Hét óra Angkor varázslatos világában
Ha már Bangkokba vitt az utunk, úgy gondoltuk, vétek lenne kihagyni a thai fővárostól röpke – kevesebb mint egy órás – repülőútnyira fekvő Sziemreapot. Azt a kambodzsai települést, amelynek neve önmagában tán sokaknak nem mond semmit, annál beszédesebb és vonzóbb tény, hogy a város úti célunk, Angkor mellett fekszik.
Megérkezésünk másnapján vágtunk neki az egykori khmer birodalmi fővárosba vivő útnak – tuktukon. Választhattunk volna motorbiciklit, bérelhettünk volna kerékpárt, vagy autót akár, ám mi a hagyományos ázsiai közlekedési eszközt, a motorkerékpárral összeházasított hintóféleség mellett döntöttünk, amely szerencsésen célba ért velünk, hogy aztán az 1992-ben a világörökség részévé nyilvánított Angkor megannyi igéző romdarabjához is hasonlóképpen, a területet „körbemotorozva” jussunk el. Nem kényelmi szemponttól vezérelve, hanem nagyon is praktikus megfontolást követve: a leggyorsabban tudniillik ily módon vehettük sorra az eddig – 1931-től napjainkig – feltárt, s mintegy 200 (!) négyzetkilométeren elterülő ősi templomváros általunk kihagyhatatlannak ítélt épületegyütteseit. Köztük is elsőként a legismertebbet: Angkorvatot, a néhai főváros legfőbb templomcsodáját.
A tuktukkal persze csak a bejárat közelébe vitethettük magunkat, utána már szigorúan gyalogos barangolás következett – lépcsők százain fel és le, összesen hét órában. Ennyi idő állt rendelkezésünkre reggeltől a korai sötétedésig, hogy a legfontosabb látnivalókat szemrevételezzük, hogy magunkba szívjuk és elraktározzuk az élményt a magazin és magunk számára egyaránt.
A „gyűjtőmunka” azzal indult, hogy az Angkorvat központi szentélyéhez vezető út elején lecövekeltünk: be kellett tudni fogadni a feltáruló képet, egészen lenyűgöző látványát minden idők vallási céllal emelt legnagyobb templomóriásának, amely a 12. század első felében épült, a krónika szerint együttesen ötvenezer munkás, ötezer szobrász és kőfaragó harminc esztendei munkájával. A homokkőből létrehozott Angkorvatba kőlépcsőkön lehet bejutni, ott jártunkkor – kora reggel ide vagy oda – kis túlzással már pokoli hőség tombolt, jóval harminc fok feletti melegtől izzott a levegő, a forróság elől menekülve azonban nemcsak az árnyat adó, jóval hűvösebb, fedett, árkádos folyosók hoztak megnyugvást testnek-léleknek egyformán, hanem mennyeinek mondható látványosságok hada tudta hamar feledtetni a perzselő Nap, a vakító fénysugarak jelentette ellenhatást.
Nem túlzás: lenyűgöző, egyben megnyugtató érzés keríti hatalmába a látogatót – ez történt velünk is: -, amikor a három hatalmas templomot megpillantja, majd közelebb érve kibontakoznak, észre vétetik magukat a hasonlóan gigantikus méretű olyan alkotások is, mint az öt „égig érő” – köztük a maga 65 méterével a legnagyobb – torony, amelyek formája a lótuszrügyre emlékeztet.
Az egyformaság helyett az általunk felkeresett állomások mindegyike más és más, önmagában különleges arculatot mutatott, már pusztán azért is, mert hol a hindu vallás, hol a buddhizmus szellemében fogantak az építészeti megoldások, születtek a díszítések, a domborművek, kerültek a helyükre a kőből készült oroszlánok, elefántok, kígyók, vagy éppenséggel embereket ábrázoló faragványok, így az apszarák, a khmer vallási ünnepeken tetszetősen színes ruhákban fellépő királyi táncosnők.
Angkorvat jelentőségét, súlyát érzékletesen példázza, hogy képe több állami jelképen is felfedezhető, így ott van Kambodzsa nemzeti lobogóján éppúgy, mint bankjegyeken, vagy éppen az állami címeren. Rajtunk kívül már délelőtt is több ezren keresték fel a szentélyeket, a látogatók között fel-feltűntek buddhista szerzetesek is, a tömegben pedig jellemzően nyugat-európai, dél-amerikai, s persze ázsiai – főleg kínai – turistákra figyelhettünk fel, de magyar szót is hallottunk barangolás közben.
Angkorvat után a régen egy ideig szintén fővárosként jegyzett Angkorthom következett. Pontosabban az, ami megmaradt belőle, mivel elődjéhez hasonlatosan itt sem csak az enyészet tette a dolgát, hanem a vietnamiakat követően a rombolásban ugyancsak jeleskedő thai megszállók ténykedése miatt is Angkor hanyatlani kezdett, s csak kőépületei maradtak fenn, így a 14. századtól máig buddhista szentélyként működő Bajon-templom. A buddhista főszentély legfőbb nevezetességei a mosolygó „óriásarcok” ívelt ajkakkal és csukott szemekkel. A tornyokat ékítő olyan szobrok ezek, amelyek egyenként két és fél méter magasak, a négy égtáj felé fordulnak, s összesen 196 van belőlük.
Utóbb Bajon az őserdő fogságába került, akárcsak felfedező utunk egyik újabb „legje”: a Ta Prohm kolostor is. Különlegessége az, hogy a dzsungel fái óriásgyökereikkel benőtték, ha úgy teszik, foglyul ejtették, s a helyet feltáró szakemberek is érintetlenül hagyták a furcsa szimbiózist. Ránézésre hajlamos az egyszerű halandó úgy látni és láttatni a természet teremtette fás-köves kompozíciót, mintha a növényi gyökérzet kihűlt, „megfásult” lávafolyam lenne, amely örökre egyesült a kolostor épületével.
Ta Prohm, Bajon, Angkorvat, Angkorthom és a többi angkori csoda érthetően vonzza a különlegesre vágyó, a rendkívüli iránt fogékony külföldit, miként abban sincs semmi meglepő, hogy az ősi városok látványa megihlette a filmesek világát is. Titokzatos hangulatával mindenekelőtt Angkorvat és a Bajon-templom volt képes rabul ejteni a 2001-es Lara Croft: Tomb Raider alkotóit, akik itt forgatták az Angelina Jolie főszereplésével készült, s valódi világsikert arató filmet. A fergeteges sikerhez azonban nem pusztán a filmesek tették hozzá a magukét, hanem nyilvánvalóan a kambodzsai színhely, Angkor is a maga varázslatosságával mély hatással volt a nézőkre.
szöveg: Jancsó Kornél
fotók: Szaka József
