Hungaria Hotel

Krausz György személyében nem csupán hazánk legnagyobb szállodájának igazgatójával, több száz alkalmazott és a Hotel Hungaria legfelsőbb döntéshozójával beszélek, de egy hagyomány elkötelezett és elismert folytatójával is, aki ugyanabból a szállodából kíván majd nyugdíjba menni, melyben közel fél évszázada a pályáját elkezdte.

Igazgató úr, Ön egy idegenforgalmi és szállodaipari „gyárról” szólt, mely minden minőségi szabvány betartása és alkalmazása mellett fontosnak tartja az egyéniséget, a hagyományőrzést, mi több, egy „hungáriás” életérzés fenntartását is.

Szállodánk története – igaz, még Central Hotel néven – 1889-ben kezdődött, együtt a vasúti forgalom fellendülésével, hiszen a Keleti pályaudvarral szemben vagyunk. Piac is terült itt el a Baross téren. Akkor két szálloda, a Central, később Központi, az Imperial, illetve a Debrecen Fogadó képezte mai épületünk elődjét. E három szálló helyén emeltek egy új, négyszázhat szobás hotelt, a Szabadság Szállót. Itt kezdtem én is szakmát, a múlt évszázad hetvenes éveiben. A nyolcvanas években történt többéves felújítás és átépítés után nyílt meg a már több, mint ötszáz szobás, négycsillagos Grand Hotel Hungaria. 1991 óta tartozunk a Best Western szállodalánchoz, ennek megfelelően lett a nevünk Hotel Hungaria.

A szálloda egy volt neves igazgatójáról az a legenda járja, hogy egyenruhát és egyéni terítéket vezetett be, sőt, elsőként recézett késeket, poháralátéteket is gyártatott.

A most felsoroltak a mai alapelvárás részei, mint ahogy a Best Western lánc minőségi sztenderdjének ezer más alkotója. De a legenda nem ért véget, folytatódik. Évtizedek óta sláger Fiaker Sörözőnk, mely a „boldog békeidők” közlekedési eszközét idézi meg. Éttermünk is sikerrel igyekszik úgy nemzeti házias konyhájával, mint a nemzetközi konyhával az élvonalban lenni. Messziről zarándokolnak ide az itt készült lábszárpörköltért. Ugyanígy sikerült megőriznünk házunk másik tradícióját, a házi készítésű cukrászati termékekét. Sütemény Trilógiánk egy cukrászati költemény, mely párját ritkítja. Sajátos, egyéni színfoltja szállodánknak, hogy látványosan megjelenítjük helyiségeinkben a hazai művészetet. Ezt ma társadalmi felelősségvállalásnak hívják, mi egyszerűbben kultúramecenatúrának nevezzük, melynek persze van hozadéka számunkra is, a kellemes, emberközeli, mégis emelkedett, kulturált légkör. Évi három tárlatot rendezünk kortárs képzőművészek alkotásaiból, és ha körbenéz a szálloda közösségi tereiben, a falakon és posztamenseken egy félmúzeumnyi minőségi műtárggyal fog találkozni. Hagyományainkat tehát nem hagyjuk beporosodni, továbbfejlesztjük őket, mint ahogy a szállodaipar hagyományai is fejlődnek.

Mi a különbség az akkori és a mai turizmus, illetve a vendéglátás között? Ma már nem csupán a közeli Keleti pályaudvar ontja elsősorban a reményteljes szállóvendégeket, hanem a repülőtér is, ami viszont már nem itt van szemben.

Az igazi különbséget nem a légiközlekedés a sínforgalom felett aratott esetleges győzelmében látom, hiszen a nemzetközi vonatjáratok továbbra is szinte házhoz hozzák nekünk a vendégeket. Az egyre olcsóbb repülés, főleg az úgynevezett fapados járatok azonban egy valódi változást, vagy talán inkább áttörést generáltak. A repülés megszűnt a kiváltságosok eleme lenni, a jóval szerényebb jövedelemmel rendelkező középréteg is megengedheti ma magának, az akár igen kurta és gyakoribb utazásokat. Tágult a horizont, összement a tér, távoli utakat aránylag könnyű ma gyorsan megtenni, és ez az üzleti turizmust hallatlanul dinamizálta. Ehhez Magyarország EU-tagsága is döntő módon hozzájárult.

A rendszerváltás is egy ilyen generális változást hozott? Főleg a jövedelmezőségre gondolok.
A jövedelmezőség szempontjai változtak elsősorban. Ez nemcsak abból áll persze, hogy a régvolt népgazdaságot ma nemzetgazdaságnak nevezzük, de a mérvadó változás az élőerő-gazdálkodás területén történt. Képzeljük csak el, az 1964-ben 406 szobával megnyílt Szabadság Szálló, 500 alkalmazottal működött. Ma 500 szobánk van, és 380 szobás az Aréna Szálló, melyet szintén én igazgatok. 880 szobára van együtt 250 munkatársam. Nőttek hát az elvárások, mindamellett nagyfokú a racionalizálás, és van az is, amit egy kis eufemizmussal „munkakörgazdagítás”-nak nevezünk.

Hogy lehet akkor a jó munkaerőt megtartani, és ez a végső kérdésem, több vendéget nyerni?
Családiasak nehezen tudnánk lenni, ahhoz túl nagyok vagyunk, de igyekszünk minden tekintetben jó munkalégkört teremteni. A szálloda a jó személyzettől lesz jó szálloda, – ez szakmai tapasztalatom eszenciája. A szállóforgalom meghatározó része ma másfél vagy két napot nálunk töltő vendég. Csak úgy tudunk feledhetetlenek lenni és az „ujjlenyomatunkat” a vendég emlékezetében hagyni, ha a személyes szolgáltatások színvonalát tudjuk emelni és a saját lényünkből fakadó kedvességet fokozni.  

Surányi j András