Nápoly, Sorrentó, Capri

Ha valaki Itáliát választja úticélul, hadd ajánljuk neki immár személyes tapasztalatok birtokában is az olasz csizma „bokatájékán” fellelhető Sorrentói-félszigetet és környékét, beleértve a Nápolyi-öblöt is vidékét, ahol volt szerencsénk családostól eltölteni egy hetet. Magát Sorrentót, a várost választottuk központi szálláshelynek, s innen „rajzottunk ki” – mint afféle csillagtúrázók – naponta más és más színhelyre, mondani sem kellene: rendre a bőség zavarával küzdve.

Merthogy látnivaló mérhetetlenül gazdag választékban akadt a természeti szépségektől, a lenyűgöző tájaktól kezdve a talján történelmi-kulturális örökség remekein át a kulináris élvezeteket kínáló parádés helyek sokaságáig. De haladjunk sorjában!

Budapestről repülővel jutottunk el Nápolyba, ott már várt minket az autó, amit béreltünk, s ha szabad tanácsolni már itt, az elején hadd tegyük meg: automataváltós négykerekűre érdemes befizetni, mert rengeteg szerpentin van, amely ugyan hihetetlenül látványos, de ott sebességet váltogatni nem a legnagyobb élvezet, túl azon, hogy a vezetőt a panoráma helyett amúgy is a szembejövő forgalom „ejti rabul” a leginkább. Ezeken a girbe-gurba utakon szerencsére elfér egymás mellett két autó, viszont valóságos életveszély, ahogy motorosok tömegei jönnek veled szemben, a te saját sávodban, s csak az utolsó pillanatban kapják el a kormányt, rendre a frászt hozva az emberre…

Nápolytól egy bő órányira, Sorrentóban laktunk, az volt a bázisunk, a környék egyik legszebb és leginkább kiépített üdülőcentrumában, minden este itt sétálgattunk a napi program végeztével. Van neki például egy afféle művész negyede, ahol ott jártunkkor éppen egy Sophia Loren fotókiállítás volt, ám az alkalmi tárlatoknál izgalmasabb maga a kikötővároska, a házak nyújtotta látvány, ami megejtően szép és a településnek, a hangulatos kis utcácskáknak akár többszöri megszemlélése önmagában is vonzó program. Ha pedig a kultúrszomj mellé másfajta is társul, igen jól tud esni a limoncello, a jégbe hűtött citromlikőr-féleség, az olaszok oly jellegzetes hűsítő itala.

A sajátos „katasztrófaturizmus” jegyében egyik első utunk Pompeibe vezetett. A világhírű romvárost nagyon szépen helyreállították, volt mit nézni, hogy aztán egy füst alatt a Pompei majdnem két évezreddel ezelőtti pusztulását okozó Vezúvot is szemrevételezzük. Kocsival jutottunk el a tűzhányóig, magához a kráterhez azonban nem másztunk fel, a vulkán tetejéig vezető utat tudniillik tűző napon, árnyékmentesen, nagyon erős sétával kellett volna leküzdeni, amit mi a 36 fokos hőségben nem vállaltunk. Beértük azzal, hogy a lábától „szemezzünk” a Vezúvval, Pompei gyilkosával…

A forróság amúgy végigkísért az egy hét alatt bennünket, erre érdemes odafigyelnie annak, aki szintén július közepét választja itáliai útjának időpontjául.

Nápolyban sem fáztunk, viszont le kell szögezni: összes célpontunk közül a harmadik legnépesebb olasz város szolgált a legcsekélyebb pozitív élménnyel, ez a hely fogott meg a legkevésbé bennünket. Legfőképpen azért, mert – finomabb megfogalmazásban: – nem éppen tisztaságmániákusok lakják… Az is idetartozik, hogy a gótika helyi csodája, a dóm közelében leparkolt kocsinkhoz visszatérve azt láttuk, hogy a mögöttünk kettővel odébb parkoló autónak bizony frissen be volt törve az üvege… Jobbnak láttuk sürgősen egy parkolóházat keresni, bár a felbukkanó rendőrök megjegyezték: vannak a városnak veszélyesebb részei is. A rossz élményt gyorsan elmulasztandó kisebb sétát tettünk a Via Toledón, s megkerestük a tán leghíresebb pizzázó helyet, ám nem jártunk szerencsével. Tudniillik vasárnap – amikor mi éppen ott jártunk – zárva tartanak. Persze Nápolyt látni – anélkül, hogy pizzát kóstoltunk volna, nem járja, a hangulatos szűk utcácskák egyikében betértünk hát egy másik étterembe, s nem csalatkoztunk: itt is elképesztően finomat szolgáltak fel a méltán világhírű étekből. A családi vásárlás is belefért a programba, már csak azért is, mert óriási kedvezményekkel csalogatták az arra járókat, s utólag is csak azt rögzíthettük: Nápolyban is el lehet jól költeni a pénzt, ha az embernek ideje és energiája van rá.

