Sir Anthony Hopkins

„A walesieknek van egy olyan előnyük a színészetben, aminek az angolok híján vannak. Az angolokból hiányzik a szív”- nyilatkozta egyszer az anyai ágon walesi identitására büszke Hopkins. Nyolcvankettedik életévébe lépve ahhoz tartja magát, hogy amíg van memóriája, addig folytatja tanult hivatását. Az angol színpadok kiváló színészének a nevét 54 évesen ismerte meg a világ A bárányok hallgatnak Hannibal Lectereként. Elnyerte vele a legjobb színésznek járó Oscar-díjat, amire azóta kétszer jelölték: a Napok romjaiért és az Oliver Stone rendezte Nixon címszerepéért.  Földije, Richard Burton példáját követve kezdett el színészetet tanulni, végül egy másik brit színészóriás, Sir Laurence Olivier volt nagy hatással a karrierjére.

Hopkins abban a walesi bányászvárosban, Port Talbotban született, ahol Richard Burton is meglátta a napvilágot. Magányos, kisebbrendűségi érzéssel küzdő gyereknek indult. Szülei pékműhelyében lábatlankodott, senkivel nem barátkozott.  17 éves korában szigorú apja ajtót mutatott neki, mondván, ezentúl boldoguljon magától. Szerencsére tanárai nem így gondolták, korán felfedezték zenei és színészi tehetségét. Tony világhírű zongoraművész szeretett volna lenni, második opcióként a színház jött számításba. Egy amatőr társulat ösztöndíjasaként került a cardiffi dráma és zeneművészeti kollégiumba. A manchesteri Library Theatre-ben asszisztenskedett, majd egy rendező biztatására jelentkezett a Királyi Színiakadémiára. Hatalmas megtiszteltetésként érte, amikor a kor nagy Shakespeare színésze-rendezője, Laurence Olivier felfigyelt a fiatal növendékre, és hívta, hogy csatlakozzon a National Theatre nagynevű társulatához. Sőt, olyan kiugró tehetségnek tartotta, hogy maga mellé vette, és nem egyszer előfordult, hogy Hopkins beugrott helyette. Színpadi fénykorában végigjátszotta szinte az egész Shakespeare-életművet. Az egyik legendás szerepe Lear király volt, de éppúgy játszotta Peter Shaffer Equusát. A 80-as években színpadi másodvirágzását élte a Broadwayn a Machbettel, a III. Richárddal és kedvenc Lear királyával. 

Sir Tony, miként a kollégái a lovaggá ütése óta becézik, egyik színpadi partnerének, Peter O’ Toole-nak köszönhetően kapta meg pályafutása első mozis felkérését. 1968-ban Oroszlánszívű Richárd szerepét alakította Az oroszlán télen című filmben. Az amerikai közönség televíziós munkái révén ismerte meg a nevét. Kétszer kapott Emmy-díjat, a Lindbergh bébi elrablásában és A bunkerben nyújtott alakításáért, utóbbiban Adolf Hitler hiteles megformálásáért. Mutatványos, orvos, zsarnok kapitány szerepekkel kezdte meghódítani az amerikai filmipart olyan filmekben, mint A mágus, Az elefántember vagy Richard Attenborough háborús eposza, A híd túl messze van.

Egy hírhedt kannibál sorozatgyilkosnak kellett jönnie, hogy Anthony Hopkins neve végérvényesen felkerüljön a nemzetközi filmes térképre. Jonathan Damme műfajteremtő horror-thrillerében, A bárányok hallgatnak-ban perverz vonzerővel formálta meg a kulináris élvezeteknek hódoló pszichopata tömeggyilkos, Hannibal Lecter alakját. „Rebellis ember vagyok. Nehéz kordában tartanom a bennem dúló vulkanikus erőket. Hannibal megformálásakor a nagyapámra gondoltam, aki félelmetesen erős férfi volt, olyan, mint egy bika. Hatalmas ököllel, szívós fizikummal, zsarnoki természettel. Rá hasonlítok.”- árulta el hitelességének kulisszatitkait. Az idő tájt márt túl volt egy elrontott házasságon, alkoholmámorban töltött éveken, a depresszió démonával folytatott küzdelmen. A bárányok hallgatnak elsöprő sikere után hat évvel újra magára öltötte Hannibal jelmezét, Gary Oldman milliomosának üldözőhadjáratában. A saga harmadik darabjában, a Vörös sárkányban már csak epizodistaként vett részt. Már azt is megengedhette magának, hogy pusztán szakmai barátságból kisebb szerepekben álljon a kamera elé,  Coppola Drakula filmjében vagy Attenborough Chaplinjében..

