Advent közeledtével a Kárpát-medence többé-kevésbé egésze odaadással hangolódik rá az ünnepekre. Mi mást is tehetne. A naptáron túl is, lépten-nyomon emlékeztetik, ellenállhatatlanul. Szembeszökő fényárban úszik Budapest is, fénykígyók, lampionok, feldíszített karácsonyfák, bombasztikus fénypompa az Andrássy úton, a kirakatokban világító, integető mikulások és hű társaik, a különböző szánhúzó állatkák, feldíszített fenyőfák és persze az elmaradhatatlan ajándékok. Sokféle karácsony létezik, sokféle a vallás és egyház, de valamilyen karácsonya mindenkinek van.
Samas, a napisten, Lucifer, a fényhozó ellenzéki angyal vagy Prométheusz, az emberbarát önfeláldozó fényorzó félisten sorakozik fel az etruszkok, kelták és germánok napfordulója napján az ünneplő tömegben. E pogány népek, de a nem említett népek téli napfordulós ünnepe is az újjászületés reményében telt vigadalmakkal. A császári Róma vallási zűrzavarában és az ideológiák versengésében, a keletről jött Sol Invictus, a legyőzhetetlen nap istene, Mithrász győzött és terjedt el átmeneti jelleggel. Az ő ünnepét ülték december 25-én állami külsőségek között, mindenki számára kötelező részvétellel.
A korai keresztények politikai válasza a Mithrász-napra Jézus születésnapja volt. Mikor a negyedik században a kereszténység a Római Birodalom államvallásá vált, az első niceai zsinat – 325-ben – hivatalosan is december 25-ére tette Jézus születését. Annak idején úgy gondolták a hatalmasok, valláspolitikailag hatékonyabb, ha a bezavaró pogány fény-sötétség váltóünnepséget az új vallás tartalmával töltik fel, élét véve a roppant pogány hercehurcának és a felelőtlen össznépi örömködésnek. Eredményesen tudta így az új vallás az immáron pogánnyá vált szaturnáliákat és az ugyanolyan politikai konkurensként visszás Mithrász-kultuszt lefedni és feledtetni. Ugyanez a zsinat döntött arról is, hogy az ünnepek pontos napjának kiszámítását a zsidó naptártól elszakítva, az alexandriai naptár alapján határozták meg. Így került más napokra húsvét, pünkösd és karácsony ünnepe, a zsidó peszahhoz, sávuothoz és hanukához viszonyítva. A zsidó és a keresztény naptár ciklusos egybeeséseinek függvényében találkozik máig is, vagy távolodik egymástól a hanuka és a larácsony. Az örmények – példának okáért – nem hagyták magukat a zsinatok által befolyásolni, és máig január 6-án, vízkeresztkor, háromkirályokkor karácsonyoznak.
A nyugati keresztények, mi magyarok is 25-26-án ünnepelünk. Pedig a karácsony szó bizony éppen bolgár közvetítéssel került magyar szókészletünkbe, és a pogány múltra emlékeztet: a kracsun szó átlépést, fordulónapot, a téli és a nyári napfordulót jelenti. Macedonul a mai napig kracsun a karácsony neve. Azon zsidók, akik nemcsak prófétának, hanem messiásnak is elfogadják Jézust, az állítják, hogy Jézus kifejezetten hanukakor született, és a hanuka szó tulajdonképen az advent megfelelője. Advent annyit mond, hogy „eljövetel”, azaz az úr eljövetele. A keresztény-zsidó hipotézis szerint „hanu”, azaz vártunk, és „ka”, tehát „kaf-hej”, és ez 25 héber számokkal: vártunk kiszlév/december 25-éig. A hanuka valódi történetét viszont részletesen leírja – nem is az ó-, hanem az újtestamentum, a Makkabeusok könyve. A jeruzsálemi Templom görögök feletti győzelem utáni újra szenteltélésének és a Fénynek ünnepe. Minden vallás a fénnyel hozza tehát összefüggésbe a karácsony vagy a karácsony gondolatrendszeréhez hasonlatos téli örömünnepeket. És valóban, mikor, ha nem a tél kellős közepén vágyunk a legjobban a fény és egy kedélyünket és lelkünket felvidító ünnep után? A téli időszak csúcsünnepe, a karácsony a legalkalmasabb erre, és egy ünnepien feldíszített és gyertyákkal megtűzdelt karácsonyfa méltán hirdetheti a fent említett fény győzelmét a sötétség felett, és a különböző egyházak által várt karizmatikus megváltó megérkezését, megszületését vagy megjelenését.
