Nagy Péter városában
Gyakorta mondják Észak Velencéjének, de okkal hívhatnák akár Oroszország Amszterdamjának, ahogyan helytálló a „paloták fővárosa” elnevezés is Szentpétervár esetében.A Finn-öböl partján, a Néva folyó torkolatában elterülő metropolisz bő ötmillió lakosával Moszkva után az ország második, a főváros és London mögött pedig Európa harmadik legnépesebb települése. Múltja, jelene egyként figyelmünkért kiált. Mi is beálltunk az ámuló látogatók végtelen sorába.
A Balti-tengeri kikötővárost, amelyet a maiak arrafelé gyakorta emlegetnek Pityerként, 1703-ban alapították. Pontosabban a 18. század legelején építtette Nagy Péter cár, aki nem magáról, hanem Szent Péter apostolról,a település védőszentjéről nevezte el a nem éppen ideális helyre, kevésbé finomkodva: kifejezetten mocsaras, erdős vidékre megálmodott várost. Amely – éppen a lápjellegű „alapzat” miatt – cölöpökre épült, akárcsak Velence Itáliában. Puskin szerint a városteremtésnél a feudális, elmaradott Oroszország felzárkóztatásának célja vezérelte az uralkodót, hogy „ablakot nyisson Európára”. A cár, aki jó ideig Németalföldön élt és tanult, egy kis Amszterdamot is „belopott” például már az apostoli elnevezéssel is, amely a holland Sint-Pietersburcht oroszos átkeresztelésével született meg, s vert gyökeret Szankt-Petyerburgként, amelyet máig rengeteg sziget, belső kanális, hajózható csatorna, na meg az évszázadok alatt született terebélyes sugárutak, hatalmas parkok, a kiváltságosok fényűzéséről is árulkodó, szemkápráztató paloták kisebb hada jellemez.
A legelső épület – amely kihagyhatatlan látnivaló külföldi turista számára – a Péter-Pál erőd volt, amely kétségtelenül védelmi-katonai szempontokat is követve még az orosz-svéd háború közepette jött létre a Nyúl-szigeten. A vaskos várfalakon belül lelhető fel a Péter-Pál székesegyház, az orosz cárok hagyományos koronázási helye, ahol éppenséggel utolsó uralkodójuk, II. Miklós és családja földi maradványai is nyugszanak.
Szentpétervárt az első világháború kitörését követően, 1914-ben Petrográdnak (Pétervárnak) nevezték át, tíz évvel később pedig már a nagy orosz forradalmár emlékére Leningrádként élt tovább, hogy aztán a Szovjetunió széthullását követően, az 1991-es népszavazáson ismét visszakapja korábbi nevét, a Szankt-Petyerburgot.
A históriai változásokat is híven tükröző újrakeresztelések listáján túllépve immár a legfontosabb helyek felkeresésével folytassuk utunkat a birodalmi fővárosként két évszázadon át szolgáló Szentpétervárott, ahová persze nem mindegy, milyen évszakban, sőt, hogy milyen napszakban érkezünk. Merthogy nyaranta 19 és 22, telente mínusz négy és mínusz nyolc fok közötti átlaghőfokokkal számolhatunk, amellett pedig májustól júliusig egész éjszaka kitart a szürkület, vagyis három hónapon át „világítanak” a fehér éjszakák. A téli hónapokban viszont fordul a kocka: jön a nappali sötétség, amennyiben a délelőtt tíz órára tehető „virradat” után nagyjából öt órán át van még világos, és már kora délután beköszönt az este. A „fekete” órák – napfényt feledtető kárpótlásként – viszont igazán különlegeset nyújtanak: többnyire kora hajnalban tudniillik felnyitják a hidakat, hogy a hajók folytatni tudják útjukat a Néván, s oldalágain Dosztojevszkij minősítése szerint a „világ legmesterségesebb városában”.
