Határ a csillagos ég

A Puskás Öcsinek tulajdonított tétel – kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci – napjainkban erősen módosult formájában létezik, amennyiben a hazai labdarúgásban a gyengécske teljesítmény sem zárja ki az érdemtelenül busás javadalmazást, míg a külhoni futballban, legalább is Európa „sportiparilag” is fejlett régióiban a nagy fociért olykor már képtelenül nagy pénzek dukálnak.

Olyannyira, hogy a címben foglalt állítás hatványozottan igaz: hovatovább nincs is felső határuk a világ amúgy kétségtelenül és változatlanul legnépszerűbb sportjában a sztárok csúcsbevételeinek, és még kevésbé azoknak a summáknak, amelyek egy-egy sztárjátékos klubváltásakor kerülnek át egyik bankszámláról a másikra.

A sportközgazdászok szerint az átigazolási piacon az árak jó húsz esztendeje indultak meg erőteljesebben felfelé, párhuzamosan azzal, hogy jelentős mértékben megemelkedtek a futballklubok bevételei, például Angliában, az elitosztály, a Premier League életre hívásának, az ehhez tapadó televíziós közvetítések díjaiból származó, folyamatosan növekvő pénzeknek, s ugyancsak kiemelkedő mértékben a Bajnokok Ligája-szereplésből eredő, az eredményességtől függően egyre vaskosabb összegeknek köszönhetően. Elkezdtek mind meredekebben felfelé emelkedni, majd már egyenesen az égbe szökni a minőségi játékosok árai, a kész világsztárok esetében pedig tényleg egyre inkább a (futball)csillagos ég kezdte jelenteni a felső határt az értük, átigazolásuk fejében megkért – és ki is fizetett – summák nagyságát tekintve.

Nem egyszerűen felhördülést, de egyenesen világméretű döbbenetet váltott ki az idei átigazolási rekord, amely egyszersmind abszolút világcsúcsként vonul be a szuperszerződések egyetemes históriájába. Az eladdig elképzelhetetlenül nagy összeget a brazil futball legújabb kori üdvöskéjéért, magasra törő terveinek fontos részeként, a Paris Saint-Germain szurkolta le. A franciák – s Európa egyik – legjobb futballalakulatánál Neymarral képzelték-képzelik el a mindmáig hiú ábrándnak bizonyuló álom valóra váltását: a Bajnokok Ligájának megnyerését, kvázi a földkerekség legjobb klubcsapata titulus megszerzését.

A vágy esetükben is érthető, ám a BL-elsőségre irányuló törekvés mit sem érne a párizsi elitklub több mint tehetős tulajdonosának nagyon is konkrét lépése nélkül. A 25 éves Neymar megkaparintása 222 millió euróba – átszámítva 68 milliárd forintba – került, ennyit kellett leróni kivásárlási díj gyanánt a Barcának, a számlát a PSG katari tulajdonosa, Nasser Al-Khelaifi állta. Mihez tartás végett: Neymar annak idején durván 90 millió euróért került át a Barcához brazil klubjától, a Santostól, s most látta elérkezettnek az időt, hogy szakmai önmegvalósításba kezdjen, ha úgy tetszik, kilépjen a barcelonai szuperalakulat szupersztárjának, a világ legjobb labdarúgója címet már ötször is kiérdemelt argentin Lionel Messinek az árnyékából. Nem kétséges, hogy a brazil – akit Messi és a Real Madrid alkalmazásában álló Cristiano Ronaldo után – a világ harmadik legjobb futballistájaként tart számon a közvélemény, a másodhegedűsség miatt is döntött úgy, hogy a katalán fővárost a franciára cseréli, 2022-ig szóló szerződést írva alá.  Hogy ő maga mennyit vághat zsebre a cserebere nyomán, nincs egzakt értesülésünk, de úgy hírlik, hogy amíg a Barcánál 13 millió eurót kapott egy szezonra, Párizsban állítólag 45 millió dukál neki már első évében.

Azok után, hogy ő lett minden idők legdrágább futballistája, a PSG gyorsan „beszerezte” az AS Monacótól a napjaink legnagyobb tehetségei között emlegetett 18 éves francia Kylian Mbappét is potom 180 millió euróért. Az öröklajstrom harmadik helyének is lett új gazdája az idén: Neymart pótolandó a Barcelona a francia Ousmane Dembélét vette meg 105 millió euróért a Borussia Dortmundtól. Ő azonban „csak társbérlő” lett, mivel 2016-ban, az addigi listavezető Paul Pogba, a Manchester United francia támadó középpályása szintén 105 millióért került vissza Torinóból, a Juventustól az angol csapathoz.

