Beszélgetés a világ- és Európa-bajnok Hosszú Katinkával, 2013 legkiválóbb női sportolójával
Szidták, szidtuk sokan és sokszor, meglehet azonban, hogy – fordított logikát használva ugyan, de – idővel hálásak leszünk Dave Salónak. Aki nem tudná: ő az az amerikai úszóedző, akinél bajai klasszisunk, Hosszú Katinka – otthagyva az óhazát, ahol már-már befejezte medencés tevékenységét – kiemelkedő versenyzővé vált. Salónak is jócskán köze volt tudniillik hozzá, hogy Katinka 2009-ben világbajnok lett Rómában, ahol két vb-bronzot is hozzátett gyűjteményéhez, de ugyanez az ember volt az is, aki a 2012-es londoni olimpiára már korántsem készítette fel megfelelően a magyar lányt, ha úgy tetszik, cserbenhagyta őt, mert nem óhajtotta a sajátjai ellenében diadalhoz segíteni az egyik legfőbb európai riválist. Az, hogy az olimpia előtt túlságosan is „amerikanizálódott”, vezetett el oda, hogy Katinkának kinyílt a szeme, és bár a tavalyelőtti nyári játékokon kis szerencsével és taktikusabb programválasztással így is meglehetett volna első olimpiai érme is, éppen a balsiker – mert annak tekinthető a londoni döntők negyedik és nyolcadik helyezése – nyomán kezdte meg immár megint „hazai magyarként” karrierjének azt a szakaszát, amely az ötkarikás játékok óta viszont alapvetően csupa sikerről szól. Ja, és ne feledjük: Salo – s ezért járhat neki igazán köszönet – miközben levált Katinkáról, mellé adta egyik amerikai tanítványát, Shane Tusupot, aki kiváló úszónak indult, ám még kiválóbb edző lett-vált belőle – már a mi lányunk mestereként.
Bevezetőnkben megemlítendő továbbá: Shane a brit fővárosban még jobbára csupán szemlélője volt Hosszú Katinka vártnál gyengébb szereplésének, hogy azt követően viszont ketten együtt valóságos csodát tegyenek. Na jó, ne túlozzunk: csodagyártásról nincs szó, arról annál inkább, hogy versenyző és edzője a víz után a parton is egymásra talált, s a sportág álompárja ma már mint férj és feleség aratja a szebbnél szebb szakmai diadalokat. Merthogy Katinka Londont követően világbajnok és Európa-bajnok is lett 25-ös és 50-es medencében egyaránt, megnyerte a világkupa-sorozatot 2012-ben és 2013-ban, a múlt év végi rövidpályás Európa-bajnokságon a medáliák között – a két ezüst és egy bronz mellett – egy arany is akadt, továbbá tavaly a legjobb európai női úszónak választotta a kontinentális szövetség, a LEN, idehaza pedig a magyar sportújságírók választották meg az év hölgysportolójának, miközben Shane Tusupot amerikai lététre szavazták meg a honi média képviselői az esztendő legkiválóbb edzőjének, hogy immár közös karrierjüknek csupán a legkiemelkedőbb állomásait említsük meg.
Találkozásunkkor az említett fordított logikával kezdtük a társalgást: vajon tényleg adjunk-e hálát valamikor Dave Salónak, amiért hűtlen lett magyar tanítványához?
– Én már most is hálás vagyok neki, mert bár sokan szeretik ráfogni a kudarcot, őt hibáztatni Londonért, de én erre mindig azt mondom, 2009-ben neki köszönhetően lettem világbajnok – így Katinka. – Ha nincs London, tán most is ott úsznék nála. Shane erre mondja azt: jó, hogy a bronzot nem értem el az olimpián, mert lehet, hogy ha a negyedik helyett megvan a harmadik hely fő számomban, 400 vegyesen, akkor nem mondom azt, hogy váltok.
– Mi volt London legfőbb tanulsága, mert nyilván akadt hasznos következtetés éppen elegendő?
– Az olimpia után csak ültünk Shane-nel szüleimnél, Baján, és napokon át boncolgattuk a történteket. Rengeteget beszélgettünk, semmi nem volt biztos. Ő már a döntő előtt tudta, hogy ebből nem lesz érem, hiába utaztam az egyik esélyesként Londonba. Mert ott nem az volt, hogy gyerünk, csináljuk meg, tök jó lesz, hanem ehelyett kezdettől attól féltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül érmet szereznem.
