A New York Palota

Az épület – a New York Palota – születését egy fiatal jogásznak, Arányi Miksának köszönheti, aki Párizsban megismerkedett a világ akkor legnagyobb biztosítójának igazgatójával, és rövidesen üzletet kötöttek. A New York Biztosító Társaság a világvárossá avanzsált Budapesten, Hauszmann Alajos tervei alapján egy Amerikára emlékeztető „felhőkarcolót” varázsolt a pesti körútra. Az olasz reneszánszra és a barokkra támaszkodó historizáló eklektika jellemzi az épületet, amit leginkább II. Lajos német császár palotájához hasonlítanak. 

Az impozáns építmény legpompásabb része a földszinti kávéház. A négy szintre osztott tereket csavart (koloniál) márványoszlopok választják el egymástól. Bronzszobrokkal díszített lépcső vezet fel a színpadszerű karzatra. A szökőkút vizének csillogását velencei tükrökkel fokozták, a főbejárat két oldalán pedig vörösréz domborművek fogadták a belépőket. Az aranyozott falakon meg a mennyezeten Mannheimer Gusztáv és Eisenhut Ferenc alkotásai láthatók. A falburkoló pannók ízlésesen díszítettek, a mennyezeti freskók művészi értékkel bírnak. Ezeken láthatók vidám faunok, bacchánsnők, táncosok, illetve a zene és a szerelem allegóriája. Az egyik lengén öltözött nőalakot „Newyorkiának” nevezték el, s a bohémek és a művészetek istennőjének tartották. A kávéház szintjei különböző funkciókat láttak el. A „mélyvízben” egy ideig biliárdoztak, majd kártyacsaták voltak benne. Külön „női” és játékterem állt rendelkezésre, a színes szalonokban pedig változatos élet folyt. A karzat Dohány utcai oldalán gyülekeztek a fotográfusok és a mozgóképesek. De itt tartották a jubileumi banketteket és a színházi premierek utáni hajcihőt. A hátsó nagyteremben a színészek ülték körül az Újházi-asztalt. A kritikusok viszont az Erzsébet körúti kirakatok mögött tanyáztak. Mindennek megvolt a maga helye és ideje. Akár éveket eltölthetett itt a vendég, ahogy Heltai írta: „A pazar New Yorkban kitisztították a cipődet, kivasalták a ruhádat, késő este is megborotváltak, lenyírták a hajadat meg a körmödet… A kávéház műhely és íróasztal volt, balsorsban lakás és éjjeli szállás is, hiszen hajnaltól hajnalig nem kellett belőle kimozdulni.”

A kávéház – ahogy Karinthy nevezte, a „Nyehó” – vendégein kívül a pincérek között is több legendás „példány” akadt. A felszolgáláson túl mindenhez értettek és mindenben segítettek, főleg a törzsvendégeknek. Hogy ki lehetett törzsvendég, az bonyolult objektív és szubjektív feltételekhez köthető, de semmiképpen sem a fogyasztás mértékétől függött. A törzsvendég különleges jogokkal rendelkezett. Övé volt a legfrissebb újság, amit a legjobb ablaknál olvashatott anélkül, hogy bármit is rendelne. A leveleit és a bizalmas üzeneteit ide irányíthatta, az esetleg hazulról hozott szalonnáját a cég monogramos tányérjából ehette, amihez ingyen járt egy kis kovászos uborka. Az „őslakó” úgy lépett be a forgóajtón, mint Napóleon, és habozás nélkül leült a „foglalt” helyre is, ha ahhoz volt kedve. Tévedhetetlenül megszimatolták a tehetségeket, akkor, amikor még legénytoll is alig pelyhedzett azok állán.

Az egyik emblematikus „pincnök” Jean volt, akit valami titok lengett körül: igazi nevét és származását senki nem tudta, mindenkit ismert és minden nyelven beszélt (igaz, hogy pocsékul). A másik híres főpincér Reisz Gyula, az írók nagy barátja és mindenese. A századelő szinte valamennyi klasszikusának ő adott papírt és égszínkék „Müller-tintát”, fejfájásra gyógyszert, „sóherségre” kölcsönt, amit persze meg sem kellett adni. Gyula úr tanácsadója, kritikusa, sőt barátja is lett sok művésznek. Egyszer József Attila háta mögé somfordált, és megkérdezte: „Mit tetszik csinálni, József úr?”  „Verset” – mondta a szomorú költő. Az áhítatos válasz pedig így szólt: „Gyönyörű lesz…” Szép Ernő nekrológja szintén gyönyörű lett: „Gyula a szónak egyenes értelmében fogta fel a fizető szerepét. Fizetett. A differenciát fizette, ami az illúziónk meg a sorsunk között volt, és ami volt a keresetünk meg a könnyelműségünk közt, és azt a differenciát, amit ő jól érzett a becsünk meg a megbecsültetésünk között.”

