Szenvedélyes világutazó

Dr. Tóth István, egy időseket gondozó alapítvány vezetőjeként végzett huszonöt éves tevékenységével foglalkoztunk már, ezúttal – Afrikából hazatérve – élménybeszámolójával kapott teret magazinunkban. Eddig több mint 140 országban fordult már meg a háromdiplomás villamosmérnök, aki nemrég a szíve csücskeként emlegetett fekete kontinens déli részén, Namíbiában, Botswanában és Zimbabwéban járt.

– Annak idején, családi külszolgálatunk alatt beleszerettem Afrikába, s már akkor eldöntöttem, ha rajtam múlik, minden országát felkeresem – magyarázta legutóbbi útjának „indítóokát” Tóth István, aki roppant jól áll a kontinens teljes meghódítására irányuló tervének teljesítésében. – Nem sok új úti cél maradt most már, hogy három olyan csodálatos országba is sikerült eljutnunk, mint Namíbia, Botswana és Zimbabwe.

– Mért éppen most, és miért ez a három ország? – gombolyítottuk tovább beszélgetésünk fonalát.

– Régóta terveztük már a Kalahári sivatag és a varázslatos Okavango-delta vidékére az utazásunkat, de hiába szeretünk egyedül, önállóan turistáskodni, azért soha nem mertünk volna egy ilyen hatalmas sivatagnak bérelt autóval, csak kettesben nekivágni. Korábban több nagy sivatagban, a Szaharában, a Góbiban jártunk már, így természetesen volt fogalmunk róla, hogy mi vár ránk a Kalaháriban, ahol elég szép számban élnek vadállatok. Ezért nagyon megörültünk, amikor Dél-Afrikába szóló csoportos út hirdetésére bukkantunk, a három célországgal, profi idegenvezetőkkel. Nem is késlekedtünk, amit nagyon jól tettünk, mert a húszas létszámú csoport igen gyorsan összeállt.

– Csupa magyar?

– Éppenhogy a többséget ausztrálok, angolok és kanadaiak adták, Közép-Európából pedig mindösszesen mi ketten mentünk. A csoport tagjaival a namíbiai főváros, Windhoek legjobb szállodájában találkoztunk. Oda mindenki egyénileg szervezte meg az utazását ugyanúgy, mint az út végén Zimbabwéból haza. Mi egy európai átszállással Johannesburgba repültünk, majd onnan Windhoekba, ahol a repülőtéren senki nem várt bennünket – az ígéretek ellenére…

– Indulhatott volna akkor jobban is az afrikai vizit…

– Szó se róla, mert így több telefonba került, mire a transzfer megérkezett. Azért ennek is megvolt a jó oldala, mert – már helyi idegenvezetővel – úton a szállodánkba, menet közben megcsodálhattuk Windhoek nevezetességeit, így a német gyarmati múltat idéző Christuskirchét, az Alte Festét és a parlamentet. Másnap reggel pedig nekivágtunk a több mint ezerkétszáz kilométeres útnak. A kamion méretű, igen kényelmes ülésekkel felszerelt kocsi oldalsó hatalmas ablakai lehúzhatók voltak, hogy közelről csodálhassuk meg a látnivalókat menet közben is. A több ezer éves sziklarajzok megtekintése után az Etosha Nemzeti Parkba érkeztünk, ahol húszezernél is több állat él, köztük zsiráfok, zebrák, gnúk, fehér és fekete orrszarvúk, oroszlánok, leopárdok, gyönyörű gepárdok, foltos hiénák, panyókás sakálok, rókák, orixok, impalák, kuduk, afrikai vadkutyák. Az első „élővadas” élményre sem kellett sokat várni: oroszlánok terítettek le egy zsiráfot, és abból felváltva hol a hímek, hol a nőstények lakmároztak, miközben a hívatlan vendégek, a hiénák és sakálok tisztes távolból fürkészték őket.

– Szállás?

