Shakespeare meghalt és él

William Shakespeare (1564-1616) kétségtelenül a világirodalom legnagyobb alakja, az emberi szellem színpadának főszereplője, a földkerekség színházainak pedig „házi” szerzője. Halála után négy évszázad is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megfejtsük titkait. Shakespeare életét és munkásságát rejtélyek tucatja veszi körül. Azt se tudjuk, valójában ki volt. És azt is kétségbe vonják egyes irodalombúvárok, hogy ő írta-e mindazt, amit a neve alatt jegyeznek. Minél több körülötte a rejtelem, annál izgatóbb a személye és vonzóbbak a művei. Szinte lehetetlen egy magazin keretei köré szorítva írni róla, mégis megkísérlünk e kihívásnak eleget tenni és mozaikokban bemutatni a „Bard of Avon”-t, másként „az avoni hattyút”.

Shakespeare életét feltárandó, induljunk ki a tényekből. Erre az egyetlen hiteles forrást kell fellapozni, a Stratford-upon-Avon városka anyakönyvét. Évszázadok óta őrzik, és üveges tárlók alatt ma is látható a sárgult adatlap, mely rögzíti mikor, melyik napon született és halt meg az író. Ami még kideríthető ebből, hogy 18 évesen megnősült, elvette a nála idősebb Anne Hathawayt, akitől két lánya és fia született. Annyit még tudhatunk, hogy a földesúr erdejében elejtett egy őzet, és vadorzásért elítélték, a büntetés elől pedig évtizedekre elhagyta szülővárosát. Joggal gyanítható azonban, hogy a fiatal Shakespeare kinőtte a vidéki életet és elvágyódott Londonba, amelytől a benne feszülő művészi erők kibontakozását remélhette.

Mint tipikus angol ifjú, a hajózással kacérkodott, de csak a matrózságig vitte. Megtanult olaszul és járt Itáliában, ahol műveinek egy része játszódik. Londonban a színház igézte meg, itt először lóőrzőként kapott „szereposztást”. Alig egy esztendő múltán azonban már dramaturgként kereste kenyerét. A szamárlétra következő foka a statisztálás, majd a szerepjáték és végül a szerepírás volt. Zsigereibe szívta a színház minden csínját-bínját, a színpad életének szerves részévé vált. Első írásait – feltehetőleg a szonettjeit – kollégái úton-útfélen szavalták, a serdültebb nézők pedig nagy kedvvel olvasták fel szívük hölgyének (hölgyeinek) e szép szerelmi vallomásokat. A neki tulajdonított 154 szonettből ugyanis valamelyik mindig megközelítő pontossággal kifejezte a szerelmes párok aktuális érzéseit. Gyanítható, hogy a legtöbbet idézett tizennégy soros a LXXV. volt:

“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
Egy pillantásodért is sorvadok,
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény, királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.”

Shakespeare szonett-folyamában észrevehetjük a sorok között a humánumnak egyedülállóan széles skáláját, melyet a költő érett művészi eszközökkel vet papírra. A szonettekben található, egekbe emelő és porba sújtó szerelem költői kifejezései odaillenek a Hamlet vagy az Othello legszebb részei mellé. Nem nehéz felfedezni ezekben a versekben a majdani nagy drámai tirádák elődjét: az életről, halálról, szerelemről, barátságról, emberi vétkekről.

A szonettek jó része Shakespeare pályájának első periódusában keletkezett, de ezzel párhuzamosan több mint húsz színpadi művet is alkotott. E termékeny évtizedben született többek között a III. Richard, a Szentivánéji álom, A velencei kalmár, a Julius Caesar, nem utolsó sorban pedig a Rómeó és Júlia. Ez a kollekció vegyesen tartalmaz tragédiákat, királydrámákat és napfényes vígjátékokat.  A művekben felsejlik a korabeli Anglia bipoláris állapota, melyet a vér és a mosoly kettőssége jellemzett. A szigetország a XVI. században a polgárosodás vizein ringatózott, mindent áthatott a nemzeti derű és önbizalom, mely elnyomta a parasztság nyomorát és szenvedéseit. A királydrámák véres jeleneteiben a szerző aggodalma kerül előtérbe, melyet az alsóbb osztályok nyomorúsága meg a fenyegető polgárháború miatt érzett. Amikor pedig vígjátékait – A windsori víg nők, Sok hűhó semmiért, Tévedések vígjátéka stb. – fogalmazta, akkor a polgárság örömét, az önfeledt optimizmust, a reneszánsz előérzetet, valamint a humanizmust tűzte lúdtolla hegyére. De Shakespeare – a nagy művészekhez hasonlóan – képes volt egységben látni a feketét és a fehéret: drámáinak sorát meg-megszakítja egy kacagtató betét, a vígságot pedig olykor komor gondok árnyékolják be. 