Az egykori nagy idők tanúi közül sikerült egy ma is élő nyehós főurat találnunk. Hetényi Károly közel a 90. évéhez jó egészségnek és memóriának örvend. Szellemi frissességét bizonyítja, hogy most jelent meg egyedülálló könyve, az „Étlapírás 6 nyelven”. Karcsi bácsi meséje úgy kezdődik, hogy süvölvény korában az orrát a kávéház kirakatának nyomva bámészkodott befelé, de nem a nagy embereket nézte, hanem az ételeket, mert igencsak korgott a gyomra. Egyszer aztán, 1936 nyárutóján Tarján Vilmos, a „tulaj” behívta, és vacsora fejében megtisztíttatta vele a rézdomborműveket. Majd reggelente az újságok szétosztását bízta rá. Délelőtt a Fasori Gimnáziumba járt, délután pedig a New Yorkban tett-vett. Volt tálcaárus, piccoló, italos felszolgáló és fizetőpincér. Egy ideig a kártyaszobában a paklikat árulta. Elmondása szerint ez fontos volt, mert a lapokat gyakran manipulálták a megszállott zsugások. Ez ellen a legjobb védekezés az új csomag volt, de az bizony 100 pengőt kóstált, míg a tisztított pakli húsz pengőbe került, a vágott szélűt pedig tízért adták. Közel ötvenféle játék folyt az asztalokon, az egyszerű snapszlitól a römin keresztül a baccaráig. Érdekes, hogy huszonegyezni tilos volt, de a teljesen hasonló hazárdjátékot, a kopogós römit eltűrték, ami Karinthy kedvence volt. Szenvedélyes (ma úgy mondjuk, hogy függő) kártyások élték itt le fél (vagy egész) életüket, illetve ezrével próbáltak szerencsét az alkalmi vendégek, a balekok, akiknek persze fontos szerepük volt, hiszen tőlük lehetett elnyerni a pénzt.

A napszakok sajátos vendégjárására is emlékezett a szemtanú. Reggel az ott alvókat a környékbeli polgárok keltették, akik kábultság ellen egy-egy kávéra vagy kapucínerre beugrottak. Majd az üzletemberek és egyéb kasza-kapa kerülők reggelije következett. Tízóraizni a környék irodáiból, bankjaiból jöttek át a hivatalnokok, majd harangszótól kezdve a fajsúlyosabb vendégek lakomái következtek. Délután a kávénénik és a dámák vették birtokba a „női” szalont. Közben benépesültek a különböző irodalmi asztalok. Csortos Gyula egymaga képzett egy „asztaltársaságot”, ahol blazírt képpel ült, és nem engedett magához senkit. Károly bácsi tudta róla, hogy cukorbeteg, és igen meglepődött, amikor egyszer tizenöt minyont rendelt. Akkurátusan sorba rakta a tányérján, majd odahívta a tulajdonos két kutyáját, a Hacseket meg a Lulut, és így szólt: „Nesztek, ha már én nem ehetek!”
  
Délidőben jöttek össze a főváros prímásai, és ebéd alatt folyt az üzletelés: „adok két brácsást egy cimbalmosért”, „nekem kellene egy nagybőgős, van cserébe hegedűsöm”. Így rakták össze két fogás között a híres-neves cigánybandákat.

Megtudtam, hogy lófuttatás napján az illusztris vendégek a szomszédos totalizatőrbe mentek, vagy ha izgalmas elfoglaltságuk volt (kártya, dominó, egy sakkparti vagy egy vers befejezése), akkor átküldték a piccolót fogadást kötni valamelyik lóra. Az emeleti mellékhelyiség „menedzsere”, egy másfél mázsás cigányasszony arról híresült el, hogy ha a lába közé érintette a tikettet, akkor az szerencsét és sok pénzt hozott. Nagy forgalmat bonyolított le ingyen, de ha nyert valaki, akkor gazdag jutalmat kapott.

A hajdan volt Karcsi főúr elárulta, hogy Ady Endre – aki ugyan ritkán jött be a Nyehóba, mert kedvence a Három Holló volt – mindig egyfélét rendelt: lencsefőzeléket szafttal. Babits Mihály viszont pacalt evett minden mennyiségben és minőségben.

A mostohább időkben is szolgálta a kávéházat Hetényi úr. Elmondása szerint a háború alatt géppuskafészket raktak a palota tetejére, amiből a németek meg az oroszok (ebben a sorrendben) lövöldöztek. A gyönyörű intarziás padlón pedig lótrágya volt, mivel istállót csináltak a kávéházból. A legnagyobb pusztítást azonban a Rákosi-éra alatt szenvedte el a New York. Bezárták, mint „kispolgári csökevényt”, majd söröző lett, nyáron pedig fagylaltot mértek kirakatból. Utoljára a Hungária Étterem próbált valamit menteni a múltból, de csak a rendszerváltás második évtizedében élesztette fel egy híres olasz vendéglátós dinasztia. Szerencsére elmondhatjuk, hogygyönyörű lett, mint anno József Attila verse…

Extremely Hungary (Csordultig magyar) néven indult január 24-én a kortárs magyar kultúrát a New York-i és washingtoni közönségnek bemutató New York-i Évad. A fesztivál 10 hónapon keresztül mutatja be a magyarországi „modernitást és a modernitás gyökereit”. A fesztivál közelebbi célja, hogy a múlt értékei mellett rávilágítson a jelen kortárs kulturális mozgásainak főcsapására. Így tehát megismerkedhet az amerikai közönség ugyanúgy XIX. és XX. századi remekművekkel, mint kortárs magyar alkotókkal a képzőművészet, a művész- és dokumentumfilmek, a kerámia, a kortárs magyar dizájn, a komolyzene, a dzsessz vagy a folklór területén. A fotóművészetet Munkácsi Márton, a 30-as évek egyik legmenőbb divatfotósának több száz, részben ismeretlen felvétele képviseli. Az Extremely Hungary programsorozat a magyar kulturális diplomácia eddigi legnagyobb volumeenű amerikai vállalkozása.