Tyson és Jones szeptember 12-én vívja a bokszaggastyánok csatáját
Első olvasatra még a meghökkentő biztosítások sorából is kilóg Roy Jones Junioré: a profi bokszolóként ex-világbajnok tudniillik azzal állt elő augusztusban, hogy óvintézkedésként szerződést akar kötni mindkét fülére, ha netán baj érné bármelyiket is… Akár meg is ütközhetnénk az amerikai mellett orosz állampolgársággal is bíró öklöző módfelett szokatlan fülbiztosításán, ha nem ismernénk az előzményeket: Jones ugyanis nem mással, mint azzal a Mike Tysonnal lép szorítóba szeptember 12-én, aki ténylegesen „fülsértő módon” szerepelt a ringben a kesztyűs legények amúgy cseppet sem balhémentes világában is kirívóan botrányos egyik korábbi fellépésén.
Az amerikai Tyson, a nehézsúly többször megkoronázott királyaként 1997 júniusában a profi ökölvívás királykategóriájaként számon tartott súlycsoport egy másik akkori nagyágyújának, a honfitárs Evander Holyfieldnek a jobb oldali hallószervében tett károkat. Ez már a második összecsapásuk volt, s az első ringrandevújukon elszenvedett csúfos vereség mély nyomokat hagyhatott Tyson lelkében, aki érezvén a közelgő újabb kudarcot, egy összekapaszkodásnál jó darabot kiharapott Holyfield fülcimpájából.
A magazinunk megjelenésének napján lesz az összecsapás. Az, hogy az 51 éves Roy Jones és az 54 esztendős Mike Tyson jócskán megkésve – hogy ne írjuk: kiöregedve – lép a kötelek közé, évtizedekkel túl pályafutásuk zenitjén. Annak idején egyszer – 2003-ban – közel álltak ugyan ahhoz, hogy bokszoljanak, méghozzá világbajnoki címért, ám az a meccs végül különböző okokból nem jött össze, és később többé már fel sem merült ez a párosítás, mígnem a börtönviselt Tyson, aki éppenséggel tizenöt éve hagyott fel a boksszal, idén áprilisban egyszer csak bejelentette, hogy visszatér, megint edzésbe állt és bunyózni akar. Akadtak is rögtön jelentkezők szép számmal, például az ökölvívást 57 évesen szintén idén tavasszal újrakezdő, s talán a bosszúálláson eltöprengő Holyfield is jelezte érdeklődését, de pankrátorok, pusztakezes harcosok ugyancsak boldogan megütköztek volna Tysonnal. Már húszmillió dolláros ajánlatról is hallani lehetett, amikor Mike barátunk közölte: Roy Jonest választotta ellenfelének. Azt a Jonest, aki nálánál jóval tovább maradt aktív öklöző, hiszen (eddigi) utolsó mérkőzését 2018-ban vívta.
A maguk mögött hagyott profi mérleg mindesetre imponáló, hiszen Tyson hat veresége mellett ötven győzelmet aratott, benne 44-et kiütéssel, míg a négy különböző súlycsoportban is világbajnoki címig menetelő Jones kilencszer maradt alul, s 66 nyertes meccse közül 47-nek vetett véget idő előtti KO-val.
Hogy mire mennek majd egymással az egykori abszolút bajnokok? Majd kiderül, ami tény: nyolcmenetesre tervezik a találkozót a két nehézsúlyú veterán között. Ha úgy tetszik, 105 év vonul fel a szorítóban a kaliforniai Carsonban, a 27 ezer ember befogadására alkalmas Dignity Health Sports Arenában, ahová azonban lapzártakor még nem tudni, mennyi nézőt engednek majd be a koronavírus-járvány miatt. A két sportági élő legenda azonban – ha csak nem okoznak egymásban maradandó kárt – nem járhat rosszul, anyagilag semmiképpen, még ha netán üres lelátó előtt lenne kénytelen szorítóba lépni, akkor sem. Ha úgy tetszik, a felek biztosra mennek: egy cent híján 50 dollárért kínálják a szervezők a „házimozit”, vagyis ennyit kell leszurkolnia annak, aki élőben, fizetős tévén akarja látni a meccset. Márpedig a nosztalgiából, kíváncsiságból is táplálkozó érdeklődés hatalmas az amúgy tét nélküli, viszont tagadhatatlanul valódi bokszlegendákat felvonultató esemény iránt, amelynek köszönhetően sok-sok millió dollárral fognak gazdagodni az öregfiúk pusztán a PPV (pay-per-wiev)-bevételekből.
