Rózsaszín álmok
A borok világában a rozé a frissesség, üdeség, a dolce vita életérzés megtestesítője. Ez önmagában is kellemes élményeket ígér, de valóban „csak” ennyi lenne a rozék küldetése? Mennyire lehet és mennyire kell árnyalni a képet? Milyen rozékészítési stílusok, iskolák léteznek a nagyvilágban? Ezekre a kérdésekre keresünk választ a cikkben.
Divatok jönnek és mennek, a világban csak egyvalami állandó: a változás. Néhány évvel ezelőtt a rozé vált igazán felkapottá a borkedvelők körében. A Balaton partján, kerti partikon, nyár esti beszélgetések során tisztán, fröccsként vagy újabban akár koktél-alapanyagként is igen keresetté vált. A fenti felsorolásból már az is kitűnik, hogy a rozé afféle szezonális ital lett, a levegő hőmérsékletének emelkedésével egyenes arányban áll az elfogyasztott mennyiség. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Magyarországon elérhető rozék túlnyomó többsége – bőven 90% feletti arányról beszélünk – reduktív eljárással készül, hordót sosem látott, ennek megfelelően az elsődleges, gyümölcsös aromák és friss jegyek dominálnak benne.
A borkészítési módszereknél járva érdemes tisztázni néhány alapvetést a rozék tekintetében. Az egyik legfontosabb, egyre szélesebb körben ismert tény, hogy az ilyen tételek soha nem készülnek fehér- és vörösborok összekeverése által. Nos, legalábbis Európában nem. Az ahány ház, annyi szokás elve alapján ugyanis több ország is akad – és ide olyan, újvilági bor-nagyhatalmak is beleértendők, mint Ausztrália vagy Dél-Afrika – ahol ez a megoldás is engedélyezett. Mifelénk viszont kizárólag kékszőlőből készülhet rozé, méghozzá oly módon, hogy a levet igen rövid ideig, mindössze néhány órán át hagyják érintkezni a héjjal, hisz utóbbiból oldódnak a mustba a színanyagok. Az időtartam megválasztásával játszhat a borász a rózsaszín ötven (vagy még több) árnyalatával. Ha pedig tovább, nagyjából egy napon át hagyja ázni a héjat, akkor sillert kapunk – de ez már egy másik történet.
A rozékhoz visszakanyarodva azt a tévhitet is szeretném eloszlatni, hogy abból a szőlőből lesz rozé, amelyik vörösnek nem elég jó. A mai ültetvényeken külön kezelik azokat a tőkéket, melyek terméséből rozét szeretnének készíteni. Korábbi a szüret időpontja is, hogy a szőlő többet őrizzen meg az üdeséget biztosító savakból, és kevesebb cukrot gyűjtsön magába, hisz ez garantálja, hogy nem lesz magas a születendő bor alkoholfoka. A nyári melegben kevesen vágynak olyan italra, amelyből már az első pohár fejbe kólint.
Hazánkban az utóbbi időkben nagy népszerűségnek örvendő Nérótól a pinot noiron át a zweigeltig sokféle szőlőből készül rozé, ám mind közül talán a kékfrankos a leggyakoribb. Nem csoda, hisz az ország legnagyobb területen termesztett kékszőlőfajtájáról van szó. A kékfrankos vörösborként és rozéként egyaránt több arcát tudja megmutatni, lehet játékosabb vagy komolyabb, fűszeresebb vagy gyümölcsösebb, harsányabb vagy elegánsabb. Ezt a sokszínűséget jeleníti meg a villányi Streit-Zagonyi Borászat 100%-ban kékfrankosból készített rozéja, melynek immár sokadik évjárata arat sikert a borfogyasztók körében. Az alapanyagként szolgáló szőlőt szeptember elején szüretelik, így tartalmas, aromákban gazdag bor készül az acéltartályokban, reduktív módon. Színárnyalata a sötétebb felé hajlik a rozéskálán, ez is azt sugallja, hogy komolyabb beltartalmi értékekkel rendelkezik. Ízében visszaköszönnek a fajtára jellemző piros bogyósok, de a kortyot ízlelgetve több dimenziót is felvillant, akár érett fehér húsú gyümölcsök is megjelennek. Ez a változatosság garantálja, hogy ételek mellett is megállja a helyét – egy rizottó mellé például remek választás lehet. Az elkészített rozét általában két lépésben, január környékén és májusban palackozzák a Streit-Zagonyi Borászatnál, hogy a nyári napokra is jusson ebből a kellemes, gondűző borból.
Ki tudja, hová fut ki a rozé divathulláma, de az aktuális trendektől függetlenül kétségtelen, hogy ennek a stílusnak helye van a magyar és a nemzetközi borpalettán egyaránt. Keresgéljünk, kóstoljunk, találjuk meg a nekünk leginkább tetsző rozékat a széles kínálatból.
