Az emírek földjén

Egy hét Dubajban és Abu-Dzabiban

Az iszlám világába az Arab-félsziget délkeleti részén turistaként belecsöppenő európainak nem árt úti beszámolója közzététele előtt némi földrajzi-nyelvhelyességi villámkurzust vennie. Például azért, hogy választani tudjon a többféle írásmód közül, s rögzíthesse: az elterjedt változat – Dubai – helyett a helyes elnevezés Dubaj, az Egyesült Arab Emírségek másik fontos állama, Abu-Dhabi pedig magyarul és hivatalosan Abu-Dzabi.

Az olajban igen gazdag hét arábiai sejkség államszövetségének legnagyobbjai persze nem gazdasági egységként érdekesek itt és most számunkra, hanem turisztikai célpontként, merthogy pihenni mentünk az emírségek e két földi paradicsomába.

1. nap

Megérkezésünk után könnyedebb program mellett döntöttünk, kezdésképpen barangolni indultunk a felhőkarcolók közé. Gyalogosan vágtunk neki, az öbölben, szállodai lakhelyünk mellett húzódó Marina-part várt ránk, a tengerhez simuló, nagyjából hétkilométeres út, amelyet hidak, sétányok szabdalnak, vagy inkább tesznek változatossá. Hamar szembeötlöttek a tengerparti szórakozás errefelé különösen népszerű formái, így a para-sailing, amikor is motorcsónak húzza a víz fölött olykor 150 méter magasban ejtőernyővel szárnyaló kalandkeresőt, aki jelen esetben ki lett volna, mint Dávid fiunk. Családunk, többi tagjával beérte a boat cruise-zal, a habokat kellő, de azért nem félelmetes sebességgel szelő gyorshajóval, amely megkerüli az egyik helyi látványosságot, a 2009-ben megnyílt fő pálmaszigetet. Ez – főleg a gyerekek nagy örömére – érinti az Atlantis vízi kalandparkot, amelyet érdemes külön is felkeresni. A mi túránk a nyitónapon nem itt, hanem a világhírű Burdzs al-Arab (Arabok tornya) szálloda felé folytatódott, hiszen tilos kihagyni az arab vitorlás hajót formázó épületet, a földkerekség első – az árviszonyokról is árulkodó – hétcsillagos hoteljét. Mintha csak a vendéglátó-ipari fémes-üveges építészeti csodák látványát akarták volna zölddel ellensúlyozni: két év alatt 14 millió pálmafát ültettek a városban.

A szintén pálmafára „hajazó” mesterséges sziget, a Dzsumeira után lagúnákon keresztül jutottunk ki a Marina Bay-be, majd ezt megkerülve vissza a tengerpartra, ahol egy félkész állapotban levő, tényleg óriási óriáskerék fogadott bennünket. Ha a munka végére érnek, a Dubai Eye kétszer akkora lesz, mint a hasonló londoni „óriásszem”. Nekünk azt mondták, nem fog vágtázni, közel egy óra alatt fordul majd körbe teljesen. Maga a tengerpart gyönyörű, apró szemű homok fedi, a víz ilyentájt 28-30 fokos. Az április errefelé európaiként még élvezhető, végig átlagban 37 fok meleg volt, csak néha ment fel 40 Celsiusra, de nem volt nyomasztó a hőség, nem tapadt ránk a ruha, mert közben enyhet adó, barátságos szellő fújdogált.

Az első, öbölfeltérképező nap tanulsága volt még, hogy miközben jellemzően négy-hat sávos autópályáik vannak, a mi sétálórészünkön egysávos a kocsiút. Itt a helyi fiatalok előszeretettel parádéznak a különféle modern járgányokkal, úton-útfélen Lamborghinik, Porschék, Ferrarik, Rolls Royce-ok – az olajállam tehetős családjai jól eleresztett csemetéinek meseautói – bukkantak fel. Az embernek az a benyomása támad, hogy az itt élők hovatovább nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Ezzel együtt, kissé „visszamagyarodva”, megjegyzendő, hogy ha itt elmész a közértbe, bár drágább, mint odahaza, relatíve ki lehet jönni egy normális összegből. Viszont ha negyedmagaddal ülsz be Dubajban étkezni, sehol nem úszod meg 100 dollár alatt, de – forintosítva – inkább 40, mint 30 ezer a számla vége.

