A vágy a tettek motorja

Beszélgetés Balogh Sándorral, a magyarországi vizes vb gazdasági igazgatójával

Szerencsen született 1962-ben pedagógusszülők gyermekeként, nagyapja Kossuth-díjas kántor-tanító volt, ő maga honlapján a róla való fő tudnivalókat ekként foglalja össze: „Üzleti tevékenységeim, befektetéseim során a kezdetektől fogva a bátor, folyamatos próbálkozást, illetve a távlatokban való gondolkodást tartottam, tartom a hosszú távú siker alapjának. A pályaválasztásom a felsőfokú tanulmányaim kezdetén egészen Moszkváig, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetéig sodort, ahol 1985-ig tanultam. Hazatérve a Corvinus Egyetemen folytattam tanulmányaimat, rövidesen pedig elindítottam első vállalkozásaimat.” 2017-ben pedig már mint a magyarországi vizes világbajnokság gazdasági igazgatója érdemelte ki tevékenységével a nemzetközi szövetség, a FINA elismerését Balogh Sándor.

Mennyit nyom a latban a FINA-díj?
Nem értékelem túl. A sokszereplős szervezésben mindig a problémák megoldását kerestem. A FINA úgy értékelte, hogy ez jól sikerült, így ezt ennek a visszaigazolásának tekintem. Záróbeszédében Tarlós István főpolgármester is megemlített, nyilván azért, mert látta, nem elvettem, hanem rengeteg dolgot hozzátettem a világbajnokság sikeréhez. Nagyon sokat tanultam a két év alatt, talán többet, mint előtte húsz vagy harminc év során, de az a húsz vagy harminc év kellett ahhoz, hogy én itt meg tudjak felelni, hisz 30 év tapasztalatot pont 30 év alatt lehet megszerezni.

Ugorjunk azonban vissza a jelenből a múltba! Amikor Moszkvából hazakerült, a nyolcvanas évek közepét írtuk. Nem lehetett könnyű boldogulni a fővárosban egy szerencsi fiatalembernek…
Először egy termelőszövetkezet melléküzemágában kezdtem dolgozni, aztán voltam mosogató a Gellértben, utána egyetemre mentem, a Közgázra, arab szakra, de ott nem időztem túl sokáig. Jött a nyolcvanas évek vége, elkezdtem vállalkozni, beköszöntött a rendszerváltás, én pedig 1989-ben megalapítottam első cégemet. A szakcsoportokból létrejött gmk-k időszaka volt ez, a téeszeknél lehetett ilyennel próbálkozni. A Mogürt elfekvő készleteit értékesítettem, majd francia gyújtógyertyákat kezdtem importálni. Egy idő után műszaki cikkekkel foglalkoztam, 1992-re pedig már 28 bolt alkotta hálózatunk volt.

Hagyták? A „kiskapitalista” lépések nem zavarták a még meglévő szocialista vállalati struktúrát?
Hagyták, a Keravillt nem érdekelte semmi, ahogyan a Mogürtöt sem, gazdasági vállalkozóként hirtelen nőttem, nőttünk fel, már az első évben, 1991-ben, már 1 milliárd felett volt a forgalmunk. Bizony, az akkor nagy pénz volt. Hatan voltunk társak, aztán ,,kiugrott” az, aki a pénzt hozta, a finanszírozást szervezte, egy ideig még ment a dolog nélküle is, bár 28 helyett már csak négy boltot üzemeltettünk. 94-ben, mikor a hálózat végképp megszűnt, visszaköltöztem a pesti albérletből Szerencsre.

A változatosság kedvéért…
Inkább a változás miatt… Megszülettek a gyerekeim, újrakezdtem a csődbe menetel után, maradt egy barna Toyota autóm, azt elcseréltem egy bekecsi házra, majd 1999 táján visszaköltöztem Pestre.

Mivel telt a vidéki lét?Vettem egy csomó földet, maradványföldeket, mert nagyobbakat nem állt módomban vásárolni, azok a téeszelnökök vagy az agronómusok birtokába kerültek. Enyém olyan folyókanyar lett például, ahova nem vezet út, itt egy, amott négy hektárra tettem szert néhány százezer forintért. Elkezdtem gazdálkodni, vetettem búzát, tartottam lovat, csirkét. Ezt csináltam 99-ig. Jut eszembe: borászkodtam is, de aztán odajutottam megint, hogy visszaköltözök Budapestre, mert a lehetőségek itt mindig nagyobbak. Össze-vissza mindenkitől kölcsönkértem, s vettem egy lakást, hogy a gyerekek, Sándor fiam és Szonja lányom fővárosi iskolába tudjanak járni. Aztán elváltam, megint jött Szerencs.