– A parkban egy szuper lodge biztosította a pihenésünket, a teraszunk a folyó fölé nyúlt, a nyitott fürdőszoba és a szúnyoghálóval ellátott kényelmes baldachinos ágy tökéletes pihenést ígért a mindenféle vadból készült kiadós vacsora után, de az éjszakai vadlesről sem akartunk lemaradni. Nem is maradtunk, és felejthetetlenül izgalmas volt bepillantani az éjszakai vadak életébe. A namíbiai sivatagban megismertük az egyedülálló velvícsia növényt is, amely a szívósság és ellenálló-képesség szimbólumaként Namíbia címerében is szerepel. A sivatagban két éjszakát egy luxussátorban töltöttünk, ahol a meleg vizet mindig a kért időre feltöltötték a zuhanyozónkba, éjjel pedig nagyvadak sétáltak a sátrak között.

– Ha igaz, a Kalahári sivatagban található az afrikai vadvilág legjava.

– A Chobe Nemzeti Parkban ezernél is több elefánt él természetes környezetben. Ám nekünk az oroszlánok „produkálták” magukat a leginkább: egy ízben például a folyó felől kibújt a bokrok közül két gyönyörű nőstény oroszlán három kis kölyökkel. Csodálatos volt a látvány, ahogy az oroszlánmama az egyik korábbi alomból megmaradt leányával féltve-óvva terelgette a kicsinyeket.

– Nyilván az Okavango-delta sem maradt ki a programból.

– Az Okavango a legnagyobb szárazföldi folyódelta a világon, az oázisszerű árterek szépsége leírhatatlan, ahogyan a Kalahári sivatagban eltűnik a hatalmas folyó. Itt három napig egy minden kényelemmel ellátott lakóhajón volt a szálláshelyünk, és innen jártuk be a csodálatos delta vidékét hosszú rudakkal hajtott, fából kivájt helyi mokoróval, vagy gyors motoros kishajókkal, tutajjal, de kisrepülővel is. Láttunk elefántokon kívül számos vízilovat, krokodilt, gyönyörködhettünk a változatos madárvilágban, találkozhattunk énekes héjával és a boldogság kék madarával is. A lakóhajón pihenve kellemes hangulatban néztük a gyönyörű naplementéket, legeslegszebb látványként pedig az marad meg, hogy a delta mellékágait szinte teljesen beborította a tündérrózsák és vízililiomok milliónyi egyede.

– Nyilván akadtak vadmentes órák is…

– Botswanában a csoportunknak látogatást szerveztek egy helyi iskolába, ahová mindenki labdákkal, játékokkal, iskolaszerekkel érkezett, a hálás kis nebulók és tanáraik gyönyörű énekekkel örvendeztettek meg bennünket.

– És Zimbabwéban?

– A Viktória vízesés mellett egy luxus szállodában pihentünk, amelynek parkjába – mivel nincs kerítés – éjjel-nappal bejártak zsiráfok, zebrák, legnagyobb számban pedig varacskos disznók. Mi pár évvel korábban már láttuk a Viktória vízesést a Zambia felőli oldalról, de sokkal gyönyörűbb Zimbabwe felől. A gyönyörű és felejthetetlen kirándulásunk csúcspontjaként lehetőségünk nyílt egy fakultatív bemutató megtekintésére, ahol is két gyönyörű nőstény oroszlánnal, Wendivel és Lundival sétálhattunk együtt. Megcsodálhattuk intelligenciájukat, ahogyan tűrték a látogatók simogatásait, a folyamatos fényképezést, videózást. Korábbi utazásaink alkalmával Kenyában, Dél-Afrikában vagy Tanzániában is sokkal kevesebb vadállatot láthattunk, valószínűleg az európai vadászok mérhetetlen vadászszenvedélye következményeként, de mostani utunkon meggyőződhettünk arról, hogy még nagyon sok vad él Afrikában, és ez igen jó érzés. Ha Isten segít bennünket, akkor nagyon jó lenne ezt a három országot ismételten felkeresni a jövőben!

Jancsó Kornél