A 90-es évek elején rátaláltak Hopkinsra a szemérmesen érzelmes alakítások. Találkozása James Ivory rendezővel előhívta belőle a visszafogott szerelmest, aki apró pillantásokkal, szemrezdülésekkel fejezi ki a lelkében dúló viharokat. A Napok romjai hűvös komornyikja és a Szellemház arisztokratája kapcsán megjegyezte, hogy egy magafajta egyszerű fickó számára túlságosan komplikált feladat volt nyilvánosság elé vinni a zárkózottságát. Mindkét filmben Emma Thompsonnal alkotott párost. Az Árnyékországban Debra Winger oldalán már valósággal lírai húrokat pengetett féltően gyengéd, érzelmileg sebezhető tudós agglegényként.

Anthony Hopkins eldicsekedhet azzal, hogy ő az a színész, aki a legtöbbször játszott valóban élő személyeket, főként politikusokat és művészeket. A sort még A híd túl messze van nyitotta, amelyben John Frost alezredest formálta meg. Két amerikai elnök is szerepel a listáján, Richard Nixon és John Quincy Adams, Davis Llyod George angol miniszterelnök, vagy éppen Adolf Hitler. Oliver Stone Nixon filmjében neurotikus mélységgel, démoni megszállottsággal eltorzult személyiséggé változott. A híres művészek sorában Pablo Picasso, Alfred Hichcock, Charles Dickens keltek életre az alakításában. A zsarnok és a zseni portréját rajzolta meg a Túlélni Picassót-ban. Hitchcock szerepe jelentette számára a legnagyobb próbatételt, húsz kilót szedett magára a hitelesség kedvéért.

A Zorro típusú kalandfilmektől a kemény akcióthrillereken át a sci-fiig számos műfajban tobzódik Hopkins. A Westworld televíziós sorozat egyik főszereplőjeként tökéletes embermásolatok teremtőjeként tevékenykedik. Többször is megkörnyékezték James Bond ellenlábasának a szerepével, de valamiért mindig lecsúszott róla. Ami pedig a kedvenc filmjeit illeti: A bárányok hallgatnak, a Nixon és a Napok romjai előtt említi A leggyorsabb Indiánt, egy kis független alkotást, amelyben egy különc öreg fickót alakít, aki évtizedek óta egy Indian márkájú öreg motort bütyköl.

Kevéssé köztudott, hogy a színházban rutinos rendező Hopkins háromszor is a kamera mögé állt, egy Dylan Thomas költőről szóló tévéjátékot, egy Ványa bácsi feldolgozást (Augusztus) és egy szerzői filmet jegyez rendezőként. A Sundance fesztiválon bemutatott Tudathasadásnak a forgatókönyvírója, a zeneszerzője és a főszereplője is egyben. Egy forgatókönyvíró meghasonlásait meséli el benne, akinek az életében a valóság és az általa kitalált figurák összemosódnak.

Sir Anthony Hopkinsot sokan különcnek tartják. Nincs ember, aki rosszabb hírét keltené, mint ő maga.” Kételkedő, elviselhetetlen, tudatlan vagyok. Rossz férj, rossz apa, önző barát.” A színész háromszor nősült. Első felesége Petronella Barker színésznő volt, másodszor a rendezőasszisztensként megismert Jennifer Lyntont vezette oltár elé, aki 29 évig tűrte a szeszélyeit, félrelépéseit, hirtelen haragját. Hatvanhat évesen Hopkins életébe beköszöntött a nagy szerelem az egzotikus szépségű Stella Arroyave személyében, akivel a mai napig boldog házasságban él. A kettős, brit-amerikai állampolgárságú lovag gyűlöli a hollywoodi popcorn kultúrát, a sztárolást, a partikat. Amikor bámulatos átváltozó képességéről faggatják, lehűti a kedélyeket: „Játszom és kész. Rémesen keveset tudok a világról, és nem elemzem a szerepeimet. Egyszerűen bemegyek a műterembe, felveszem a jelmezemet, kisminkelem magam, és amikor azt mondja a rendező, gép indul, azzá válok, akivé kell. Azt hiszem, a színészek alapvetően sérült istenek.”

Szentgyörgyi Rita

Megosztom