Az odavezető út

Beszélgetés Litkey Farkas világbajnokkal, a Kékszalag 11-szeres győztesével, akinek hajó volt a járókája, és aki a szárazföldön is ízig-vérig vitorlás

Bár jómagam nem hajózok, részben kollégák vagyunk, hiszen jelent meg memoárköteted, az újságírásba is belekóstoltál, de egy zanzásított önéletrajznál gyaníthatóan nem ezek lennének a vezérmotívumok…
A nevem és a korom – 48 éves vagyok – után nyilván azonnal a vitorlázás következne – bocsátotta előre a kormányos. – Nekem a Balaton-kerülő nyári verseny megnyerése, a tizenegy Kékszalag-győzelem a meghatározó. Természetesen a világbajnoki cím fontos nagyon, és hát az atlantai olimpiát sem szabad kihagyni. Ez az a három pont, ami azért az embert elhelyezi ebben a világban.

Mennyiben kötődik másként a vízhez egy vitorlázó ember a többi vizes sportolóhoz képest, mi az a különösen jellemző, ami összekapcsolja a vízzel, vagy nagyon is jellemzően megkülönbözteti ezt a fajta tevékenységet, szemben mondjuk egy úszóval, egy vízilabdázóval vagy éppen egy kajakossal?
Először is: mi közlekedünk a leggyorsabban. Annyira, hogy reménytelenül lassan úszik még a világcsúcstartó úszó is egy hajóhoz képest. Sőt, ha három csomó körül megy az 50-es csúcstartó – ez 5-6 kilométer/órás sebességnek felel meg –, egy 5 csomós hajósebességnél a víz már letépi rólad a ruhát is. Szóval bennünket utolérni egy úszónak, de egy kajakosnak is lehetetlen feladat, még a leggyorsabb számára is. Ez a viszony. Gyerekkorunkban lekötöttünk mindent, és úsztunk a hajó mellett, aztán jött egy kis szél, és ijesztően elment az a kis lassú gyerekhajó is… Amúgy meg nagyon természetes közeg nekem a víz. A családi hagyomány és környezet folytán egészen pici gyerekkorom óta hajózom,  öcsémmel már három-négy évesen is tudtuk kezelni a hajót, a szüleink mint afféle járókát használták a kikötőben. Úszni is hamar meg kellett tanulnunk persze, de vitorlázni talán majdhogynem még előbb, mert a mentőmellényben ott üldögélhettünk. Aztán lett ebből egy komoly sportkarrier nyolcéves koromtól kezdve, s tart mind a mai napig, merthogy a vitorlázást középkorúként is remekül lehet űzni. Bár a tengeri versenyeket is szeretem, engem alapvetően a kisebb dolgok érdekelnek, tehát amik elkezdődnek, s egy napon belül végük is van. Nekem a vitorlázás azzal kapcsolódik össze, hogy süt a nap, és meleg van. Ezt pedig leginkább a Balaton nyújtja.

Akkor a szíved csücske igazából változatlanul a Kékszalag.
Igen, a Kékszalag érdekel továbbra is nagyon. Itt ráadásul mindig vannak komoly ellenfelek, nekem minden alkalommal nagyon meg kellett vívnom az adott versenyért. Az elmúlt két győzelmünk során bizony sokkal komolyabb esélyesekkel, jobb hajókkal, felkészült, erős csapatokkal szemben nyertünk.

Tehát abszolút esélyesről esetedben sem beszélhetünk, tizenegy Kékszalag-elsőség ide vagy oda.
Nyilván van bennem egy nagy nyugalom a mögöttem lévő rengeteg versenynek, eredményeinknek köszönhetően.  2010-ben, amikor először elveszítettük a Kékszalagot, megéltük már a kudarcot is, és fájt természetesen, de aludva egyet, rá egy napra megéltük azt is, hogy kilenc győzelem már van, és hogy az lesz is, nem lehet elvenni tőlünk. Én szabadabban játszom, mint a többiek. Játszani kell szabadon, mert ha az ember görcsöl, akkor nem épül fel az a kreatív játék, amelynek a vége a győzelem.