A következő napon motorcsónakot béreltünk – némi alkudozás után 200-300 euró közötti összegért lehet lefoglalni reggeltől estig a vízi járművet -, a miénk hét személyes volt, így négyen igazán komfortosan elfértünk benne. A mintegy 50 kilométeres partszakasz mentén haladva lenyűgöző látvány fogadott bennünket rögtön az elején, amikor a bámulatosan vonzó Positano közelébe érkeztünk, majd ki is kötöttünk, s próbáltunk betelni az elképesztő képpel, a hatalmas sziklafalba beleépített házakkal. Nemcsak bámultunk, hanem jót fürödtünk is. A strandjuk ingyenes, viszont 15-25 euró közt van a napozóágy, ha kényelemre vágyik az ember. Aztán Amalfi következett, az újabb településcsoda, amelyet szintén a tenger felől akartunk és tudtunk is megszemlélni. Ez a gyönyörű falvacska is sziklafalra épült, de nem volt egyszerű betelni az Amalfi fölött elterülő Ravellóval sem. Viszont – hogy némi intelemmel szolgáljunk: – kis hajóval a nyílt víznek csak az vágjon neki, akinek van jártassága, mert a méteres hullámokhoz kell a speciális vezetői tudás. Itt, az olasz Riviérán arra sem árt odafigyelni, hogy éhét-szomját hol oltja a külföldi vendég: ha például a tengeröbölben, egy ötcsillagos luxushotel magánstégjén álló étterembe botlik, ne lepődjön meg, ha nem ússza meg 200 euró alatt az alkalmi ebédet.

Újabb nap, újabb parádés cél: Capri! A szigetre hajóval akartunk menni, 20-30 percenként indulnak a járatok – kivéve 11.45 és fél 2 között, amikor szünetel a hajózás. Aki délre ér oda, bizony várhat a „vizes szieszta” végéig… Mi „természetesen” délidőben érkeztünk, meg is szavaztuk, hogy inkább pihenőnapot tartunk, mert egy délután kevés Caprira. Ahová ennek megfelelően másnap már reggel útnak indultunk, miután az előző fél napot „otthon”, Sorrentóban töltöttük, hotelunk medencéjét és szolgáltatásait véve igénybe.

Capri egyfelől a gazdagok luxus nyaralóhelye, másfelől van „fapados” része is, az egy-két napra ide kirándulóké. Két hajóállomása közül a „nagy”, a Marina Grande a kispénzű turistáknak szolgál, akik innen sétahajóval körbehajózhatják a szigetet, a másik pedig – a „kicsi”, a Marina Piccola – a tehetősebbek jachtkikötője. Capri – a sziget és a város – a Tirrén-tengerben, a Nápolyi-öböl déli részén fekszik, egykoron számos kalóztámadás érte, ezért az ott élők egy része a part menti településről a magaslatra költözött, ahol új várost alapított, a Capri fölé tornyosuló Anacaprit. A hegycsúcsra fogaskerekűn juthatunk fel, s a pazar park mellett kihagyhatatlan látnivaló a Faraglioni-sziklák triója, a Stella, a Scopolo és a Mezzo, különleges lakóikkal, a kék gyíkokkal, amilyenek csak itt élnek a világon.  Capri maga annyira szép, oly megkapó, s magával ragadó az atmoszférája, hogy akár két napig is elcsellenghet itt az ember.

Capri mellett két apróbb sziget is kellő vonzerővel ragadja meg a vendéget, a mi választásunk a kevésbé ismert és cseppet sem felkapott Procidára esett. A hely egyediségét az adja, hogy a helyi polgármester kitalálta: minden ház más és más színű legyen, s az ötlet meg is valósult.

Capri, akárcsak Amalfi vagy Positano, kis homokos-kavicsos partjaival várja a fürdőzőket, viszont ebből a szempontból Sorrento nekünk jobban „bejött”. Merthogy szálláshelyünkön hatalmas stégrendszer, bérelhető házikók, öltözők, ágy, zuhany, vagyis minden strandkellék fellelhető, annyi a teendőd, ha mártózni akarsz, hogy létrán beereszkedsz a vízbe. A júliusi itáliai nyárra egy szavunk sem lehet, az egy hét alatt egyetlen felhőt sikerült felfedeznünk az égen. Az sem mellékes szempont, hogy míg júniusban még, szeptemberben pedig már megint hűvös a tenger, júliusban, ott jártunkkor 26-28 fokos volt. Ennélfogva, aki csak nézelődni akar Olaszország említett vidékein, bármikor bátran menjen, viszont aki fürödni is szeretne, Nápoly, Sorrento, Capri és a többi nagyszerű tengerparti üdülőcsodát felkeresve, annak legfőképpen júliust és/vagy augusztust javasoljuk. 

kép és szöveg: Szaka József