Az öt falu és a ferde torony
Mit tesz egy főszerkesztő, amikor nem magazint készít, miközben javában tart a nyár? A cseppet sem költői kérdésre elöljáróban annyi a rövid válasz: mint a magyarok egy jelentős része, ő maga is turistáskodik.
A hosszabb válasz pedig azzal kezdődik, hogy a feleségemmel nekivágtunk egy nem túl hosszú, viszont ebből fakadóan is intenzívnek gondolt és tartalmasnak remélt, négynapos olaszországi útnak. Mellőzve ezúttal az autóvezetés jelentette, amúgy kellemes foglalatosságot, légi és földi járművekkel vágtunk neki a szépséges talján tájak sokadszori felfedezésének, s miután reggel megérkeztünk Bergamóba, egy órával később már a milánói Dóm téren költhettük el a reggelit. Délben pedig már a vonatozás ritkán és éppenséggel elég régen átélt élményében volt részünk, amikor La Speziába, központi szálláshelyünkre, egyben mindennapi kiindulópontunkra „hajtattunk”, három és fél órás sínen tartózkodás után.
A vonaton jutott idő kis útikalauzunk átlapozására is, így aztán hamar szembesülhettünk azzal, hogy választott célpontunk, Cinque Terre szépsége számos írót, költőt, festőt megihletett, így Eugenio Montalét, a Nobel-díjas poétát, de ez a bámulatos vidék számos filmben, így Giovanni Boccaccio Dekameronjában és Francesco Petrarca Africájában is felbukkan. A Ligur-tenger partjának amúgy nehezen megközelíthető részén fekvő terület az ókor óta lakott, de gazdasága igazán a 13. században indult fejlődésnek, amikor a Genovai Köztársaság része lett: ekkor létesítették a hatalmas olajfákkal és szőlővel beültetett teraszokat.
Állomáshelyünktől a toszkánai partok mentén fekvő színpompás olasz falvak közül a legtávolabbi is kevesebb, mint tizenöt kilométerre található, így nem láttuk értelmét az autóbérlésnek, már csak azért sem, mivel ötcsillagos az itteni vasúti közlekedés, a szerelvények húsz-huszonöt percenként indulnak, s juttatják el az embert az UNESCO által nem véletlenül a világörökség részévé avatott Cinque Terrére. A jelentése szerint Öt Föld ténylegesen öt falut – Riomaggiorét, Manarolát, Vernazzát, Cornigliát és Monterosso al Marét – magába foglaló földrajzi egység, olyan történelmi, kulturális, építészeti csoda együttes, amelynek minden egyes darabját pasztellszínű építmények, afféle szivárványházak jellemeznek a leginkább. Olyanok, amelyeket muszáj, már amennyire lehet, közelebbről is megismerni, és persze fotókon is megörökíteni.
Itáliai túránk első napján, a Ligur-tenger partján húzódó útvonalon haladva az „ötök” legdélebbi települését, Riomaggiorét, majd még aznap este Manarolát is felkerestük, mielőtt a naplementét követően utóbbi helyen megvacsoráztunk volna. A vonatozásnál kiderült: érdemes napijegyet venni, mivel öt-tíz perc alatt az egyik faluból a másikba át lehet érni és a napijeggyel korlátlanul lehet jönni-menni. Ezen felül érdemes a jegyet online vagy automatából, esetleg helyi dohány/szuvenír boltban megvenni, mivel reggelenként szó szerint százméteres sorokban várakoznak a tikettre a nem előre tervező turisták… Itt és most annyit rögzítsünk, hogy nyitóélménynek nem akármi Riomaggiore, ez a 13. századból származó, festői középkori település, kanyargós utcáival, egymásnak dűlő, helyes házaival. Valamikor a 7. században alapították görög menekültek, a Maggiore folyó szurdokvölgyének torkolatában. A házsorok a völggyel párhuzamosan épültek meg, s a közlekedés meredek utakon és lépcsősorokon valósítható meg. Van vára, templomai az 1200-as, 1300-as, 1400-as és 1500-as években születtek meg. A rómaiak alapította Manarola még Riomaggiorénál is jóval régebbi, 12. századi település, amely a mára már teljesen befedett Groppo patak völgyében, valamint a tengerbe nyúló meredek sziklán épült meg.
Ösztönzőnek tűnt a gondolat, hogy az azúrkék tenger felől kapjam lencsevégre a különleges látványt, szerencsére – utólag már ezt mondom – túl nagyok voltak a hullámok és nem indultak vízi járatok a varázslatos falvak tenger felőli „behajózására”, sőt, ami még nagyobb szerencse, hogy Riomaggiore kikötőjében nem fértünk fel az onnan induló motorcsónakra. A gyalogos módi, a falvak bejárása szó szerint és átvitt értelemben is kifizetődőbbnek bizonyult, mivel mind az öt település esetében a szárazföldön nem egy olyan kilátó, ha úgy tetszik, fotózási pont van kialakítva, ahonnan gyönyörű panorámafelvételeket lehet készíteni, míg a hajóról vagy csónakról sokkal rosszabb lett volna a fotóélmény.
