Aranycsapat

Januárban végleg lezárult egy rendkívül jelentős fejezet a magyar futball, de az egyetemes labdarúgás históriájában is azzal, hogy Aranycsapatként világhírűvé lett válogatottunk legtovább élt tagja, Buzánszky Jenő kevesebb, mint öt hónappal 90. születésnapja előtt elhunyt. Halálával visszavonhatatlanul legendává nemesült a története a szerte a világban leginkább “mágikus magyarokként” jellemzett együttesnek, amely a múlt század ötvenes éveinek első felében ért el örökre feledhetetlen sikersorozatot, okkal érdemelve ki a világ legjobb csapata minősítést a futballhoz értőktől.

Bár más kiválóságok is megfordultak, kisebb-nagyobb szerephez jutottak a gárda életében – példának okáért a kapuban Gellér Sándor, a középpályán Kovács Imre és Palotás Péter, a csatársorban pedig Csikar, vagyis Sándor Károly -, az Aranycsapatot idehaza és határainkon kívül is az alaptizeneggyel, Grosics Gyulával, Buzánszky Jenővel, Lóránt Gyulával, Lantos Mihállyal, Bozsik Józseffel, Zakariás Józseffel, Budai Lászlóval, Kocsis Sándorral, Hidegkuti Nándorral, Puskás Ferenccel és Czibor Zoltánnal azonosítják. Azzal, amely legfőbb futballhaditettként az évszázad mérkőzésén – 1953. november 25-én, Hidegkuti három, Puskás két és Bozsik egy góljával – 6-3-ra elpáholta a focinagyhatalomnak számító angolok akkori legjobbjait, elvéve egyszersmind kilencven éven át őrzött hazai veretlenségüket. Az Aranycsapat mindenkit legyőzött, s mindent megnyert – azaz majdnem mindent… Mert az 1954-es világbajnoki döntőt elbukta, ezzel pedig a beteljesületlenség visszatérően kínzó érzését is talán örökre maga után hagyta.

Amikor Sebes Gusztáv személyében az egyeduralkodó kommunista párt egy funkcionáriust, de a sportszakmához értő embert állított a válogatott élére 1949 elején, csak a feladat volt adott: a szocialista rend dicsőítését is szolgálni képes nagycsapat kialakítása, a megfelelő játékosok meglelése és hatékony hadrendbe állítása azonban időt igényelt. Jó két esztendő alatt építette fel azt a válogatottat, amely aztán tényleg minden idők legjobb magyar futballalakulatává lépett elő. A Sebes-féle garnitúra 51 hivatalos mérkőzéséből 44-et megnyert, s négy döntetlen mellett csupán egyszer kapott ki.

Az első, nemzetközileg is visszhangos sikert a gárda az 1952-es helsinki olimpián aratta, ahol úgy lett aranyérmes – az Aranycsapattá válás útján a legnemesebb “fényes bizonyítékot” beszerezve -, hogy a törököket 7-1-re, az olaszokat 3-0-ra, a címvédő svédeket 6-0-ra, a döntőben pedig a jugoszlávokat 2-0-ra verte. Csak a kiugró diadaloknál maradva: 1953 májusában Rómában újfent 3-0-ra győzött az itáliai válogatottal szemben, elhódítva a mai Eb-k elődjének számító Európa-kupát. Ez év őszén következett a bevezetőben már említett találkozó az angolokkal, a 6-3-as KO, amelyet jó fél év múlva követett egy még megrendítőbb végeredmény: 7-1-es magyar siker a budapesti visszavágón. “Egy hétre jöttek, 7-1-re mentek” – született meg az aforizma a Népstadionban aratott, újabb kiütéses győzelem után.

A szigetországiak kétszeri móresre tanítását, a nemzetek közötti valamennyi válogatott mérkőzést tekintve négyévi magyar veretlenséget követően jött a svájci világbajnokság. A berni csoda azonban a németeknek érkezett meg 1954-ben, nem nekünk. Jóllehet a csoportmeccsen 8-3-mal alaposan megleckéztették a későbbi finálébeli ellenfelet a többek között a vb-címvédő uruguayiakon és a brazilokon is túllépő magyarok, a kudarcból azonban a németek okultak. A körülmények számukra kétségtelenül rendkívül szerencsés alakulását is kihasználva a vb-döntőt már ők nyerték 3-2-re – úgy, hogy az elején két góllal még mi vezettünk a Wankdorf Stadionban…

