedek pápa lemondása. A pápaság két évezredes történetében ez állítólag csak kétszer fordult elő, akkor sem önként. Most szabad akaratából – Istennel és önmagával megbékélve – a jobbítás szándékával Joseph Ratzinger elhagyta a Vatikánt. Az ilyenkor szokásos kérdés tartotta izgalomban a kereszténységet – de az azon túli világot is –, ki lesz az utódja? Bár a pápaválasztási procedúra szokatlanul hamar eredményt hozott, és Ferenc pápa már megkezdte munkálkodását, de talán érdemes mégis belelapozni a pápaság krónikájába és vázolni a pápaválasztás alapvető szabályait.
Európa legrégebbi intézménye a máig fennálló pápaság, mely évezredes távlatokat fog át. Attila, a hun birodalom teljhatalmú királya már a több száz éves pápasággal tárgyalt, a magyar államiság létrejöttekor pedig a Szentszék ezeréves múlttal rendelkezett. A pápák tevékenységét nyomon követve a római ókortól napjainkig végigkísérhetjük civilizációnk kialakulását és változásait. A pápaság története nem csupán a katolikus egyházat érinti, hanem egész Európa megtalálhatja benne hajszálgyökereit.
A római egyház tanítása szerint Jézus Pétert ruházta fel a kormányzói, kegyosztói és a tanítói főhatalommal. Ez a Bibliában így olvasható: „Neked adom a mennyek országa kulcsait, amit megkötendesz a földön, meg lészen kötve a mennyekben is.” Péternek az egyház vezetésében örököse és törvényes utódja a római pápa. A pápa név a görög pappasz = atya szóból származik. Az őskereszténységben és a páli fordulat után kialakult püspökségek idején még nem emelkedett ki senki mint az egész egyház feje. A pápa cím eleinte minden püspöknek kijárt, és csak később vált Róma püspökének kizárólagos megnevezésévé. A kereszténység megszilárdulása és államvallássá válása után a római püspökséget Apostoli Széknek (Sedes apostolica) kezdték nevezni, és a világi hatóságokkal is elfogadtatták valamennyi püspökség feletti vezető szerepét.
A pápai főhatalom (primátus) azt jelenti, hogy a pápa meg az egyházi zsinat minden állami jóváhagyástól függetlenül az egyház számára törvényt hozhat, azt megváltoztathatja vagy alóla felmentést adhat. A pápáé továbbá a legfőbb tanítói hatalom, vagyis irányítja a hitterjesztést (missziót), őrzi a katolikus tanítás tisztaságát és elveti a tévtanokat. Az egyház új hitigazságait (dogmák) vagy a zsinaton nyilvánítják ki, vagy a pápa ex cathedra történő bejelentésével, amely a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen és mindenkire kötelező érvényű. A legfőbb kormányzati hatalom szintén a pápát illeti meg: alapítja és irányítja a püspökségeket, kinevezi azok vezetőit, gyakorolja a szentté avatás jogát, illetve kezeli az egyházi javakat. A pápa továbbá birtokolja a legfőbb bírói hatalmat is. Az egyház minden peres ügye végső soron a pápa elé vihető, ítéletével szemben nem lehet világi hatósághoz fordulni. A pápa az anyaszentegyház egységének záloga, az ő révén a részek is az egész erejével cselekednek. A pápai hatalom szuverén, természete szellemi, eredete pedig isteni. A pápa tekintélyelvűségének lényege: megőrizni az egyház kormányzati és tanítási egységét, ahogy Szalézi Szent Ferenc kijelentette „az egyház és a pápa egy”.
A pápaság legfontosabb ismérveinek vázolása után szükségtelen amellett érvelni, hogy a pápa közel kétezer éve az emberiség történelmének egyik meghatározó tényezője. Minden pápa – akár hosszabb, akár rövidebb ideig uralkodott – hagyott valami értékes örökséget az egyházra meg a világra. Voltak korszakalkotó, monumentális egyéniségek, akikre valóban – ahogy Jézus mondta – mint kősziklára épülhetett az egyház. Elég, ha csak a tizenvalahány Gergely pápa közül megemlítjük Nagy Szent Gergelyt (590–604), aki a Pápai Állam világi és egyházi hatalmának megalapozója, a római liturgia és a gregorián énekek egységesítője. VII. Szent Gergely (1073–1085) pedig az egyház belső életének megreformálója, az invesztitúraharc elindítója, a keresztény világbirodalom (Respublica Christiana) eszméjének híve. Az ellenreformáció pápája, XIII. Gergely (1572–1585) a manapság is használatos gregorián naptár megalkotója, a katolikus egyház legtekintélyesebb egyeteme, a római Universitas Gregoriana megalapítója. A művészetek minden ágában szintén lehetne sorolni a híres mecénás pápákat, akik hozzájárultak az emberiség maradandó értékeinek létrejöttéhez. Példaként csupán egyet emelnénk ki II. Gyula pápát (1503–1513), aki a képzőművészetek „pápájává” is lett, és Michelangelót támogatva hozzájárult a vatikáni műemlékegyüttes létrejöttéhez, amely teljes joggal része a világörökségnek.