2. nap

Dubaj – ugyanígy hívják az emírséget, az államot magát is – természetesen másnapra is kínált látnivalót. Ezúttal kocsival vittek ki bennünket a már megismert pálmaszigetre, majd idegenvezetés következett: megmutatták a legérdekesebb felhőkarcolókat, köztük a „megtekeredett tornyot”, emelgethettük a nyakunkat rendesen, mert 40 emelet alatt nemigen van épület errefelé. Ugyanakkor nagy a tisztaság, koldust, munkanélküli lézengőt nem látni. A népesség mintegy 90 százaléka bevándorló, nagyjából tíz százaléknyian lehetnek az őslakosok, a beduinok, akik leginkább maguk között házasodnak, mert utódaik is csak így lehetnek dubaji állampolgárok. Ha egy őslakos külföldi nőt vesz el, a gyerekeik ugyanazokat a jogokat élvezik, mintha „igazi” dubajiak lennének, az állampolgárságot azonban nem kaphatják meg. Az eszmefuttatás közben jutottunk el az óváros kereskedelmi központjába: a neves áru-pénz csereberélő helyek egyike a Dubai Creek, az arany, a kelmék és fűszerek piaca, családunk női tagjának, Ancsának a legnagyobb megelégedésére. Itt jókat lehet alkudni, az ország valós portékáit láthatod, s kaphatod meg, ha elég ügyes és kitartó vagy, nem is feltétlenül borsos áron. A Burdzs al-Arab közelében, egy zegzugos, dús növényzetű, hidacskás helyen, a Madinat komplexumban árkádokkal tűzdelt bazár bújik meg, de minőségi a hely, ahonnan rálátni a szuperhotelra. Mágnesvasút is kivezet a pálmaszigetre, bennünket innen vittek el a Burdzs Kalifához, a világ legmagasabb tornyához. Ha igaz, 828 méter magas, a 124., illetve a 125. emeleten van a kilátórész, ahová 59 másodperc alatt repít fel a lift. Itt, a Kalifa-torony mellett áll a csodaszökőkút, amely – mint a margitszigeti is – zenél, de ezen a helyen, jelenlétünkkor, Michael Jackson-számra, ritmusra lövell ki a víz, röppen fel a Jacko-módra táncoló vízsugár. A Burdzs Kalifa tulajdonképpen egybeépült a Dubai Mall-lal, ekkora bevásárlóközpontot még sosem láttunk. Valószínűleg a világ összes ismert márkája fellelhető itt, és még tengeri akvárium is van, amelyben a legkülönfélébb halak úszkálnak, köztük cápák is persze. Egy kisebb vagyonért akár úszhatsz is a cápák között, búvárruhában, ez a programpont kimaradt az életünkből… Másfél órát eltöltöttünk viszont a kilátóban, naplementét nézve; megéri a látvány.

3. nap

Ismét eljött a (kevésbé aktív) pihenés ideje. Címszavakban fogalmazva: medencézés, tengerpartozás, korzózás szerepelt a programban. Ezt a napot, természetesen a hét éves Olivér fiunk élvezte a legjobban…

4. nap

Annál intenzívebb volt a negyedik napunk, amikor is az ománi határnál fekvő el-Ajn városát kerestük fel. Az első, megörökítésért kiáltó élmény akkor ért bennünket, amikor a környező hegyek mentén, a sivatag szélén beduinoknak felállított bungalókat pillantottunk meg. Az őslakók annyira nincsenek hozzászokva a bezártsághoz, a tető alatti létformához, hogy legfeljebb homokvihar esetén húzódnak be fedett helyre, a házaikba, amúgy a szabad ég alatt alszanak, vagy sátorban élik életüket. Az életmódváltás annak ellenére sem következett még be, hogy az állam a beduinok házasodását komoly pénzzel, telekkel, havi apanázzsal támogatja. Persze az igazi látványosság, amiért el-Ajnba utaztunk, az az oázis volt, amelyből kinőtt a város. A hely olyan, mint egy dzsungel, fantasztikus látvány, 147 ezer datolyapálmával. 2016 végén nyitották meg a kifejezetten UNESCO- örökségnek számító új ökoközpontot, amely a sivatagi életmódot hivatott bemutatni, a beduinok életét, az itteni világ régi arcát felvillantani. A kínálatban szerepelt még egy tevefarm, amelynek érdekességét háttérbe szorította az, hogy családilag megsajnáltuk az állatokat, a kis tevéket… Amúgy másfél órás autózás volt oda is, vissza is, ami elvitte a nap nagy részét. „Levezetésül” egy másik giga-bevásárlóközpontnál tetettük ki magunkat, az Emirates Mallnál, amelyben még mesterséges sípálya is van, vízből készített hóval persze, hiszen a fehér égi áldás errefelé ismeretlen. A pálya hossza 400 méter, el van látva sílifttel, de még bobpálya is akad. A „hamisítatlan arab tél” részeként kétóránként pingvinshow-t tartanak, mondhatni, egy darabka Antarktisz a sivatagban…

