Az emberiség szemei

Galilei négyszáz évvel ezelőtt alig másfél centis átmérőjű lencsékből álló távcsővel vizsgálta a Hold hegységeit, a Jupiter holdjait és a Szaturnusz gyűrűjét. Bemutatjuk, hová jutott azóta a fejlődés a teleszkópok terén, miket használnak a csillagászok ahhoz, hogy akár több száz fényévnyire levő bolygókat tudjanak megfigyelni, sosem tapasztalt részletességgel.

A mai szupertávcsövek már rég szakítottak a Galieli-féle (és a hétköznapi távcsövekben máig alkalmazott) alapelvvel, és nem domború és homorú lencséken vezetik át a fényt, hogy elérjék a nagyító hatást. Ehelyett óriási, akár több méter átmérőjű, tökéletesre csiszolt tükröket alkalmaznak, amik a megfigyelt objektum felől érkező fénysugarakat a gyújtópontjába verik vissza, és itt hoznak létre egy fordított állású képet róla. Alapvetően minél nagyobb a tükör, annál távolabbra, és pontosabban lát a távcső, ezen felül a fény- és légszennyezés, a légköri jelenségek hatását is minimálisra kell csökkenteni, ezért építi a legmodernebb teleszkópokat emberlakta vidékekről távoli hegyek tetejére. Néha még magasabbra, egyenesen az űrbe – de ahogy a Hubble űrteleszkóp példája is mutatja (rögtön a beüzemelés után elromlott, és három évbe telt, mire egy űrsiklóval oda tudtak menni szakértők szervizelni), ez nem mindig optimális megoldás. Most hagyjuk is az űrteleszkópokat, és az emberiség Földre telepített legélesebb szemeit mutatjuk be.