Legutóbbi korszakunk pápaóriása kétségtelenül II. János Pál volt, évszázadok óta az első nem olasz származású egyházi vezető. Életművének összegzése még várat magára, de annyit bizton állíthatunk, hogy nehéz időkben jól navigálta az egyház hajóját és előbbre vitte az emberiség előtt álló súlyos gondok megoldását. Szeretetre méltó pápa volt, ami elidegenedett világunkban önmagában is értékelhető erény. Halála után, 2005 tavaszán Joseph Ratzinger teológus-filozófust választották az egyház élére, aki a nyolcadik német pápaként a XVI. Benedek nevet vette fel. Ratzinger volt a hitbeli doktrinákért felelős hivatal (Hittani Kongregáció) vezetője, és a bíborosok közül ő állt legközelebb II. János Pálhoz. Így megválasztása rövid idő alatt zajlott le és nem okozott meglepetést. Lemondása után – melynek okairól különböző ellenőrizhetetlen hírek keringenek – mint emeritus pápa visszavonult, és nem javasolt senkit utódjául. Megkezdődhetett tehát a Vatikánban megjelent 115 pápaválasztó bíboros nemes vetélkedése a pápai cím elnyeréséért. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy keresztények és más vallásúak, hívők és ateisták érdeklődésének középpontjába került a konklávé. Mi magyarok különösen figyeltük az eseményeket, mivel nemzetközileg is mérvadó orgánumok szerint az esélyesek között előkelő helyen jegyezték Erdő Pétert, Magyarország bíborosát. Utoljára Bakócz Tamás (1442-1521) esztergomi érsek állt ilyen közel ahhoz, hogy elnyerje a pápai trónt.
A pápaválasztás jelenlegi rendjét X. Pius 1904-ben kiadott bullája határozza meg. A reformálással az volt a pápa célja, hogy az egyházat a világi hatalom befolyásától mentesítse, ezért megtiltotta a bíborosoknak, hogy külső hatalmak érdekeit képviseljék a konklávéban. Ha a pápa meghal vagy esetleg lemond, akkor jelvényei közül az úgynevezett halászgyűrűt összetörik, és ettől kezdve az egyházi kormányzatot háromtagú bíborosi bizottság vezeti. Általában 15 napon belül meg kell szervezni a pápaválasztó összejövetelt, a konklávét, melynek megszokott helye a Sixtus-kápolna. Magára senki nem szavazhat, ezért kétharmados többség plusz egy szavazat kell a végeredményhez. Ha nincs meg a pápa, akkor a szavazócédulákat nedves szalmával összekeverve egy erre a célra készült kályhában elégetik. A fekete füst jelzi, hogy új menetre kerül majd sor. Ilyenkor a Szent Péter téren tíz- vagy százezrek figyelik a füstöt és kitartóan várják a fehér színű úgynevezett sfumátót, amit úgy állítanak elő, hogy csak a száraz szavazópapírokat vetik a tűzbe.
A régi időkben voltak olyan pápaválasztások, melyek hosszú hónapokig, sőt évekig tartottak. Most a fenti szabályok alapján a konklávé igen rövid idő alatt megválasztotta az egyház 266. pápáját, I. Ferencet. Meglepődött a keresztény világ, bár az új pápa nem volt teljesen ismeretlen. A bíborosok szavazása ugyan titkos, de azért annyi kiszivárgott hogy az előző, 2005-ös választáson Ratzinger vetélytársa több fordulón keresztül éppen Bergoglio, vagyis Ferenc pápa volt. Az előzetes találgatások között egyöntetűen szerepelt az a tipp, hogy Dél-Amerika adhatja a következő egyházfőt, azonban főleg a brazil bíborost tartották befutónak. Végül Argentína ünnepelhetett, mégpedig úgy – ahogy a bulvárlapok írták –, mintha Messi gólt lőtt volna!
