Lesre futó fényképészek

Az életrajzát olvasva az derül ki számomra, hogy gyerekkorában sem akart tűzoltó vagy katona lenni, csak a természet és annak megörökítése érdekelte. Való igaz, hogy hamar rájöttem, természetfotózással szeretnék foglalkozni. Édesanyám és édesapám rajongása a természet iránt engem is hamar “megfertőzött”. Hatalmas előny a mai napig, hogy jól ismerem az állatokat, hiszen még járni sem tudtam, amikor elkezdtem figyelni őket. Szerintem csak az tud igazán jó képeket készíteni mondjuk egy madárról, aki előtte hosszan tanulmányozta a viselkedését, szokásait.

A természet szeretetét tehát otthonról hozta, de hogy társult mellé a fényképezés?
Az első Zenit gépemet édesapámtól kaptam, és attól fogva nem volt megállás. A szüleim látták, hogy ez érdekel, és gondolták, így legalább lekötik a fölös energiáimat. Aztán egyre komolyabban vettem a fotográfiát, mindent ennek rendeltem alá.

Miért éppen a madarakat kezdte fényképezni?
Ezt minden interjúban megkérdezik tőlem, de magam sem tudom rá a pontos választ.

Ön először Pusztaszeren, később Costa Ricában, majd Brazíliában is olyan madárleseket épített ki a segítőivel, ahonnan jól megfigyelhetők és fényképezhetők az állatok. Hogyan kell elképzelni ezeket a megfigyelőállásokat?
Olyan helyeken épülnek, amelyek alkalmasak az akciófotózásra. Nagy körültekintéssel választom meg a tájolásukat, az ablakok magasságát, a hátteret. Emellett kényelmes, exkluzív helyek, ahol a fotós vendégeink nemcsak jókat fényképezhetnek, hanem fotelekben ülve, tágas lesekben tölthetik az idejüket.

Mennyire van kereslet a komfortos és profi építmények iránt?
Igyekszem mindig valami újdonságot kitalálni, amely felkelti a világban utazó fotósok érdeklődését. A természetfotós-turizmus jelenleg felszálló ágban van, és nem könnyű a világban lesekkel felszerelt, jó helyszíneket találni.

Honnan származik az ötlet, hogy ilyen kényelmesen és közelről lehessen fényképezni a természetet?
Talán túl sok időt nyomorogtam kényelmetlen, apró, fagyos vászonlesekben… A rejtekhelyeket elsősorban nem saját magamnak építem, hanem a turizmus igényei szerint alakítom ki.

Előbb épültek a lesek, és aztán szoktak oda a madarak, vagy pont fordítva?
Ha ezt a kérdést három évvel ezelőtt tette volna fel, akkor azt mondtam volna, hogy pont fordítva. Most viszont három olyan lesen dolgozom Costa Ricában, ahol az építkezések előtt nem sereglettek a madarak. Az eredményesség nemcsak azon múlik, hogy mennyire jó helyen van a les, hanem azon is, hogy miként tudjuk a lesek elé csalogatni az állatokat. Általában etetjük vagy itatjuk a madarakat, hogy a lesben töltött idő ne a várakozásról, hanem valóban a fotózásról szólhasson. Az itteni recept napi tíz kiló hús és két fürt banán.

Ezt csupán üzleti vállalkozásnak tekinti, vagy a saját tapasztalatai alapján rájött, hogy így a legcélszerűbb a madárfényképezés?
Ha csak én használnám a leseket, akkor tizedannyi pénzt sem költenék rájuk, de valószínűleg hasonlóan eredményes lennék. Az üzletben az a legjobb, hogy minden évben elkölthetem az összes pénzem lesekre, amit az előző évben kerestem.

Mennyire kell profinak lenni ahhoz, hogy valaki használni tudja a lest?
Az a szép benne, hogy ugyanaz a hely egyaránt kielégíti az amatőrök és a profik igényeit. Az amatőrök nagy esélyt kapnak rá, hogy egyszerű felszerelésükkel is emlékezetes képeket készítsenek. A profik pedig megspórolhatják az időt, amelyet a helyszínek keresésével, leshelyek felépítésével és a madarak odaszoktatásával töltenének.

