Föld, levegő, víz, tűz – az antikvitás négy őseleme közül az utóbbi a legtitokzatosabb. Félünk a tűztől, ugyanakkor vonzódunk hozzá. Lenyűgöz minket a lángnyelvek rapszodikus tánca, meg a parazsak színorgiája. A játékos ember (homo ludens), amint tehette, felhasználta a tüzet szórakoztatásra. Az égre fellőtt rafinált tűzvarázslatok ezeréves történetén lóugrásban végighaladva eljutunk a Szent István-napi tűzijátékig, amely mára egy sajátos integritást kölcsönöz a magyarságnak.
Az első időkben használatos tűzijátékok alapja a fekete lőpor volt, amit a kínaiak találtak fel Kr.u. 800 körül. Kezdetben varázslásra, rossz szellemek elűzésére használták. Ez úgy történt, hogy bambuszrudakba töltötték a robbanóport, mely meggyújtva nagy durranással szikrákat szórt az égre. A következő évszázadokban az egyházi szertartások kísérői lettek a különböző puskaporos szerkezetek. Ezzel szinte párhuzamosan a világi uralkodók is kedvet kaptak a tűzzel való játékhoz. A császárok születésnapján vagy királykoronázáskor fényvarázslatokkal növelték az ünnepély hangulatát és esztétikáját. A mai értelemben vett tűzijátékok a XI. század végén jelentek meg Európában, majd az itáliai reneszánsz korszakában terjedtek el. Sorra létesültek pirotechnikai termékeket gyártó üzemek: Kína, Japán, Velence, München, Spanyolország, Franciaország stb. területén. A tűzijátékok korabeli osztályzás szerint lehettek mozdulatlanok vagy mozgók. Voltak továbbá dekorációk, ahol színes tűzből kirakott különböző alakzatok villództak (pl. címer, embléma, épület, allegorikus jelenetek stb.).
Magyarországon Bonfinira hivatkozva ismeretes az az állítás, hogy Mátyás király és Beatrix esküvőjén 1476-ban többek között rendeztek tűzijátékot is. Úgy tűnik azonban, a valósághoz közelebb áll az, hogy a nép által szeretett királyi pár fényezésére terjedt el a legenda. Ránk maradt tüzérségi dokumentumok igazolják, hogy a XIV. század végén már alkalmaztak híradásra pirotechnikai tárgyakat, robbanó rakétákat, amelyekkel a jeles alkalmakat is látványossá tették.
Buda visszafoglalását 1686-ban egész Európa éljenzéssel fogadta. Szinte valamennyi fővárosban rendeztek tűzijátékot, a Brüsszelben tartott tűzorgiáról metszet is készült. Bécsben a török kiűzetésének ünnepén csak körmenet volt, a tűzijáték elmaradt, mert nem szerették volna Budát túlzottan előtérbe állítani. II. József születésének tiszteletére 1741-ben Pest-Budán hálaünnepet tartottak. Az éljenző körmenet a Mátyás templomtól indult, majd a végén tűzijátékban és díszkivilágításban gyönyörködhetett.
Idővel a barokk kastélyokban is színesre festették az eget: az égő kerekek, a tűzgolyók, a „raketlik” (rakéták) és a görögtüzek. Megesett, hogy a tűzijáték a színházi előadás után került sorra a lakoma előtt vagy alatt. Bessenyei György, a testőr író 1772-ben részt vett Esterházy Miklós ünnepi tűzijátékán: „A vacsora előtt, hol csendesen ettek, / Tűzi mesterségre csakhamar felkeltek. / Egy erdőnek alja volt porral megrakva, / Melyet felgyújtottak egyik részén lopva. / A híg egek széjjel szikrákat ropogtak, / Köztük lángoló csillagok haladtak.”
Másik klasszikus poétánk, Csokonai Vitéz Mihály József főherceg esküvőjén ragadott lúdtollat és így írta le a tűzi látványosságot:
„Koncertekkel ekhóztatnám
És ágyúkkal durrogtatnám
A Dunának partjait.
Pompáznám örömportákkal
S tündöklő tűzi-munkákkal
Buda s Pest piacait.”
A gödöllői Grassalkovich-kastély sem maradhatott ki a korabeli pirotechnikai spektákulumokból. Ferenc császár és Mária Terézia 1751 nyarán tett látogatása alkalmából soha nem látott megoldásokkal gazdagodott a fénnyel és tűzzel keltett illuminációk sora.
A Szent Szövetség 1814 októberében Budán járt nagyméltóságú uralkodóit a kötelező protokollon felül „tűzi-munkákkal” is meglepték. A Duna két partja olyan „bőven volt megvilágosítva, hogy az éjt mintegy nappallá változtatta.” Egy kicsit próbáltuk magunkat is ünnepelni illetve bemutatkozni Európának.
A tűzvarázslás a színházakban is megjelent: a felvonás végeken előszeretettel alkalmaztak valamilyen látványos és hatásos pirotechnikai eszközt. Természetesen a cirkuszok – a mágia felkent helyei – szintén kedvelték a tűzzel keltett illuminációkat. A divatozás meg a kivagyiság a köznapi életben már a reformkorban fellobbantotta a szabadtéri házi ünnepségeken a tűzijátékok egyszerűbb formáit. Név- és születésnapokon megrendelhetők voltak pesti vagy a bécsi kereskedőknél a szivárvány színeiben pompázó tűzijátékcsomagok. A nagyobb farsangi vidámságokon idővel elvárt szórakozás lett a durrogó színes tüzek bámulása. A betakarítási ünnepek, főleg a szüretek adtak továbbá zöld utat a rafinált pirotechnikai trükköknek. A templomszenteléseken szintén lőttek színes rakétákat az égre, a falakon belül pedig fényjátékokkal növelték a hely hangulatát.