– Az a bizonyos negatív hozzáállás, a siker ellen ható bizonytalankodás, a kételkedés…
– Bizony, nem úgy álltam oda a rajthoz, ahogy kellett volna, s be is jött, nem lettem dobogós. Ha megfordul a fejedben, hogy mi lesz, ha…, akkor tuti az lesz, amit nem szeretnél. Ráadásul nem is sokkal maradtam le a dobogóról, ott voltam a közelében, de annyira akartam, hogy most vagy soha, hogy kicsit megijedtem ettől. Annyira stresszesen mentem ki a döntőre, hogy az hihetetlen. Arra vártam, hogy vége legyen. Nem az volt, hogy élvezd az úszást meg a versenyzést, ami mostanában már megszokott nálam, mert Shane segítségével megtanultam. Most már nem félek attól, hogy nem jön össze.
– A jövő, a riói játékok szemszögéből nézve Katinkának már nem kell félnie attól, hogy milyen érzés olimpiai döntőben úszni, ezen már túl van – kapcsolódott be a beszélgetésbe a magyarul egyre többet értő, de beszélni még nem igazán tudó edző-férj, hogy vissza is adja a szót tanítvány-feleségének.
– Már tényleg tudom, milyen éremesélyesként rajtkőre állni. Ennél rosszabb már nagyon nem is lehet, úgy is készülünk 2016-ra, hogy ha valami oknál fogva ott sem sikerül, az nem lesz a világvége. Megdolgoztunk együtt keményen azért, hogy kijelenthessem: nagy úszó vagyok akkor is, ha netán Rió se jön össze. Lekerült rólam a nyomás. Persze szeretnék bizonyítani, ez a cél, azért dolgozok, s ez megnyugtató: ha siker lesz, nagyon jó, ha nem, kitaláljuk, hogyan tovább.
– A lelki áthangolódáshoz, a pozitív szemlélet elsajátításához nyilván kellett az a páratlan eredménysor is, amit például a múlt évi rövidpályás világkupában, annak összes állomásán produkáltál. Együttesen 55 érmet nyertél, benne 32 arannyal, hat világcsúccsal. Nem mellesleg az összetett elsőségért járó 100 ezer dollárral, egyszersmind pedig a részsikereket is dotáló pénzjutalmakkal együtt pedig átszámítva úgy nyolcvanmillió forinttal gazdagabb lettél.
– Shane ötlete volt, hogy London után induljunk el a világkupában, s ahogyan tavalyelőtt, úgy tavaly is sikerült megnyernem az egész sorozatot. Az anyagiak mellett szakmailag is bejött ez a projekt, bár kezdetben ez nem volt egyszerű, sőt egyenesen rizikós befektetés volt. Mivel csak olimpiai negyedik lettem, egyáltalán nem számíthattam automatikus meghívásra a szervezőktől, a részvétel bizony sok pénzbe is került, a rengeteg utazással járó vk-sorozatra a repülőjegyet állni, a szállodát fizetni sem volt olcsó mulatság. London után szinte semmi önbizalmam nem volt, a világkupa ebben is segített, a versenysorozatokon minden nagyon jól összejött, s tény, hogy anyagilag is jól jártunk.
– Nyilván a világkupák is szolgáltak tanulságokkal. A programod zsúfoltságát, a megannyi rajtot illetően például. Nem kevesen állították azt, hogy túlversenyezted magad, annyira sok számban indultál. Vissza fogtok venni a fellépések számából?
– Egyáltalán nem érezzük, hogy vissza kell venni! – szögezte le Katinka egyértelmű határozottsággal. – A nagymedencés versenyek után nagyjából augusztus végétől decemberig rövidpályán úszunk, ami kicsivel más, mint az ötvenesben. A kettő azonban nagyon segíti egymást, rövidpályán begyakoroljuk a víz alatti úszást, a kidelfinezést, meg a fordulókat, s ezt át lehet vinni a nagymedencébe. Kell a sok gyakorlás, és persze van még hova fejlődni.
– Nyilván nem csupán másodpercekben lehet mérni a fejlődést, azt, hogy mennyivel lettél jobb úszó London óta. S nem is tőled, hanem az edződtől kérdem: ha mérhető így egyáltalán, hány százalékos a fejlődés?
Shane kis töprengés után adta meg a választ:
– Egyáltalán nincs közel még a száz százalékhoz!
– Vagyis – tettem már jómagam hozzá – tényleg ígéretesek a távlatok. De ússzunk ki egy kicsit most a partra, vagyis a szárazföldi létbe is pillantsunk bele! Amerikából jött emberünknek nem lehet egyszerű a helyzete Magyarországon. Vagy tévedek?