Mi a technikai kulcsa a sikernek?
A piramis nagyjából úgy épül fel, hogy kell egy nagyon jó hajókezelés. Ez az alapja mindennek. A következő lépés a hajó sebessége. Ha ez a kettő megvan, akkor meg lehet nyerni egy olyan versenyt, ahol rekordot döntenek. Az ilyen versenyeken nincs taktika, csak menni kell, a tavon keresztbe fúj a szél, és azért lehet nagyon jó időt futni, mert ténylegesen akkora távot vitorlázunk, amekkora az út. Széllel szemben – a manőverezés miatt – olyan harminc százalékkal nagyobb utat vagyunk kénytelenek megtenni, mint amennyi a valós út, és hátszélben is, ha az gyenge, ugyanígy harminc százalékkal többet kell vitorlázni. A frontok úgy működnek a Balatonon, hogy a szél keresztbe fúj, a rekorddöntő versenyeken pedig az alapelv érvényesül: a legjobban kezelt és leggyorsabb hajó nyer. Minden más esetben viszont szóba jön a stratégia is, és annak megvalósítása a taktika, így a mindenkori Kékszalagon is. Azon az egy napon az ember kicsit meteorológus is, és már nem is gondolkodom, amikor ott vagyok, mivel van bennem egy tudás, egy elmentett információs bázis, ami alapján dolgozik az agyam, a szélirányokról, a várható időről, egyéb körülményekről tudok annyit, hogy adott esetben a jó döntést hozom meg. Mondhatom, olyan vagyok, mint egy meteorológiai szoftver.

Amelyet rövidesen ismét használni kell, hiszen e lapszám megjelenése után nem sokkal elrajtol a 2014-es Kékszalag-verseny.
Minden évben júliusban, a teliholdhoz legközelebbi csütörtökön van a start, most már harmadik alkalommal, míg korábban rendre pénteken volt. A sok fényt adó telihold azért fontos, és nagy segítség, mert az induló mintegy hatszáz hajó nagy része nem nappali fényben ér célba, hanem jóval a leggyorsabbak után. És ha már sebesség: a csúcson levők, a tengeri versenycsodák 40 csomóval tépnek, a mi hajónk olyan 30 csomó körüli teljesítményre képes.

A nagy sebességre idén is szükség lesz, hogy megszülessen a tizenkettedig elsőség is.
Maximális erővel, teljes energiával és anyagi áldozattal készülök az idei verseny megnyerésére is.

Milyen hajó áll ehhez rendelkezésre?
Egy katamarán, egy kéttestű hajó, 1988-ban csinálták, mégpedig az Amerika Kupájára. Nem a versenyre készült, hanem teszthajóként szolgált. Megvettük 2010-ben, építettünk alá két vadonatúj testet, ezt 2012-ben állítottuk be, és most még átalakítjuk egy kicsit, így immár 80 százalékban magyar termék, azt mondhatom.

Mennyit kóstál egy ilyen? De általánosságban is beszélhetünk az anyagiakról: mekkora pénzek mozognak a vitorlázás világában?
Esetünkben nagyjából 10 és 20 millió forint között van a költségvetés évente, amiből szinten tudok tartani egy hajót. Egy olyan, amivel mi versenyzünk, új korában úgy 400 ezer euróba kerül. Nyilván sose tudtam megvenni egy ilyet újonnan, de a hatszoros Kékszalag-első Lisát hétévesen vásároltuk meg úgy, hogy nagyon keveset vitorláztak vele, s a 400 ezer eurós ár töredékéért jutottunk hozzá. Hogy értelmesen limitált költségvetésből milyet és mennyiért vennék? Hát nagyjából 950 ezer dollár kéne, akkor lenne egy olyan hajóm, amivel nem nyernék ugyan biztosan, de nagyon erős esélyem lenne rá.

Akkor a jelenből ugorjunk vissza a múltba: van-e valamilyen kedveltségi sorrend a tizenegy győzelmen belül, akad-e, amelyik kedvesebb, fontosabb valamiért, mint a többi?
Nehezen tudnám besorolni, s nem is biztos, hogy igazságosan rangsorolnék, de a legutóbbi győzelem nagyon él az emberben, mert időben közel van. Az utolsó két sikernek, a 2011-esnek és a 2013-asnak meg van egy olyan szépsége, hogy erősebb hajók ellen tudtunk nyerni. Katamaránnal viszont még nem győztünk. Nyerni tök jó, de ha nem nyerünk, akkor sincs baj. A lényeg, hogy mi mindent megtettünk a sikerért. A történetben engem nem a vége érdekel, hanem az út, az odavezető út maga. Amíg odajutunk, azt élvezem, a hajón való gondolkodást, a kitalálást.