Milyen arányban jönnek amatőr, illetve hivatásos természetfotósok?
Most még a profik vannak többségben, akik hajlandóak egy hetet is ugyanabban a lesben tölteni, csak hogy elkészíthessék a kívánt felvételt. Az elmúlt két évben Európa nyolc országában tartottam előadást természetfotós-szemináriumokon, s az egyébként titkolózó profik között gyorsan elterjedt ennek a lehetőségnek a híre. Talán ezért vannak jelenleg ők többen. Az amatőrök nincsenek annyira rászorulva a leseink használatára, hiszen nem sürgeti őket a határidő, amelyet például egy magazin szab meg a felvételek elkészítésére.

Hazáján kívül miért éppen Costa Ricát és Brazíliát választotta helyszínül?
Spanyolország, Finnország, Namíbia merült fel még ötletként, de barátaim révén Costa Ricában tettem szert a legjobb kapcsolatokra a második hidephotography bázis felépítése szempontjából. A harmadik helyszín is így lett Brazília.

Milyen drága egy speciális madárles kiépítése?
A Brazíliában megépített magasles rekordot döntött. Ha nem építettük volna meg, akkor vehettünk volna a cégünknek egy Nikon 4/500 mm-es objektívet.

Önnek melyik állatot volt ez idáig a legnehezebb becserkésznie?
A rétisast. Hónapokat töltöttem el a fotózásával, és ez az egyetlen madárfaj, amelyről, azt hiszem, kevesebbet tudok, mint mielőtt az első kockát készítettem róla. Nem léteznek törvények az életében. Bármelyik napon leszállhat a les elé, időjárástól és dátumtól függetlenül, míg esetleg a hírét sem hallani egy olyan napon, amikor minden más madár az objektív előtt táncol.

Létezik olyan állat, amelynek a fotózására nem vállalkozna?
A tavi kagylóról például nehezen tudok olyan akcióképet elképzelni, melynek láttán minden zsűritagnak megállna a szájában a falat.

Került már veszélyes helyzetbe a munkája során?
Lesépítés után, egy gáton tolatva, jégtörővé alakítottam át az 1967-es év autóját. A utolsó pillanatban sikerült kimentenem belőle a felszerelésemet. A honlapomon van egy fotó az esetről a werk galériában.

Mindig digitális géppel dolgozik, vagy néha előveszi a régi jó analóg masinát is?
Digitális gépem 2005 óta van, addig analóggal dolgoztam. Az akciófotózásnál, amit én csinálok, nagyon fontos, hogy milyen gép van az embernél. A régi technika szűkre szabta a fotós lehetőségeit, hiszen ha nem volt tökéletes az időjárás, egy repülő madár fényképezésekor a záridő miatt nem lettek élesek a képek. A digitális technika sokat segített a határok kitágításában.

Ennyi elismerés után motiválja még, hogy díjakat nyerjen?
Nagyon is sokat számít, ha a fotókkal díjat nyer az ember. Pályázatokon keresztül ismertek meg, és ez segített ahhoz, hogy a fotóturizmusból élhessek.

Mi nehezebb, bekerülni a világ elitjébe, vagy benne maradni?
Elszántsággal, kitartással és nagy adag pénzzel nem annyira nehéz bekerülni – már ha létezik ilyen, hogy “elit” -, de a bennmaradáshoz ennél többre van szükség.

Nagy a verseny, vagy “békében” eldolgoznak egymás mellett?
Versenyről nincs szó. Mivel ez a műfaj meglehetősen szubjektív, nincsenek vesztesek. Egy zsűri díjat adhat egy fotónak, egy másikat meg három másodperc után továbbpörgethet a projektoron, de ez nem jelenti azt, hogy az egyik jobb lenne a másiknál. Csupán annyit jelent, hogy az a pár ember azon a napon azt a képet ítélte a legjobbnak. A pályázatok inkább inspirálják a fotósokat, ami segíti a természetfotózás színvonalának növekedését.

A magyarok között a konkurenciaharc vagy az egymás segítése a jellemző?
Az a jellemző, amit éppen észre akar venni az ember. Én úgy látom, hogy sokkal több a jót akaró, önzetlen, segítőkész ember, mint az irigy és rossz szándékú. Persze akadnak, akiket vonz a feszültségkeltés.

Gondolom, Brazília után is elkezdte a fejét törni valami újdonságon.
Természetesen. Amiben most minden idegszálammal benne vagyok, az egy film a madárlesek építésének kulisszatitkairól. Fantasztikus werkfotókkal illusztráljuk a folyamatot, ahogy a semmiből elkészül egy les. Remélem, olyan munkát tudok letenni az asztalra, amely nemcsak a hozzáértőknek, hanem a laikusoknak is érdekes lesz.