Általában Shakespeare nevéhez két művét szokták kapcsolni: a Hamletet meg a Rómeó és Júliát. Az utóbbi előzményei az ókorig nyúlnak vissza, többen megírták már, egyes motívumai pedig felbukkannak Dante és Boccaccio műveiben. A mese közismert, de talán érdemes néhány mondatban vázolni. Verona két torzsalkodó családja, a Montague és Capulet família tagjai utcai verekedéseket provokálnak, és évek óta üldözik egymást. A fiatal Montague, Rómeó a Capulet-család álarcosbálján eső látásra beleszeret Júliába. A híres erkélyjelenetben bevallja szerelmét, másnap pedig Júlia dajkája és Lőrinc barát közreműködésével titkon összeházasodnak. A harmadik felvonásban Tybalt, Capuleték rokona verekedés közben leszúrja Rómeó barátját, Mercutiót, bosszúból Rómeó pedig megöli Tybaltot, amiért Montovába száműzik. Lőrinc barát elrejti Rómeót és a dajkával megszervezi, hogy a gyilkosság ellenére létrejöjjön a nászéjszaka. Közben Júlia apja – nem tudván a titkos frigyről – Párisnak adja leányát. Júlia a békesség kedvéért beleegyezik a házasságba, de a barát segítségével olyan altatót vesz be, amitől tetszhalott lesz. A terv szerint a kriptából Rómeó majd magával viszi szerelmét, azonban nem ismeri a teljes igazságot, halottnak véli Júliát, ezért bánatában megmérgezi magát a temetőben. Júlia férje holtteste mellett annak tőrével leszúrja magát.

Rómeó és Júlia néhány nap leforgása alatt felnőtté válik és a hűség valamint a bátorság megtestesítőivé lesznek. A dráma művészi feldolgozása egyedülállóan gazdag: Berlioz szimfóniát, Gounod pedig operát írt a történetből. Prokofjev balettet és zenekari szviteket készített a műből. Továbbá számos némafilm és egyéb adaptáció készült belőle, a leghíresebb film Franco Zeffirelli nevéhez fűződik. Első magyar fordítása 1839-ben, színpadi változata pedig 1844-ben történt. Többen magyarították, mint például Kosztolányi Dezső vagy Mészöly Dezső, részleteket fordított továbbá Petőfi, Vörösmarty és Arany János.

A másik legismertebb Shakespeare-mű a „lenni vagy nem lenni” kérdést feszegető Hamlet, dán királyfi. Shakespeare öt felvonásban követi Hamlet útját, aki megpróbál erkölcsi rendet teremteni egy kuszaságon alapuló világban. Filozófiai tételek sokaságát veti fel a főhős tragikus élete során. Végig ott vibrál az a kérdés, hogy miként győződhet meg az ember az igazságról? Egyáltalán megismerhető-e a valóság?   Ha pedig mégis ismertté válik az igazság, az feljogosít-e a bűnre: az emberölésre? Az évezredes súlyos kérdéseket Shakespeare csak felteszi, megnyugtató választ nem ad rá, de a drámának nem is ez a feladata. A metafizikus problémákat az író versben dolgozza fel, míg az oldottabb szöveg – például a sírásók beszéde – mindig próza. Általában Arany János Hamlet-fordítása vált közkinccsé és szállóigék sora keletkezett belőle: „Valami bűzlik Dániában”, „Gyarlóság, asszony a neved!”, „A többi, néma csend” és így tovább.