A fényképkészítés öröme mellett kulináris élvezetekből is már az első nap ízelítőt kaphattunk. Az éttermeknél nem lehet melléfogni, mindegyik minőségi és minden van, ami az olasz konyhára jellemző. Gyorsan a kedvenc éttermünkké vált Manarolában az egyik, itt is hadd népszerűsítsük: a neve Trattoria La Scogliera.
A második napra terveztük a további három falu felkeresését, de a felhős idő miatt a harmadik napra halasztottuk a hiányzók megtekintését. A „csereprogram” azt jelentette, hogy másnap Cinque Terréből az ötvenpercnyi vonatútra levő, nem kevésbé híres itáliai városba, Galileo Galilei szülőhelyére, Pisába utaztunk. Verőfényes idő fogadott bennünket, s persze mindenekelőtt a legfőbb látnivalót kerestük fel: az idén 850 éves ferde tornyot, a világ építészetének itáliai csodáját, amelynek alapkövét 1173. augusztus 9-én tették le.
Mesébe illő, egyszersmind lenyűgözően ijesztő is, és valamiképpen hihetetlen is a látvány, ahogy dőlés közben megállt és „ferdeségbe kövült” a mintegy 56 méter magas építmény, amely elkészültekor 1,4 méterrel tért el a függőlegestől, ez ma 3,9 méter, dőlésszöge pedig jelenleg csaknem négy fok. A dőlés megállítására az elmúlt évszázadokban számtalan ötlet merült fel. Akadtak, akik óriási léggömbökkel akarták kiegyenesíteni, volt olyan indítvány, hogy több ezer darabra szedjék szét, majd építsék fel újra. Miközben az ötletelés rendre ismétlődött, a tornyot biztonsági okokból 1990-ben bezárták. Az épület megmentésén kitartóan dolgoztak a szakemberek, s 2001. december 15-én ismét megnyitották a nagyközönség előtt. A jelek szerint a többszöri beavatkozás segített, a mentési-javítási próbálkozások oda vezettek, hogy a legutolsó restaurálás lezárásakor, 2011-re a torony, vagy ahogyan az olaszok nevezik: a Torre pendente di Pisa csaknem 44 centimétert egyenesedett, és becslések szerint immár többszáz éven át stabil marad az állapota. A mérések szerint a torony földrengésekkel szembeni ellenállása is kiváló, ami pedig külön érdekes: stabilitása ugyanannak a laza talajnak köszönhető, amely a ferdeségét okozta. A leginkább elfogadott álláspont szerint a dőlés oka elsősorban a vékony, elégtelen alapozásra vezethető vissza. Nem számoltak kellőképpen a gyenge altalaj veszélyeivel, így aztán Itália egyik leghíresebb épülete a mérnöki hibák révén lett ilyen különleges.
Érdekes véletlen, de – hogy a „ferdeségnél” maradjunk: – a négy nap alatt egyetlen rossz élményünk volt, éppen a pisai ferdetorony árnyékában: az ebédünk… Sajnos itt már nem a minőségre, hanem a mennyiségre törekednek, mármint a fizetővendégek tekintetében, merthogy futószalagon, lelketlenül végzik a munkájukat az itteniek, ezáltal pedig a minőség is hagyott kívánni valót maga után. Okkal tekintettünk ferde szemmel a rosszul megválasztott torony közeli étterem vendéglőseire…
A harmadik nap pótoltuk a turisztikai elmaradást: következett Corniglia, Vernazza és Monterosso al Mare. Utóbbival, a legtávolabbival, ezzel az ősi halászfaluval kezdtük, amelynek egyedül van homokos tengerpartja az említettek közül. A hetedik században épült ki, és tulajdonképpen két falu alkotja, amelyek külön-külön völgyben jöttek létre, s a közöttük magasodó meredek sziklafalon át egy alagút biztosítja a kapcsolatot. Az erődrendszeréről is híres Vernazza óriási szikláin a megtört hullámok adtak jó hátteret egy-egy fotóhoz. A nem tengerparti Cornigliában – ez az egyedüli település az öt közül, amelyik nem a tengerpartra épült, hanem egy part menti szikla tetejére – rengeteg lépcsőt kellett megmászni a közepes élményért. Számunkra ez volt az ötből az egyetlen, amely nem hozta azt a vizuális élményt, amit vártunk. Az ötös fogatból Manarola lett a nagy kedvencünk, így utazásunk utolsó vacsoráját, az első naphoz hasonlóan, itt költöttük el, méghozzá ugyanabban az étteremben, ahol 15-20 perc várakozást is megér, hogy a felső szint teraszán élvezhesse az ember a vacsorát.
A negyedik nap reggelén tértünk vissza Milánóba, ahol egy teljes délutánunk maradt sétálni, nézelődni. Majd vissza Bergamóba, ahonnan esti géppel jöttünk haza, így az utolsó napunk is teljesnek bizonyult. Az egész olasz túra nagy élmény volt, mondhatom, akárcsak e visszaemlékezés megírása.
Szaka József