Az okok keresése tulajdonképpen máig nem szűnt meg, hiába születtek magyarázatok, szakmai indokok, hangzottak el a játékosok nyilatkozatai, nagyon sokan, tán csaknem Magyarország egésze gyanított – és tán gyanít még mindig – valamiféle csalást a történtek mögött, annyira igazságtalannak, jogtalannak érezte-gondolta minden Aranycsapat-hívő a vb-döntőbeli vereséget, már-már sorscsapásként élve meg azt. Évtizedekig tartotta magát például az a verzió, hogy a németek megvásárolták tőlünk az első helyet. Későbbi magyarázatként merült fel, hogy ellenfelünk ajzószerrel doppingolt, finomabban fogalmazva: akkor még nem tiltott teljesítményfokozóhoz nyúlt, meg hogy újfajta, a talajhoz jobban alkalmazkodó stoplis cipőt kaptak a németek. Mindeközben Puskás sajnos valóban sérülten futballozott a döntőben, mivel éppen az egyik német játékos rúgta szét a csoportmeccsen a bokáját, Sebes tényleg felforgatta a csapatot, de az is a balszerencsés momentumok között említődik mindmáig, hogy az aranymeccs előtti éjszaka alig tudtak aludni a mieink a hoteljük melletti zajos mulatozás miatt. Miként visszatérő eleme a magyar panaszáradatnak, hogy Puskás szabályos gólját, amivel egyenlítettünk volna a mérkőzés hajrájában, a partjelző beintésére a játékvezető – hibásan – érvénytelenítette.

“Utólag könnyű okosnak lenni. Ami viszont tény: azon a délutánon a németek jobbak voltak nálunk, és nyertek” – nyilatkozta esztendőkkel később a jobbhátvéd Buzánszky Jenő, de sportszerű nyilatkozata keveseket nyugtatott meg. Hogy mit mondott a másik oldal? Tavaly a még életben lévő két német világbajnok egyike, Hans Schäfer így beszélt a számukra másért felejthetetlen döntőről:

“Magyarország akkor fantasztikus volt. Olyan játékosaik voltak, mint Puskás, Kocsis vagy Hidegkuti, mintha ma Cristiano Ronaldo és Lionel Messi lenne egy csapatban. Hamar 0-2 volt, de szerencsére gyorsan szépítettünk, valamint a magyarok egy kissé lekezeltek minket” – így a balszélső, akinek szavaitól azért nem lettünk sokkal okosabbak.

A vb-ezüst országos haraghullámot, óriási elégedetlenséget váltott ki. Az Aranycsapat – addigi imádat ide vagy oda – kegyvesztett lett, a korábban agyonünnepelt futballisták titokban jöttek haza, s már Tatán leszálltak a vonatról, hogy aztán a “kertek alatt” osonjanak vissza otthonukba. A döntőt követően három napig tartottak a megmozdulások, tömegek tüntettek, még “Vesszen Puskás, vesszen Sebes!” – korábban elképzelhetetlen – rigmusok is fel-felhangzottak, míg nem az államvédelmisek véget vetettek az 56-os népfelkelés előszeleként is értékelhető demonstrációknak.

A berni csapás nyomán – a magyar futball mai állapotát látva micsoda képtelenségnek hangzik, hogy a világbajnoki második helyet bizony kudarcként élte meg az ország! – kétségtelenül megrogyott a válogatott, de azért még megmutatta tudását, erejét a világnak, meg a hazai futballkedvelőknek. Olyannyira, hogy 18 mérkőzésből álló veretlenségi szériával rukkolt elő, de akadtak gyengébb eredmények is, így aztán nem volt meglepő, hogy 1956 elején Sebest leváltották a kapitányi posztról, az októberi forradalom után pedig szétszéledt a gárda. Volt, aki idehaza maradt, olyan is – így Grosics -, aki elment, de 57-ben hazatért, míg mások – a végül a Real Madridnál kikötő és ott fényes karriert befutó Puskás, vagy éppen a Barcelonában világsztárrá vált Kocsis és Czibor – hosszú időre maguk mögött hagyták az országot. Évtizedekkel később aztán mindenki hazatért – ki élve, ki holtan.

Puskás Ferenc 1991-ben települt végleg vissza, még a válogatott szövetségi kapitánya is volt négy mérkőzés erejéig, itthon halt meg 79 évesen 2006-ban, s a Szent István Bazilikában nyugszik. Kocsisnak, aki Barcelonában hunyt el 49 esztendős korában, majd 2012-ben idehaza újratemették, ugyanúgy a bazilika altemplomában van a nyughelye, mint a tavaly, 88 esztendősen eltávozott Grosicsnak, és ide, melléjük helyezték el január utolsó előtti napján Buzánszky földi maradványait is. Ami a többi csapattagot illeti, elsőként Zakariás távozott az élők sorából 1971-ben, ő alig 47 évet élt. Bozsik 52, Budai 54, Lóránt 58, Lantos 61, az 1990-ben hazatért Czibor pedig 68 esztendősen halt meg. Buzánszky halálával pedig lezárult az Aranycsapat e világi története.

Az Aranycsapat játékosai:

GROSICS GYULA, kapus (született: 1926. február 4. – elhunyt: 2014. június 13.), válogatottság/gól: 86/0

A világ legjobb hálóőrei között tartották számon. A Honvéd színeiben három bajnokságot nyert. A futballból 1963-ban azért vonult vissza, mert meggátolták, hogy Tatabányáról a Fradiba igazoljon.

