Nápolyt látni és meghalni – hallottuk már nem egyszer a szállóigét. Na de mit mondjunk akkor, amikor Rómát, az Örök Várost keressük fel, merthogy az élmények miatt itt is „halálközeli” állapotba kerülhet a veretes történelmi múltat ismerő ember az építészeti-kulturális-művészeti csodák regimentjét látván…
Róma „végzetesen” gazdag gyönyörű szemkápráztató nevezetességekben. A magától értetődő tavaszi-nyári-őszi túrák egyike helyett januári kirándulást szerveztünk meg magunknak, most pedig jó szívvel, buzdítás gyanánt ajánljuk másoknak is: akár télidőben is érdemes kiruccanni Olaszország fővárosába, avagy a históriai múlt felől közelítve: a hajdani Római Birodalom központjába.
A Budapest és Róma közötti távolságot manapság a legcélszerűbb repülővel leküzdeni, mi is ezt tettük egy kies pénteki napon, hogy egy hosszú hétvégét eltöltsünk a Citta Eternában, ahogy errefelé becézik Itália legnagyobb és leggazdagabb múltú, két és fél ezer évnél is idősebb települését, amelyet ma legalább két és fél millióan laknak. A fővárosba mintegy beleékelve létezik a Vatikán, a római katolikus egyház centruma, a pápa székhelye, amelyet a bedekkerek előszeretettel minősítenek úgy is, hogy a világ legkisebb független állama.
Már csak racionális okból is úgy választottuk meg a három éjszakát magába foglaló szálláshelyünket, hogy nagyon közel legyünk a Vatikánhoz. Kézenfekvőnek tűnt, s így is tettünk, hogy az első napon a Szent Péter székesegyházat tekintettük meg, azt a helyet, amely a katolikusok első számú szentélye. A templomot Szent Péter apostol sírja fölé húzták fel, s több mint egy évszázadnyi munkával 1667-re készültek el vele teljesen. Pontosan a sír felett van a székesegyház főoltára, amelyen csakis a pápa misézhet. A hely szelleme megigézi a látogatót, a bazilikában egyszerűen lenyűgözőek a monumentális magasságok, magával ragadó a gazdag belső tér, a képek, a festmények, a szobrok, a Pieta és a többi csoda…
A székesegyház előtt alakították ki annak idején a százezer ember befogadására alkalmas Szent Péter teret, amelynek szinte minden pontjáról jól látható a bazilika egyik különleges éke, a Michelangelo tervezte, négy óriási pillér tartotta, a főoltár fölé emelt, s 120 méter magasságban tündöklő kupola. Megszámoltam: 551 lépcsőfok vezet fel a tetőre, s bizony másnap érzi az ember a lábában, hogy hol járt… Az izomláz ellenére persze nagyon is megéri az „égbe menetel”. Fent csodálatos kilátás tárul a térre és a Vatikán kertjére. Ott jártunkkor parádés idő volt, 15 fokos januári nap, egyértelművé téve, hogy az év elején is érdemes felkeresni a mindig gyönyörű és örökké szép Rómát és Vatikánvárost egyaránt.
A történelmi belvárosban maradva a Tiberis, mai nevén a Tevere partján először az Angyalvárhoz indultunk, amely engem különösképpen megfogott. A filmekből, könyvekből is jól ismert Castel Sant’ Angelo tulajdonképpen egy síremlék, méghozzá Hadrianus császáré, amely a középkorban már Róma erődjének számított, s egyik különlegessége, hogy a 13. században titkos alagúttal összekötötték a Vatikánnal. Nem alkalmi ötlet vezérelte létrehozóit: a rejtett úttal lehetővé vált, hogy a pápa nagy veszély esetén bármikor menedéket keressen az Angyalvárban. Nevét a legenda egy arkangyalhoz, Szent Mihályhoz kapcsolja, akinek közbenjárására ért véget a hatodik század végén pusztító pestisjárvány. A vár államosítása után előbb börtönként, majd kaszárnyaként is működött, 1933 óta pedig múzeum, amelyben a római császárok temetkező fülkéi is fellelhetők.
A túra részeként sort kerítettünk a Piazza Navona körbebarangolására. Az egykori római aréna helyén épült teret három szökőkút is díszíti, a nyüzsgő életet élő helyen kávéházak és éttermek zökkentik ki az embert a históriai merengésből és rántják vissza a hétköznapi valóságba: bizony séta közben megéhezik és meg is szomjazik az ember – és családja -, úgyhogy betértünk az egyik különösképpen csalogató vendéglőbe, ahol igazán finomakat lehet enni.