5. nap

Az el-ajni túra után pihenő következett, legalábbis olyan formában, hogy kötött helyett szabadon választott programot iktattunk be az ötödik napra. Konkrétabban: visszamentünk az előző napi „felületes munka” után az Emirates Mallba egy alaposabb bevásárlásra…

6. nap

Dubaj után jött az emírségek fővárosa, Abu-Dzabi, ahová ismét a Közel-Kelet magyar specialistája, a kitűnő – további szubjektív jelzőkkel élve: aranyos és segítőkész – szervezők, a dubaiprogramok.com jelmondatát követve utaztunk el: „Jobb egyszer látni valamit, mint hallani róla ezerszer!” A „szokványturizmus” helyett inkább a konferenciaturizmusra építő Abu-Dzabi kevésbé az óriási felhőkarcolók felhúzására ment rá, ott jobbára csak kisebbek vannak ebből az építészeti műfajból. Viszont mecsetből övék az egyik „leg”: a Sejk Zajed, a világ nyolcadik, az emírségeknek pedig a legnagyobb mecsete. 2007-ben, a ramadán ünnephez időzítve nyílt meg, ennek megfelelően abszolút modernkori épületegyüttes. Nevét a néhai államfőről, az Emírségeket alapító Zajed bin Szultan Al Nahjan sejkről kapta. Fehér márvánnyal díszített 54 kupolája van, minaretjei 115 méter magasak, s ha már a legek birodalmába tévedtünk, rögzítsük: a mecset egyszerre 40 ezer ember befogadására képes, a fő imacsarnokban pedig egyszerre 9 ezer hívő fér el. További rekordként itt van a világ legterebélyesebb, 10 méter átmérőjű csillárja, s a legnagyobb szőnyege is, amely aranyozott, területe nem kevesebb, mint 5 700 négyzetméter, 35 tonna gyapjúból és 12 tonna pamutból készült. A mecset megépítése 2 milliárd dirhamba, átszámítva mintegy 156 milliárd forintba került.

A Sejk Zajed után a lenyűgöző luxushotelbe, az Emirates Palace-ba látogattunk el. Roppant elegáns az egész, itt is minden aranyból van, még a „legfémesebb”sütemény is 24 karátos aranylapocskákkal van megszórva… Innen Abu-Dzabi Forma-1-es pályájára vezetett az utunk. Aki nem sajnálja rá a tetemes pénzt, s négy hónappal korábban bejelentkezik, akár autót is vezethet a versenypályán. A négykerekűek világánál maradva: a Ferrari Worldbe mentünk tovább, ahol versenykocsikkal, meg magukban az autókban is fotóztathatod magad, na és a Ferrari történelmét is megismerheted közelebbről. Magyaros kifejezéssel élve: vigyázat, mert ugyanakkor itt lehúzás van, mert miután belépéskor megvásárolod a belépőt, utána még minden más külön plusz pénzbe kerül.

7., utolsó nap

A hazautazást illetően két opciót mérlegelhetsz: az Emirates légitársaság és a Wizz Air gépe is este érkezik meg Dubajba, de a visszaút Budapestre már erőteljesen különbözik náluk. Az Emirates-járat reggel 8 és 9 óra közt startol, tehát kora reggel, 6 körül már kinn kell lenni a reptéren, míg a Wizz Air gépe csak este, 20.50-kor indul. Mi az utóbbival jöttünk, este 6-kor elég volt elindulnunk a repülőtérre, gyakorlatilag nyertünk még egy napot. A készülődés-csomagolás előtti időbe sok minden belefér: például 50 dirhamért tevegelhetsz a tengerparton, rácsodálkozhatsz a vízen, hajózás közben felbukkanó véderőre, a géppuskás őrnaszádokra, amelyek a külföldi vendégekre ügyelnek, megtapasztalhatod sokadszorra is a helyiek kedvességét, barátságosságát, ami egyáltalán nem lebecsülendő szempont külföldi úti cél kiválasztásánál.