Rejtő Jenő varázslatos regényeiben az európai embert különösen vonzó színhelyként bukkan fel Agadir és Marrákes, Marokkó talán legismertebb két városa. Települések, amelyeket érdemes felkeresni már csak azért is, hogy személyesen győződjünk meg róla: a mesés arab világ eme gyöngyszemei valóban olyanok-e, amilyennek olvasmányélményeink alapján elképzeltük magunknak.
Kezdjük Agadirral, ahogyan mi is tettük, elsőként a legnyugatibb keleti országnak számító Marokkó fő nyaralóhelyével ismerkedve meg. Amely – talán nem is annyira közismert, de – igencsak új városnak számít. Merthogy a régit 1960-ban szinte teljesen elpusztította a földrengés, egyetlen épület sem maradt épen. Az egykoron hegyi település a valamikor volttól jó három kilométernyire odébb, a hegy lábánál épült fel, s az újjászületés rányomja bélyegét az új Agadirra, merthogy műemlékek, históriai látnivalók nélküli a mai, bő hatszázezres lélekszámú város az Atlanti-óceán partján.
A meleg, de nem forró nyarú, ugyanakkor enyhe telű ország délebbi részén fellelhető Agadir napjainkra az egyik leglátogatottabb turistaközponttá nőtte ki magát, talán elsősorban azért, mert hosszú, több kilométeres, finom homok borította – és megannyi szállodával tarkított – tengerpartja lassan mélyülő vizével a fürdőzés-napozás szerelmeseinek idilli terepet kínál. A legmelegebb átlaghőmérsékletű helynek hirdetik, nyilván ez is kellő vonzerővel ruházza fel a várost, amelynek a mintegy három kilométeres központi parti sétánya – egy halpiacot is magába rejtve – a marinától, vagyis a jachtkikötőtől a Robinson Clubig húzódik. Itt érdemes bóklászni, az óceáni levegővel randevúzni, bár egyedüllétre ne nagyon számítson senki, mert errefelé kiváltképpen nyüzsgéssel teli az élet, a sok étterem, kávézó főleg a külföldieket készteti arra, hogy idesétáljanak, de a fény ölelte sétányon a helybéliek is szíves-örömest bukkannak fel.
A sajátosan helyi „francia riviérán” különleges vendéginvitáló helyre figyelhettünk fel.
Érdemes – mint a belépővel együtt sem túl sokba kerülő úti célt – taxival megközelíteni a nemcsak gyerekeknek kitalált krododilfarmot. A kellő alapossággal kifundált és ügyesen megvalósított terv végeredményeképpen több mint háromszáz – az ő szempontjukból nézve luxuskörülmények között élő – nílusi krokodil lelt itt otthonra. A speciális vadasparkban biztonságosan, s ha nem is testközelből, de viszonylag közelről lehet szemügyre venni őket. A Crocoparc névre hallgató műintézményben hamisítatlan „vadlesen” vehet részt az odalátogató, akit a ragadozók mellett egzotikus növények sokaságának, egyedi kaktuszoknak vagy éppenséggel teknősöknek és leguánoknak a látványa is rabul ejthet. Tavacskák, vízesés is fogva tarthatja itt a tekintetet, miközben pihenőpadok kínálják az alkalmat a szusszanásra, a kikapcsolódásra. A gyerekeket játszótér szintén várja, s a fantáziát ugyancsak megmozgató program keretében rendeznek úgynevezett látványetetést is. Krokodilok a helyiek elbeszélése szerint Marokkóban is éltek, de úgy száz éve az utolsó, vadon élő példányt is levadászták. A parkot ennél fogva is nagy műgonddal alakították ki úgy, hogy e védett állatok természetes életterét teremtsék meg.
A hüllőnézést követheti egy még inkább az ősmúltat idéző látványosság megtekintése: a kasbahé. A 16. századi erődé, vagy inkább fellegváré, amely az említett földrengést valahogy túlélte, bár romjaiban hever, s vele tulajdonképpen szöges ellentétben ott tündököl az igazán szemrevaló Nagymecset modern épülete. A múlt – és a jelen.
Ezen kívül, hogy válogassunk tovább, szerepel a kínálatban hajós program, lehet quadozni, vagy éppen – hiszen mégiscsak az arab világban vagyunk – tevegelni is. És persze – vásárolni. Agadirnak híres a bazárja, az El Had szuk, ahol több ezer kereskedő árul ezt-azt, mindenfélét. Az árusok a portékák csoportosításának megfelelően, mesterségek szerint helyezkednek el, így akadnak sorok, ahol csak arany, másutt meg fűszer áll halomban, s ha jól alkuszunk, nem is kell túl nagy mennyiségű dirhamot – a szorzó marokkói pénzenként 27 forint – ott hagynunk, hogy a miénk legyen a kinézett vásárfia.
Ha elhagyjuk Agadirt, dél felé haladva az Atlas-hegységet átszelő, busszal jó három óra alatt, bérelt autóval meg még hamarabb leküzdhető úton érkezünk meg Marrákesbe. Hívják a sivatag kapujának is, talán mert egyik oldalról a végtelen sivatag, a másikról az Atlas hegyvonulata határolja, s hallani vele kapcsolatosan a Vörös város elnevezést is, merthogy a marokkói uralkodó kedvenc településének vörös színűek a városfalai, s ilyen árnyalatú szinte az összes nevezetes épülete is. Az ideális klímájú, mintegy 840 ezer lakosú Marrákes, amely Agadirtól 250 kilométerre fekszik, magától értetődően kínálja az odaérkezőnek a Kutubia mecsetet, az El Badi palotát, vagy éppen a város, egyben Afrika legnagyobb, egyszersmind világszerte leghíresebb terét, a Dzsema el Fnát. A főtér állandó hozzátartozói az utcai árusok, barber shop-ok, a különféle mutatványosok, köztük kobrákkal ügyeskedő kígyóbűvölők, ilyen-olyan zsonglőrök, tűznyelők, jósok, aztán pórázon sétáltatott majmok, de a tértől elválaszthatatlanok azok a muszlim nők is, akik hennával ékítik a bőrfestésre vágyó turistákat.
Marrákes egyik kertjét feltétlenül érdemes, sőt ildomos is meglátogatni – potom öt euróért lehet -, ez pedig a Jardin Majorelle. Igazi csodapark, annak idején egy francia festőművész, Jaques Majorelle hozta létre, majd kezdett az 1920-as években különleges növényeket telepíteni a területén. Már válogatott fáknak és virágoknak, banánfáknak, kókuszpálmáknak, kaktuszoknak lenyűgöző seregével volt tele, amikor a kert gazda nélkül maradt. A honfitárs, a világhírű divattervező Yves Saint-Laurent vette meg, átalakította, majd gondját viselte egészen haláláig. Utána nyitották meg kapuit és azóta látogatható. A divatdiktátor síremléke ott áll a ma múzeumként működő kertben. Az Algériában született, de Marokkóba beleszerető Saint-Laurent más módon is nagyon jelen van Marrákesben: tavaly ősszel nyílt meg a városban a róla elnevezett múzeum.
Szaka József