Ha jól érzékelem, a Kékszalagra való felkészülés esetedben alapvetően nem is versenyzésből áll.
Kissé tán nagyképűen hangzik, de a stratégia–taktika nekem nem gyakorlandó rész. Nekünk a hajósebesség- és hajókezelést kell gyakorolnunk, azt kell mindig frissíteni, a technikát. A fordulókat, a vitorlacseréket, a visszafogott trapézolást. A katamarán nagyon gyors, de nagyon meg tud állni, s akkor az ember elrepül a trapézról, nem tudja magát megtartani. Ha a hajó hosszirányba eldobja előre, abból tragédiák lehetnek, ezért kell megelőzni a bajt a biztonságos trapézolással.

Mit kell tudni a csapatod összetételéről?
Lovas Zsoltot kiemelném, vele jó évtizede együtt megyek, ő a trimmer, a nagyvitorla gondozója, aztán nagyon fontos Tóth Róbert, aki a hajó technikai eszközeiért felel, továbbá Rick Gergő és Weinhardt Csaba. Csabával együtt nyertük a világbajnokságot.

Ideje kicsit elszakadni a víztől. Ha nem vitorlázás, akkor mi?
Kocogás és kutya, a kettő együtt. Heti háromszor-négyszer, olyan nyolc-tíz kilométer. Fiatal kutya, hároméves, ír szetter, a Berci névre hallgat, s ő nagyon bírja.

Ha már név: a hajókat is elnevezik. Nálatok ez ügyben mi a helyzet?
A hajónevek általában női nevek, Magyarországon ez kicsit babonának tűnik, miközben más nyelvterületeken természetes dolog. Ezzel együtt én nem szoktam erre nagy hangsúlyt fektetni, általában amiket megöröklünk, használjuk is tovább. Ritkán veszünk újat, kedvenc hajónkat, Lisat már ezzel a névvel vásároltuk meg, s megmaradtunk mellette. Néha a név eladó, s a szponzor neve alatt fut a hajó a versenyeken, legutóbb Evopro volt, így versenyzünk majd az idei Kékszalagon is a katamaránunkkal.

Kössünk ki átmenetileg ismét a szárazföldön. Magánélet?
Második feleségemmel boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élek. Marietta egy gyönyörű, okos nő, aki mindenben 100%-ig támogat és mellettem áll, igazi hátország számomra. Ő is vitorlázó családban nőtt fel, de csak kedvtelésből szeret kijönni velem a vízre.

Előző házasságomból van egy nagyfiam, Zsombor, aki már húszéves és külföldön tanul. Természetesen jól tud vitorlázni, de nem érdekli a versenyzés. Hogy túl a vitorlázáson még mivel foglalkozom? Nem tudok nagyon mást megemlíteni, ami hangsúlyos az életemben, mint a vitorlázás. Ehhez hozzátartozik, hogy vitorlatervező is vagyok. Ez munka, de nagyon jó szórakozás is, és amikor ülök a program előtt, az mindig leköt, kedvvel csinálom. Persze szívesen olvasok, szeretem a filmeket, vagy ha van egy jó focimeccs a Bajnokok Ligája környékén, akkor azt megnézem. A kocogást a feleségemmel, a természettel való együttlétet, élvezem, az feltölt. A szántóföldeken, erdőben sétálás, számomra kellemes dolgok, melyek  kikapcsolnak. 

Ott van még a tanítás…
Ennek alapja az, hogy a kezdetekkor, amikor 2000-ben elkezdtünk nagy csapattal vitorlázni, hamar kiderült, hogy egy ilyen 16 fős hajón nem tudok elég izgalmas munkát adni a jó vitorlázóknak, csak három-négynek, a többieket úgy kell meghívnom, hogy nem értenek ehhez annyira. Így jött, hogy tanítom őket, s nagyon jó vitorlázókká válnak, ebből fakad az egész tanítósdi. Aztán rájöttem arra, hogy tanítás közben magam is sokat fejlődök, s egyre jobbá válok. Úgyhogy ez kétirányú valami, és nagy örömmel veszek részt benne.

Jancsó Kornél