Jorge Mario Bergoglio Buenos Airesben született olasz bevándorlók gyermekeként. Itáliai gyökerei most nyilvánvaló előnyt jelentenek számára. 1992-ben lett püspök, majd 2001-ben II. János Pál nevezte ki bíborossá. Visszafogott életmódja különösen az argentin válság idején igen népszerűvé tette, az egész országban a szegények püspökeként tisztelték. Nem különösebben ismert az a tény, hogy bíborosként több fontos tisztséget is betöltött a Vatikánban. Tagja volt többek között a Papi Kongregációnak, az Istentiszteleti és Fegyelmi Kongregációnak, a Pápai Latin-Amerika Bizottságnak. Bergoglio 2005-ben részt vett a II. János Pál temetésén tartott liturgiákon, majd a pápa nélküli interregnumban (sedes vacante) a bíborosok kollégiumának vezetője volt a konklávé megnyitásáig. Ő lett az első Európán kívüli pápa, ami egyben azt jelzi, hogy a katolikusok többsége áttevődött Latin-Amerikába, ahol jelenleg negyvenöt százalékuk él. Abban is első az új pápa, hogy eddig a jezsuita szerzetesrendből soha nem választottak még egyházfőt. Nevének választásában szintén egyedülálló, hiszen Ferenc nevű pápa sem volt az egyház élén. A Franciscus nevet Assisi Szent Ferenc tiszteletére vette fel, mondván, hogy olyan egyházat szeretne, amely a szegények mellé áll, védi az emberek békéjét meg a természetet.
Ferenc pápa erkölcsi kérdésekben a konzervatív irányzat híve, de képességei alapján alkalmasnak tűnik egyházi reformok végrehajtására és a vatikáni bürokrácia mérséklésére is.
A pápa több nyelven kiválóan beszél, a latinon kívül spanyolul, franciául, németül, angolul, de az olaszt sem felejtette el. Szereti az irodalmat, maga is jó stiliszta, rendszeresen látogatja az operaházat, és a klasszikus zenén kívül hallgat modernet is. Mint olasz génekkel megáldott argentin, természetesen rajong a labdarúgásért, maga is sportol, valamikor úszóversenyeken indult.
Ferenc pápa első szava megválasztása után az volt, amikor olaszul jó estét kívánt a Szent Péter téren áhítattal várakozó híveinek. Ezzel végleg meghódította Rómát, ettől kezdve az olaszok még inkább magukénak ismerték el. A feléje áramló szimpátiát növelte, hogy nem pápaként mutatkozott be először, hanem Róma püspökeként. Majd beszédét így folytatta: „Testvéreim, tudjátok, hogy a konklávé kötelessége volt püspököt adni Rómának. Úgy tűnik, bíboros testvéreim a világ másik végére mentek el érte, de sikerült, és most itt vagyunk. Köszönöm a fogadtatást! Most pedig induljunk el az úton: a püspök és népének közös útján. A római egyház útja ez, azé a városé, amely szeretetben minden egyházat vezet. A testvériség, a szeretet és a köztünk lévő bizalom útját járjuk.”
Az azóta eltelt időkben Ferenc pápa sok meglepő újítást vezetett be a Vatikánban és környékén. Első vasárnapi miséjét a Szent Anna-templomban tartotta, majd – a biztonsági őrök aggódó tekintetétől kísérve – kilépett az utcára, és magához ölelte a járókelőket. Vatikáni fényűző lakhelyét elhagyva továbbra is a Szent Márta Házban lakik. Egyszerűen él, viseltes fekete cipőt hord, lemond a neki járó kedvezményekről, és rendszeresen felköszönti születésnapjukon régi barátait. Nagycsütörtökön az Utolsó Vacsora szentmiséjét kiskorúak börtönében celebrálta, és az elítéltek között végezte el a lábmosás szertartását. Szeretettel teljes buzdítást adott a fiataloknak: „Kérlek benneteket, ne engedjétek meg, hogy elrabolják tőletek a reményt, amelyet Krisztus urunk ad.” Húsvétvasárnap Ferenc pápa az első Urbi et Orbi áldása alkalmával körbejárt a Szent Péter téren, megcsókolta, majd megáldotta a gyermekeket és a rokkantakat. Ezek a kegyeletes gesztusok immár pápasága jelképeivé váltak. De a gyengédség és a szeretet mellett komolyan gondolja a római kúria reformját, ezért kemény kézzel irányítja az általa létrehozott nyolctagú bíborosi tanácsadó testületet. Fontosnak tartja, hogy „cselekedeteinkben lássák azt, amit szóval hirdetünk”. Jó lenne, ha ez mindenkinek – főleg a döntéshozóknak – jelmondatává is válna…
Ferenc pápa péteri szolgálata máris figyelemre érdemes. Számunkra pedig szívmelegítő és reményt keltő, hogy elfogadva Áder János köztársasági elnök meghívását – valószínűleg 2015-ben – Magyarországtra látogat.
Takács Ferenc