BUZÁNSZKY JENŐ, jobbhátvéd (1925. május 4.-2015. január 11.), válogatottság/gól: 49/0

Összesen 274 NB I-es mérkőzésen futballozott és 25 gólt szerzett. Az ő nevét viseli a dorogi stadion.

LÓRÁNT GYULA, középhátvéd (1923. február 6.-1981. május 31.), válogatottság/gól: 37/0

A Nagyváradi AC, a Vasas, majd a Honvéd futballistája volt, négyszer nyert bajnokságot. Karrierje befejezése után edzősködött, többek között a Bayern Münchennél is. Szalonikiben, görög csapata mérkőzése közben szívrohamot kapott, a kispadon halt meg.

LANTOS MIHÁLY, balhátvéd (1928. szeptember 29.-1989. december 31.), válogatottság/gól: 53/5

Aktív játékosként az MTK színeiben szerepelt. Háromszor nyert bajnokságot. Visszavonulása után edző lett, idehaza többek között az MTK-nál és a Videotonnál, külföldön pedig a görög Olympiakosznál dolgozott.

BOZSIK JÓZSEF, jobbfedezet (1925. november 28.-1978. május 31.), válogatottság/gól: 101/11

1942 és 49 között a Kispesti AC, 1962-es visszavonulásáig a jogutód Budapesti Honvéd meghatározó játékosa. Ötször nyert bajnokságot a Honvéddal, s 447 bajnoki mérkőzésen lépett pályára. A magyar labdarúgók csúcstartója: egyedül ő szerepelt a válogatottban 100 alkalommal (1947 és 1962 között). A Honvéd vezetőedzője és a válogatott szövetségi kapitánya is volt.

ZAKARIÁS JÓZSEF, balfedezet (1924. március 5.-1971. november 22.), válogatottság/gól: 35/0

A MATEOSZ játékosaként tűnt fel, majd játszott a Bp. Előrében és az MTK-ban. Kétszer lett bajnok. Az egyetlen, aki a berni vb-döntő után kikerült a válogatottból.

BUDAI II LÁSZLÓ, jobbszélső (1928. július 19.-1983. július 2.), válogatottság/gól: 39/10

Az FTC, az ÉDOSZ és a Bp. Honvéd csapatában szerepelt. 1960-ban súlyos motorbaleset vetett véget pályafutásának. Edzőként kisebb csapatoknál dolgozott.

KOCSIS SÁNDOR, jobbösszekötő (1929. szeptember 21.-1979. július 22.), válogatottság/gól: 68/75

1947-től az FTC, az ÉDOSZ, majd 1956-ig a Honvéd játékosaként hatszoros magyar bajnok, az 1954-es világbajnokság gólkirálya 11 találattal. A forradalom után külföldre távozott, előbb Zürichben, majd 1958 és 1966 között Barcelonában játszott. Kétszeres spanyol bajnok és kupagyőztes lett.

HIDEGKUTI NÁNDOR, hátravont középcsatár (1922. március 3.-2002. február 14.), válogatottság/gól: 69/39

Az új szerepkört – a hátravonva játszó középcsatárét – egyenesen neki találták ki. Az MTK-val háromszor lett bajnok. Edzőként magyar csapatok mellett külföldi kluboknál is dolgozott Olaszországban, Lengyelországban, Egyiptomban és az Egyesült Arab Emírségekben is.

PUSKÁS FERENC, balösszekötő (1927. április 2.-2006. november 17.), válogatottság/gól: 85/84

Minden idők egyik legjobb labdarúgója 1942-től a Kispesti AC – 1949-től Bp. Honvéd -, 1958 és 1967 között a Real Madrid játékosa volt. Az évszázad mérkőzésén legendássá vált visszahúzós cselét követő gólja a futballtörténelem egyik leglátványosabb találata. A forradalom idején külföldön maradt, Spanyolországban telepedett le, ahol négyszer a nemzeti együttesben is pályára lépett. A Real Madriddal BEK-et nyert. Edzőként számos helyen, így Spanyolországban, az Egyesült Államokban, Görögországban, Chilében, Egyiptomban, Paraguayban és Ausztráliában is tevékenykedett, szövetségi kapitányként pedig a szaúd-arábiai és a magyar válogatottat irányította. Róla nevezték el 2002-ben a korábbi Népstadiont.

CZIBOR ZOLTÁN, balszélső (1929. augusztus 23.-1997. szeptember 1.), válogatottság/gól: 43/17

A Ferencvárosban, a Csepelben, majd a Bp. Honvéd csapatában kétszer is bajnokságot nyert, s 1955-ben ő lett a gólkirály. Az 1956-os forradalom idején csapata külföldi túrájáról nem tért haza, előbb az AS Roma, majd 1958-tól az FC Barcelona csapatában szerepelt, később pedig az Espanyolban és az Austria Wien együttesében is játszott.