1852-ből maradt fenn az a linómetszet, mely Ferenc József Pest-Budára történt bevonulását ábrázolja. A Lánchidat a közelébe lehorgonyzott hajók színes rakétái világították meg, szemben a Gellérthegyen lángoló betűkkel felírták a császár jelmondatát: „Viribus unitis”. Amikor a király országos körútján nagyobb városba ért, szintén tűzijátékokkal fogadták. Ilyen emlékezetes, tüzes látványosságokkal várták Triesztben, illetve Fiumében is.
Az igazi nagy dobás (lövés) 1867-ben a kiegyezés alkalmával volt. Az addig látott tűzvarázslatokkal össze nem mérhető impozáns tűzijátékot láthatott Pest és Buda. Természetesen ugyanebben az esztendőben a koronázási ünnepségek alatt sem maradt fény- és tűzijáték nélkül a lelkes közönség.
Új fejezetet kellene nyitni az augusztus 20-i ünnepélyek tűzijátékairól. Amikor a Szent Jobb hazatért, Mária Terézia elrendelte, hogy augusztus 20-án körbe kell vinni a városon, ugyanekkor pedig meg kell ünnepelni Szent István napját. Ezt megerősítette egy 1818-as helytartótanácsi rendelet, mely szerint kötelező a polgári és a katonai hatóságok tagjainak megjelenése az István-napi rendezvényeken. Arra törekedtek, hogy Szent István „innepét” ne csak a katolikusok tartsák meg, hanem más felekezetek is. Különösebb rendelet nélkül is úgy gondolta a köznép – és főleg a vállalkozók – hogy augusztus 20-a rakéták égre lövöldözése és egyéb illuminációk nélkül nem igazi ünnep. Nincs pontos adatunk, hogy melyik István-napon röpködtek az égen a színes pirotechnikai elemek. Az bizonyos, hogy a Városligetben 1829 nyarán volt tűzijáték, a Horváth-kertben pedig 1835-ben zenével egybekötött szikrákat csodálhatott meg a nagyérdemű.
A szabadságharc leveréséig viszonylag jó úton haladt augusztus 20 ünnepe és közel járt ahhoz, hogy a magyarság nemzeti ünnepélyévé váljon. A bukás után csak 1860-ban – a magyar alkotmány visszaállítása alkalmából – láthattak Pesten tűzijátékot az egybegyűltek. Egy ideig minden vallási felekezet tagjának kötelező volt az István-napi szertartásokon részt venni, ezt a rendeletet azonban a kiegyezés után eltörölték. Az önállóságukat egyre jobban kivívni akaró nemzetiségek szintén nem nézték jó szemmel a magyarság nemzeti ünnepét. Történtek próbálkozások, hogy az István-napi ünnepélyeket világiassá alakítsák át, de a szakrális gyökerek olyan mélyek voltak, hogy ez nem sikerülhetett, így augusztus 20 valójában nem vált igazi nemzeti ünneppé, nem tudta kellőképpen egyesíteni a magyarságot.
Amikor 1893-ban napvilágot látott az első magyar nyelvű szakkönyv, a Tűzművészet, akkor szembekerültek pirotechnikusaink azzal, hogy lemaradásban vannak a külfölddel szemben. Még a millenniumi látványosságok is alig ütötték meg az átlagot. Ferenc József király születésnapján, 1900-ban a Citadellán szöktek az ég felé a színes töltetek, a jó nevű magyar Emmerling cég termékeinek felhasználásával. A főváros idegenforgalmának fellendítésére a XX. század elején Duna-ünnepélyeket tartottak, amikor is a Gellérthegyet borították tűzbe, de idővel kiderült, hogy a színes szikrák önmagukban kevésnek bizonyultak a külföldiek idecsábítására.
A két világháború között újból napirendre került augusztus 20 világiassá és valódi nemzeti ünneppé tétele. Szent István-heteket tartottak, melynek során bevetették a tűzijátékokat meg a különböző világító képeket, melyek visszatérő szövegét többnyire a Nem! Nem! Soha! alkotta. Az 1938-ban Budapesten megtartott Eucharisztikus Kongresszus megmozgatta a tűzvarázslók fantáziáját: a Gellérthegy tetejére 50 méter magas tűzkereszt került, melyre a Szentszék is felfigyelt. Városszerte a középületeken kívül a templomok mind díszkivilágítást kaptak, így Budapest egy nagy templommá változott.
A második világháborút követően az augusztus 20-i Szent István-nap sorsa megpecsételődött. Azt az évtizedes törekvést, hogy vallásos jellegétől minél jobban távolodjon el az ünnep, most drasztikusan megvalósította a Rákosi-féle pártállam. A Szent lekerült az István név mellől, majd új kenyér illetve alkotmány ünnepére keresztelték a jeles napot. Ettől kezdve a tűzijátékok – minden más egyébhez hasonlóan – közvetlen politikai befolyás alá kerültek. 1949-ben a Világ Ifjúsági Találkozó (VIT) hazánkra irányította a külföld figyelmét, ezért nagyszabású tűzijátékot rendeztek a Dunán, illetve a Gellérthegyen. Ennél is nagyobb volt a felhajtás Sztálin generalisszimusz hetvenedik születésnapja alkalmából.
A történelem kerekével együtt forogtak a tűzkerekek is, a mindenkori politikai széljárásnak megfelelően módosulva. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár-kormány támogatta az ünnepi tűzijátékokat, hiszen az a rendszer legitimációjának egyik fontos része lett.
Az augusztus 20-i pirotechnikai bemutatók mellé a rendszerváltás után felsorakozott egy másik dátum: december 31., szilveszter napja.
Takács Ferenc