A Piazza után a Spanyol lépcső következett, majd a Pantheont útba ejtve Róma leghíresebb szökőkutja, a Trevi várt ránk – hogy a következő napi programról is meséljek. A Róma egyik legelegánsabb közterének számító Piazza di Spagnát – elnevezése onnan ered, hogy itt volt annak idején a Szentszék spanyol nagykövetének rezidenciája – a Spanyol lépcső köti össze a magaslat tetején álló Trinita dei Monti templommal. Európa leghosszabb és legszélesebb kültéri lépcsőjéről itt és most annyit, hogy a rómaiak kedvelt találkahelye, 138 lépcsőfokból áll, és valóban lenyűgöző alkotás.
De mit mondjunk akkor a Pantheonról, ahová innen vitt tovább az utunk? Kétezer éve létezik, a korabeli Rómában ismert és kedvelt valamennyi istenség együttes tiszteletére épült, az ókori építészet egyik legjelentősebb darabjaként. Neve nemzetközivé, és fogalommá vált, hiszen világszerte panteonnak nevezik azokat az épületeket, ahová a kiemelkedő személyiségeket eltemetik.
Az „összes istenek temploma” után az összes római szökőkútjához, a Fontana di Trevihez ballagtunk. A 18. században épült barokk szökőkút három út találkozásánál született meg, innen – a Triviumból – ered az elnevezés. A monda szerint, ha valaki a vizébe pénzérmét dob, még biztosan visszatér Rómába. Egy vagy három érmét kell jobb kézzel a bal váll fölött a vízbe hajítani, napi átlagban mintegy 3000 eurónyit dobnak a kútba az odalátogatók. Az éjjel kihalászott pénzt jótékony célra, rászoruló rómaiak megsegítésére fordítják. Mi, a feleségemmel, Ancsával legutóbb 1994-ben jártunk itt, a római vizes vébé alkalmával, akkor a kútnál alig voltak, most viszont mozdulni sem lehetett a tömegtől. Ez tán manapság a legfelkapottabb hely Rómában… Persze, mi is és most is dobtunk pénzt a kútba, merthogy újból vissza fogunk térni.
A második napi kirándulás kiemelt programpontjaként néztük meg a Piazza Veneziát, az Emanuel-emlékművet, egyik oldalon a Capitoliumot, a másikon a Forum Romanumot, hogy aztán a Colosseumot vegyük célba. A Capitoliumba – ahol a Rómát i.e. 753-ban megalapító ikrek, Romulus és Remus, s az őket a legenda szerint felnevelő anyafarkas szobra látható – nem mentünk be, a szabad ég alatti másolatát viszont megnéztük, s mondhatom: meglepően kicsi a Róma jelképének számító bronzszobrocska.
Az egységes Olaszország első királyának, II. Vittorio Emanuelnek tisztelgő, fehér márványból készült impozáns emlékműnek írógép formája van, s torzó jellege ellenére lenyűgöző az egykor legalább ötvenezer embert befogadni képes Colosseum is, melyet a Forum Romanumon keresztül közelítettünk meg. Az ókori amfiteátrumban többnyire élet-halál harcot vívó gladiátorok küzdelmei, a legkülönbözőbb állatviadalok kaptak helyet, de még hajócsatákat is rendeztek benne, mivel a küzdőteret el tudták árasztani vízzel.
Ez a túránk már teljes családi részvétellel zajlott, merthogy vasárnapra megérkezett és csatlakozott hozzánk nagyobbik fiunk, Dávid is, akivel megismételtük a teljes – az iPhone szerint 31 ezer lépésből álló – nyitónapi programunkat. A „pluszt” a Colosseum utáni „Igazság-keresés” jelentette, de hamar ráleltünk a Bocca della Veritára, vagyis az Igazság szájára. Az antik korból fennmaradt faragott kőkorong egy folyóisten arca, akinek a szája helyén lyuk tátong. Ide az ember bedughatja a kezét, és a legenda szerint – ha az illető hazudós – a fej leharapja a végtagot. Jelentem: mindannyiunk keze épségben megmaradt…
A vasárnap a kultúra egy sajátos szegmense, a sport jegyében telt: főképpen kisebbik fiunk, Olivér kedvéért megtekintettük az olasz futballbajnokság egyik legnagyobb rangadóját az AS Roma és a torinói vendégegyüttes, a Juventus között. Az esti meccset a Juve nyerte 2-1-re, ami Olivér nagy örömére szolgált, mivel kedvence Cristiano Ronaldo, aki ráadásul még gólt is szerzett. Ráadásul megúsztunk minden kellemetlenséget, netán balhét, amit az válthatott volna ki, hogy kisfiúnk a vendégek szurkolói sálját viselte a nyakában a római szurkolótábor kellős közepén, de szerencsére nem az ultrák társaságában…
kép és szöveg: Szaka József