A kesztyűs vénlegények a rossznyelvek, vagy inkább a hátteret jól ismerők szerint éppen a nagy pénz ígéretétől elcsábulva, végtére is üzleti alapon meccselnek egymással, noha az aggok bokszának újraéledésében szerepet játszhattak hiúsági szempontok is. Miként az sem véletlen, hogy Tyson, aki anno afféle ringhóhérként taglózta le áldozatait, nem egy évtizedekkel fiatalabb, ennél fogva roppant veszélyes ellenfelet választott magának, hanem az ő korabeli, sokkal kevésbé rizikósnak vélt rivális mellett döntött.
Kockázata ezzel együtt van a meccsnek, amint arra egy harmadik „ötvenes”, Bernard Hopkins mutatott rá, aki elsősorban Tysont óvta a visszatéréstől, a vénüléssel járó gondokra hívva fel a figyelmet. Az amerikai klasszis 2016 végén, csaknem 52 évesen vívta utolsó mérkőzését, előtte pedig 48 évesen még világbajnoki címet szerzett, 49 esztendősen pedig a félnehézsúlyú vb-titulusokat is sikerült egyesítenie.
„Ennyi idősen már nem kéne ezt erőltetni, hiszen magam is elég aggastyán korban fejeztem be a pályafutásomat. Viszont azt felejtik el, ami a legfontosabb dolog, hogy én végig aktív voltam, soha nem álltam le. Még három évet sem pihentem soha, nemhogy tízet. Az élsportban – és így a bokszban is – a legfontosabb, hogy maradj aktív” – bölcselkedett Hopkins, aki azzal zárta Tysonékra vonatkozó gondolatait, hogy „a hírnevük még mindig megvan, és ezt meg is kell őrizniük. Nem akarom, hogy bármelyik pályatársam vagy barátom súlyosan megsérüljön.”
Tyson nem érezte úgy, hogy magyarázattal tartozna bárkinek is, milyen megfontolásból kezdte újra, Jones viszont kitért rá, miért egyezett bele a meccsbe:
„Mike engem választott ellenfélnek, a kihívásra nem mondhattam nemet. Már nem terveztem visszatérést, s újabb ringfellépést, de ilyen lehetőséget elmulasztani egyenesen őrültség lett volna” – fogalmazott.
Ami azt illeti, nem ők ketten, illetve Hopkinsszal együtt hárman azok, akik a sportág legnagyobbjai közül a „túlkoros” fellépést is vállalták még. A minden idők egyik legjobbjának tartott, ennélfogva The Greatestnek becézett Cassius Clay – vagy ahogyan mindenki ismeri: Muhammad Ali, az amatőrként olimpiai és világbajnok amerikai, aki profiként világbajnoki övek sokaságát gyűjtötte be nehézsúlyban – bő egy hónappal negyvenedik születésnapja előtt, 1981 decemberében vonult vissza véglegesen a boksztól. Pálya- és honfitársa, George Foreman, aki szintén nyert olimpiai aranyat és világbajnoki címeket a királykategóriában, 48 évesen köszönt el a szorítótól. A súlycsoport egy harmadik amerikai világnagysága, Larry Holmes 52 éves koráig bírta a kötelek között. Az első afro-amerikai világbajnok, Jack Johnson pedig még tovább: hatvanadik életévében, 1938-ban akasztotta szögre a kesztyűt.
De ne csak a legsúlyosabb egyéniségeket idézzük ide, akadtak az alacsonyabb súlycsoportok ászai között is olyanok, akik képtelenek voltak felhagyni az ökölvívással. Archie Moore például, hogy egy „átmenettel” kezdjük, merthogy a sportági história egyik legkiemelkedőbb alakjaként jegyzett amerikai a középsúlytól jutott el a királykategóriáig, 1935-től 1963-ig, vagyis 47 éves koráig bokszolt. A panamaiak nemzeti hőse, Roberto Durán, 2002-ben, 50 esztendősen még aktív volt, ő 34 esztendőt töltött el a szorítóban, 119 meccset vívott, melyből 103-at megnyert, 70-et kiütéssel.
Hogy érzékeltessük a különbséget a hivatásosok és az amatőrök között, s az említett évszámokat a „helyükre tegyük”, érdemes megemlíteni, hogy az AIBA-nál, az amatőr ökölvívók nemzetközi szövetségénél 40 évben maximálták azt az életkort, ameddig valaki ringbe léphet. A profiknál gyakorlatilag semmiféle kormegkötés nincsen, leginkább egészségügyi korlátai lehetnek csak, ha valakit nem engednek a kötelek közé.
Egyébként pedig az évek számát tekintve Holyfield, s még inkább Tyson és Jones is még igen messze van a rekordertől. Aki nem más, mint az angol Stephen Ward. Az 1956-ban napvilágot látott úriember 2017. július 17-én vívta pályafutása utolsó hivatalos mérkőzését, így a bokszstatisztika szerint 60 esztendősen és 337 naposan vonult vissza. Bár nem ért el korszakos eredményeket, mint bokszkorelnök helyet követelt magának a Guinness-féle rekordok könyvében.
Jancsó Kornél