– Mivel naponta nyolc-kilenc órát edzem az ő irányításával, de például a délelőtti kondi edzéseket ő maga is végigcsinálja, arra nincs ideje, hogy megtanuljon magyarul. Viszont már sok mindent megért, vagy éppen a testbeszédből is kitalálja, miről van szó. Az meg külön élmény, ahogyan a családommal értekezik. A minap kimegyek a szobából, de még hallom, amint kettesben maradva a mama beszél Shane-nel, pontosabban hozzá, s azt mondja: „tudom, hogy nem érted, de én ezt el akartam neked mondani… ”
– És mi a helyzet a honvággyal?
– Szokott neki lenni, főleg akkor, amikor a családi ünnepek vannak. Ilyenkor – mivel ráadásul egyke – lelkiismeret-furdalása is van, hiszen annak idején édesanyjával és édesapjával töltötte az ilyen jeles eseményeket, amelyeket most már sokszor nem. Például karácsonykor már tavalyelőtt és tavaly se mentünk ki San Franciscóba, így egymás után kétszer is bajai halászlét evett az ünnepen. De most pótoljuk a hiányt, rövidesen megyünk Shane szüleihez, addig is majdnem mindennap beszélnek skype-on. Ők még nem voltak Magyarországon, azt tervezzük, hogy augusztusban átjönnek Európába, a berlini Eb-re, s akkor valószínűleg ott találkozunk velük, utána pedig szeretnénk, ha eljönnének Bajára.
– Ha eltekintünk a legkülönbözőbb versenyszínhelyektől, a te életed jó ideje behatárolható földrajzilag, amennyiben Baja után következett Los Angeles – ahol amerikai egyetemistaként tanultál és úsztál –, majd most az ingázás Budapest és Baja között. Afféle sportoló kozmopolitaként hogyan és hol helyezed el magad ebben a „túrázós” világban?
– Amikor hazaköltöztünk Los Angelesből, kicsit kettős érzés volt bennem: egyfelől örültem, hogy itthon vagyok, másfelől, bár nem azt mondom, hogy otthonommá vált Los Angeles, de elkezdett egy kicsit hiányozni. Most igazából be van osztva, mikor hol vagyunk, s élvezzük azt, ahol éppen vagyunk. Ketten utazunk, jövünk-megyünk, ez külön jó. Itt, Budán is hotelben lakunk, de úgy érzem, hogy most is otthon vagyunk, mert Shane-nel együtt lehetünk itt. Bajára is sokat járunk le hétvégén, s amennyit a korábbi években láttam a szüleimből, ahhoz képest most rengeteg időt töltünk velük.
– Fiatal házasok vagytok, nyilván egyeztettétek már a családalapítási elképzeléseiteket is, de gyanítom azt is, hol fogtok majd élni a későbbiekben.
– Rióig be van lőve az út. Attól is függ, az úszás hogy megy, mert ha továbbra is jól, s remélem, igen, akkor valószínűleg maradunk is idehaza, Magyarországon. Meglátjuk, a lehetőségek hogy jönnek, lehet, itthon adódik olyan, amit nem lehet kihagyni, de valamilyen szinten mi mindig ilyen kétlakiak leszünk szerintem. Ezután is jövünk és megyünk, főleg, ha lesz gyerek, ingázunk majd Baja és San Francisco között. Hogy mikor lesz utód? A két olimpia, a riói és a 2020-as tokiói után, 2021-ben, az az évi budapesti világbajnokság után.
– És addig?
– Azon vagyunk, hogy olimpiai aranyat szerezzünk. Ez a cél, s mivel nem csak egy számban állok oda, így több esélyem is van. Adott a 400 és a 200 vegyes, de lesznek még más számaim is, miközben a 200 pillangót, Eb-aranyak, vb-bronzok ide vagy oda, lehet, hogy elhagyjuk, ezt még nem tudjuk biztosan. Az úszóprogramban a 200 vegyes és a 200 pillangó egy napon van, már csak ezért is jó döntést kell hozni.
– Ha Katinka úgy száll ki a vízből, hogy boldog, ha valamit, amit akart, elért, akkor természetesen én is boldog leszek – vállalta a végszót Shane. – Azt még nem tudjuk, ki lesz ott Rióban, hogy milyen erős ellenfelek várnak ránk, mert éppenséggel jöhet egy női Phelps is akár… Én azonban úgy érzem: Katinkában benne van a világcsúcs, és az is, hogy meglegyen az olimpiai arany. Hiszek benne, hogy képes az első helyre olimpián is, persze garancia nincs rá. A 400 vegyesre mint fő számra készülünk, de közben nekünk nem arra kell gondolnunk, hogy muszáj az arany, hanem arra, s ezért dolgozunk keményen, hogy mi hogyan fejlődünk tovább. Meglátjuk, mindez mire elég, a cél azonban az első hely. Egyértelműen nyerni akarunk.
Jancsó Kornél
Fotó: Szaka József