Hogy a klubváltásokkor (f)elszabaduló egyre tetemesebb összegek valóban mekkorák, elég néhány közelmúltbeli átszerződés anyagi vonzatait felidézni. Jelesül azt, hogy már az első tíz között sincsen a portugál Ronaldo, a valamikori világelső, akit anno még 100 millió alatti summáért vett meg a spanyol királyi klub. Amely ugyanakkor – sokáig eltitkolva a valós számot, nehogy a sztárszerepet a Realnál senkivel megosztani nem óhajtó Ronaldo megsértődjön – valamivel több mint 100 millióért szerezte meg a villámléptű walesi szélsőt, Gareth Bale-t.

Utóbbi két kiválóságnál azért még mindig kevesebbre értékelte a piac idén két igazi „gólvágót” is: a spanyol válogatott támadót, Alvaro Moratáért a londoni Chelsea 80 millió eurót adott a Real Madridnak, s angol földön belül nagyjából ugyanennyit – más források szerint 85 milliót – a Manchester United az Evertonnak a belga Romelu Lukakuért.

Az, hogy az átigazolási pénzek sosem látott, már-már éteri magasságokba kapaszkodhattak fel a nemzetközi labdarúgásban, az euro-focibizniszbe beszálló arab és kínai befektetőknek, a több jelentős nagy klubot felvásárló ilyen-olyan tulajdonosi köröknek „köszönhető”. A már jellemző példaként említett „katarizált” PSG-n kívül az átigazolási piacon szintén mérhetetlenül aktív volt a másik manchesteri Premier League-klub, a City is,  amelynek költekezési hajlandósága mögött két állam, az Egyesült Arab Emírségek és Kína is ott van, a klub részvényeinek többségét birtokló  arab és kínai vállalatok révén. De említhető két patinás múltú itáliai futballklub – az AC Milan és az Internazionale – is, amely kínai cégek tulajdonában van. Az öt legerősebb európai bajnokság – az angol, a spanyol, az olasz, a francia és a német élvonal – külföldi kézben levő topcsapataihoz érkező játékosokra 2017-ben, fontban számolva, összesen 4 milliárdot költöttek, a legtöbbet, 1,62 milliárdot a Premier League-ben. Nem véletlen tehát, hogy a futballkeretek játékosainak összértéke alapján az európai lista élén nem az FC Barcelona, s nem is a Real Madrid áll, hanem az első három helyet a Manchester City, a PSG és a Manchester United foglalja el – 853, 850 és 784 millió euróval.

A szerződésekkel kapcsolatos anomáliák ügyében persze megoszlanak a vélemények, ugyanúgy akadnak támadói, ahogy támogatói is. A Manchester United amúgy is vitatott személyiségű vezetőedzője, a portugál José Mourinho például Pogba megszerzését így kommentálta:

„Amikor kifizettük érte ezt az összeget, akkor is azt mondtam, hogy nem volt drága.”

Kevésbé bizonyult megértőnek a Liverpool német menedzsere, Jürgen Klopp, aki bírálta a Neymar-ügyletet, megkérdőjelezve az európai szövetség, az UEFA pénzügyi fair play-szabályainak hatékonyságát, s ekként fogalmazott:

„Vannak olyan klubok, amelyek kifizethetnek ilyen összegeket, például a Manchester City és a PSG. Ezt mindenki tudja.”

Még kritikusabban közelítette meg a témát az egykori kiváló futballistából lett szakvezető, Uli Höness, a Bayern München elnöke, aki szerint „ebben a játékban nincsenek határok”. 

„Hogy őszinte legyek, nem tudom, hová vezet ez, újra át kell gondolnunk az egészet, és vissza kell állítanunk a megfelelő arányokat” – mondta a legtehetősebb német futballklub első embere, akinek az a véleménye, hogy nincs olyan labdarúgó, aki 100 millió eurót érne.

Ettől persze – amint azt az említett példák is mutatják – jócskán akadnak „értékfelettiek” a futballpiacon. Bő négy évtizede 1 millió angol font volt az adott esztendő átigazolási rekordja, elsőként tehát – a díjcsúcs százszorosra növekedése nyomán – Pogba jutott túl a 100 milliós határon.  Neymarral már a 200-on is túlvagyunk, jöhet a 300-as küszöb. Vajon kivel és mikor lépjük át?

Jancsó Kornél