A kinti fényviszonyok nem befolyásolják ugyanakkor a szemnek való élvezeteket, ha az ember egyik első úti célul az Ermitázst választja a Néva partján. A történelmi Téli Palotában helyet kapott múzeumóriás nevét Nagy Katalin cárnő első gyűjteményének Remete-lakja (franciául Hermitage) után kapta, s idővel nemcsak Oroszország, hanem a világ egyik legnagyobb és leghíresebb műkincspalotájávávált páratlan kincsei nyomán. Szentpétervár 250 (!) múzeumának méltán leghíresebbje több mint 4 millió darabos gyűjteménnyel rendelkezik, ebből azonban nagyon kevés látható az 535 termes Téli Palotában, mert a kollekció jelentős része raktárakban pihen. Jelen helyzet szerint az Ermitázsban csaknem 2,5 millió képzőművészeti alkotás található, s falait a nyugat-európai festészetnek közel nyolcezer remeke ékíti. Az alkotók között olasz, spanyol, flamand, holland, francia mesterek sora lelhető fel Michelangelótól, Leonardo da Vincitől, Raffaellótól, Tizianótól és Picassótól kezdve El Grecón, Goyán és Velazquezen, Rubensen, Van Dyckon, Rembrandton keresztül egészen Renoirig, Cézanne-ig, Monet-ig, Manet-ig, Van Goghig, Gauguinig és Matisse-ig, s a sor még végeláthatatlanul folytató. Akadt, aki kiszámolta: az intarziás parkettel hivalkodó Ermitázsban 22 kilométeres gyalogút vár arra, aki az egészet be akarja járni és minden kiállítótermet végiglátogatni. A teljes műkincs valamennyi darabjának megszemléléséhez pedig nem napok, még csak nem is hetek, hanem hónapok kellenének…
A művészet – hogy egy nagyot ugorjunk a mélybe – a metróban is jelen van. Öt földalatti közlekedési hálózata van a városnak, és kis túlzással már-már műalk
otásnak is megteszi egy-egy állomás díszítése, az ilyen-olyan kristályköves, aranyberakásos részletekkel. Mivel a város teljes testét átfonja a metró, praktikus okokból is érdemes igénybe venni, amennyiben netán hosszabb gyalogláshoz nem érzünk kedvet. Ha azonban például a városközpontban, a Nyevszkij sugárúton sétálva akarjuk folytatni felfedező utunkat, a pezsgő hangulatú hétköznapi élettel, a nyüzsgő való-sággal randevúzhatunk. Kávéházak, sörözők, kiülős teraszok érik egymást, s átmeneti pihenő után, új erőre kapva juthat el az ember a további kihagyhatatlan helyekig, így a Néva-parti Szenátus térig, ahol a város egyik szimbólumává vált gigaemlékműnek, I. Péter 13 méter magas bronz lovas szobrának látványa ejti rabul az idegent. A lelket még inkább megfogja a Szent Izsák székesegyház a maga lenyűgöző méreteivel, szépségével, ahogyan a Vérző Megváltó temploma is, amely a merénylet áldozatául esett II. Sándor cár emlékmúzeumának épült. S ha már történelem, ki ne hagyjuk a folyó szélén örök időkre lehorgonyzott csatahajót, az Aurórát, az 1917-es forradalom évszázadnyi rozsdásodásában is vonzó jelképét.
Persze érdemes kiruccannunk is a belvárosból, például Peterhofba, az orosz Versailles-ként is emlegetett tengerparti cári kastélyba. Az I. Péter nevét viselő nyaralóegyüttes maga a csoda, több szintes kertjével, szökőkútjaival, vízeséseivel, egyedi szobraival. A Szentpétervárhoz tartozó Puskin városa is megér egy külön utat, itt van Carszkoje Szelo, a „Cári Falu”, amely szintén kedvelt nyári rezidenciájául szolgált az uralkodói családoknak. Ma a főleg a Borostyánterméről, a Zöld Ebédlőjéről és a Trónterméről híres Katalin-palota – Szentpétervár sok más értékével együtt – az UNESCO Világörökség részét képezi.
Szentpétervár jelenleg is Oroszország kulturális fővárosa, tiszta, rendezett, vonzó és szórakoztató hely, amely okkal tarthat igényt a „legeurópaibb orosz város” elnevezésre is mint a világ kétségbevonhatatlanul egyik legszebb települése.
SZAKA JÓZSEF