A karácsony uralkodó jelképe mára egyértelműen a karácsonyfa, rajta a díszekkel és a már nélkülözhetetlen szaloncukrokkal. Ez nem volt mindig és nem is mindenhol így. Hogy ez a jelkép a mi Közép-Kelet-Európánkban elterjedt, az az eleinte igencsak gyanakodó Habsburgoknak köszönhető. A Habsburg-monarchia metternichi államrendőrsége tesz először jelentést – 1814-ben – egy észlelt és gyanús karácsonyfás ünnepségről. A hírszerző írásos jelentése szerint a konvertált zsidó bankárcsalád, Arnsteinék bécsi szalonjában került egy ilyen furcsa fa felállításra, mely körül a jelenlévők gazdag ajándékesőben részesedtek. Ez az 1800-as évek eleji Bécs karácsonyesti szokásaitól merőben eltért és nyilván feltűnést keltett. A kutakodás eredményeként fény derült rá, hogy a család nagyasszonya, a Berlinből származó Fanny von Arnstein hozta magával az új szertartást. Arnsteinék természetesen a karácsonyfa népszerűsítése által nem próbáltak kultúrpolitizálni, de az tény, hogy a titkos jelentés után csak két évvel már a bécsi udvar konzervatív karácsonyi légkörét is friss fenyőillat lengte körül. Károly főherceg svájci protestáns házból származó neje, Henriette lopta be az udvar szalonjaiba 1816 karácsonyán ezt az észak-német protestáns szokást.
Innen már nem volt megállás, hiába jelezte súlyos fenntartásait a katolikus egyház. Az új divat – ahogy panaszkodtak – alapjában véve pogány hagyomány, rombolja a vallásos tartalmakat és felveti a szintén divatba jött gazdag ajándékok etikai problémáját. A gyertyákkal és cukorneműkkel teleaggatott fa nem helyettesítheti a bölcsőt és a jászlat mint a karácsony üzenetét kifejező erős szimbólumot és a családi szenteste központi jelképét. Szemérmesen nem szóltak arról a nem mellékes szempontról, hogy az erdőségek nagy része akkor még egyházi tulajdonban volt, és a nép éppenséggel ezeket irtotta határtalan lelkesedéssel, fedezendő karácsonyfa-szükségletét. A bizonytalanság mindazonáltal 1821-ben már eldőlt: a tudósítások szerint teljességgel lehetetlen volt Bécsben egy karácsonyfának alkalmas fenyőhöz jutni, hét évvel később már hivatalos fenyőkereskedő-faárus váltott ki iparengedélyt, és 1851-ben a bécsi Burg előtti tér már egy kiterjedt fenyőerdővel vetekedett karácsony előtt.
A szokásos kis fáziskéséssel, ámde persze Magyarországra is megérkezett a karácsonyfa. A szó maga létezett már évszázadok óta, de az a földesúrnak karácsonyi adóként beszállított tüzelő neve volt. A szóban forgó karácsonyfa-állítás szokása Magyarországon elsősorban a német ajkú városi lakosság körében terjedt el az 1800-as évek második felében, bár a szakirodalom állítása szerint az első „magyar” karácsonyfát az első magyar óvoda alapítója, Brunswick Teréz állíttatta 1824-ben.
Surányi J. András