A Hamlet után a nagy tragédiák sora következik: az Othello, a Lear király, és a Macbeth. Az Othello a naiv, hiszékeny humanistát mutatja be és leleplezi a jágói antihumánus gonoszságot. Lear király bukása viszont azt hirdeti, hogy nem létezhet erős ember a valóság ismerete nélkül. A király feudális udvari díszletek hazug atmoszférájában él, mely csupán a hatalom örömeivel rendelkezik. Lear az előítéletek világában képtelen bejárni a valódi emberi sors szerteágazó és göröngyös útjait, s mikor képzelt magasságaiból lezuhan, mindent elveszít és kínjaiban kapja meg mindazt, aminek segítségével humanizálódhat. A Macbeth szintén az igaz emberség problematikáját feszegeti. A főhősben egekig nő az önzés, az embertelen szenvedély meg a hatalomvágy, amit vérengzés, téboly és halál kísér. Macbethnek buknia kell, bár hős volt, de hősiességét nem hatotta át a szenvedélyeket kordába kényszerítő emberiesség. Ez a három tragédia a feudalizmus bűneivel szembesíti az olvasót, illetve a nézőt. A római tárgyú tragédiák (Macbeth, Antonius és Cleopátra, Athéni Timon stb.) a mélyben csírázó reneszánsz mámorában élő új embert akarják megóvni a leselkedő veszélyektől. Az Athéni Timonban viszont a pénz torzulásának tragédiája vetül elénk: a piacgazdálkodás reggelén már az eljövendő alkonyatot körvonalazza a szerző. Ez a megjósolt sötétség négy évszázad után éppen most éri el az emberiséget…

Shakespeare tragédiáival összefüggésben szakkörökben visszatérő vitatéma: pesszimista-e az író? Első megközelítésre a kevésbé barázdált agyúak azt felelik: igen. Ez a merev válasz semmiképpen sem állja meg a helyét. Ha a tragédiák nemes hősei olykor el is buknak, ez nem jelenti, hogy szerzőjük reménytelenül pesszimista. Maradjunk az előzőekben már érintett Rómeó és Júliánál, amelyben úgy tűnik, hogy elpusztul a szépség, a szerelem és a tiszta igazság. Ez igaz, de ebből nem következtethetünk arra, hogy az igaz szerelem eleve és véglegesen halott. Amit a fiatalok tragédiájából általánosíthatunk, az a bátor és felemelő harcuk. A végén felmagasztosulnak előttünk holtan is, míg bűnbánattal telve somfordálnak el azok, akiknek közük volt a szerelmesek halálához. Igazi, humánus optimizmus ez, mely a korhadó feudalizmus fölött diadalmaskodik.

Shakespeare nagyságát ma már az egész világon elismerik. Csak extravagáns literátusok vonják meg tőle néha a legnagyobb drámaíró címet. Minden irodalmi irányzat köszönhet neki valamit, a dráma fejlődése pedig nélküle megrekedt volna. Mindezek ellenére hódítása nem volt azonnali és egyenletes. Népszerűsége halála után tovább növekedett, de a restauráció korától kezdve elhalványult. A kontinensen szintén csak lassan alakult ki Shakespeare kultusza. A németek és a franciák legjobbjai kezdték fordítani. Magyarországon először Bessenyei György, a testőríró említi munkáit. Igazi méltatója azonban Kazinczy Ferenc, aki 1790-ben lefordította a Hamletet és méltó helyére tette a szerzőt. Nem mellesleg a magyar színjátszás is az avoni poétának köszönheti éltető gyökereit: a társulatok ünnepi alkalmakkor mindig Shakespeare-darabokat játszottak.

William Shakespeare szülővárosában, Stratford on Avonban hunyt el a Gergely-naptár szerint 1616. május 3-án. A Szentháromság templomban temették el és itt láthatja a milliónyi turista Shakespeare sírja mellett azt a szobrot, mely alkotás közben ábrázolja az írót. Szép szokás, hogy minden évben, Shakespeare születésnapján egy-egy új lúdtollat helyeznek a szobor kezébe. Az idén áprilisban kerül oda a négyszázegyedik…

Takács Ferenc