2004-re visszafizettem a kölcsönöket, s újra a főváros következett. Itt voltak a gyerekek, a két magániskola árát meg kellett keresni. Különböző üzletekbe vágtam bele, ingatlanozni kezdtem, boltokat vettem, még Szerencsen is felvásároltam egy 500 férőhelyes éttermet. Csináltam belőle butiksort, bútorboltot, és szerencsém lett, nem előrelátás, hogy jöttek a kínaiak, akik kifejezetten nagy alapterületű helyiséget kerestek, viszont ilyen senkinek nem volt, csak nekem, mindenki más kis boltokat nyitott. Túl is adtam rajta. Előfordult olyan is, hogy vettem egy nagyáruházat Szerencsen, s már az első évben többet hozott a bérleti díj, mint amennyiért vettem, mert a kínai bérlő többet fizetett. Így szedtem össze magam újra.

Mint egy afféle legújabb kori ószeres, úgy gyűjtött be mindenfélét…
Mindez rímel is a mottóra: „ami önnek lom, a gyűjtőnek álom”… Ebből élek, mindig igyekeztem megtalálni azt, ami másnak nem kell, ebben mindig vannak lehetőségek.

Megosztja velünk önmeghatározását?
Az, hogy rendes ember, nem üzleti kategória, igazán nem tudom megmondani, ki is lennék én. Alapvetően az vagyok, aki 19-re is lapot húz, de nem hajszolom kényszeresen a bevételt. Rengeteg mindenbe belefogok, az alatt meg is tanulom, s kiszűröm, mi az, amire nincs szükségem, abba aztán többé nem kezdek bele. S itt visszaugrok a vizes vb-re: nekem a nehézséget nem a feladat jelentette, hanem az idő rövidsége, s hogy ismeretlen emberek tucatjait kellett rövid idő alatt meggyőznöm a feladat fontosságáról, és a kiválasztott megoldási mód helyességéről.

Ha már vébézünk: a világesemény múltával hogyan tovább? Mi lesz a vb-t szervező-lebonyolító céggel?
Az a terv, hogy a kft. egyfajta általános sportügynökség alapja lesz majd. Gondoljunk bele abba, hogy minden világversenyre mindig mindent újra feltalálnak. Mi is végigszenvedtük ezt. Ezért is lenne jó egy olyan szervezet, amely 30-40 fővel ezt a tudást magában hordozza, s mindig csak az érintett sportszakágnak a szereplőit vonja be az adott világverseny szervezésébe. Könnyebben, olcsóbban lehet végrehajtani, ha hozzáértőkkel társul az ember. Egy állam által támogatott és irányított szervezőcégnek sokkal nagyobb pénzmennyiség áll a rendelkezésére, mert állami akaratot hajt végre.  Már most próbálom megértetni a szövetségekkel, hogy ha megvalósul a terv, sokkal jobban járhatnak, ha rajtunk keresztül válnak rendezővé, mert nem költenek fölöslegesen, viszont lehet, hogy jóval több pénz jut hozzájuk, amiből ők is fejlődhetnek. Ha lenne ilyen állandó sportügynökség, a kellő tudásbázissal, kialakulhatnának ilyen vonalak, amellett javulhatna a létesítmények nagyobb kihasználtsága is.

Eddig gazdálkodtunk, most jótékonykodjunk is! Mert Balogh Sándor nemcsak az üzleti világból ismert, hanem karitatív tevékenysége révén is. Kezdjük Afrikával!
2004-ben kerestek meg, az után, hogy az egyetemen rengeteg külföldi diákkal tanultam együtt, s kértek fel tiszteletbeli kongói konzulnak. Kimentem, támogattam ott iskolát, építettem tantermet, sok mást, s egy idő után minden nálam kötött ki, ami Afrikával kapcsolatos. Nem vagyok Afrika-szakértő, de sok tapasztalati tudással rendelkezem, hisz bejártam Afrikát. 2006-ban piknikre, Szerencsre hívtam össze az első Afrika-konferenciát, voltunk körülbelül hetvenen. Bár nem én voltam az első elnöke, a saját házamban én írtam meg az alapító okiratát a tizenegy esztendeje, még egyesületként létrejött Magyar Afrika Társaság (AHU) néven működő civil és humanitárius szervezetnek. Azóta létrehoztunk az Afrika-tudástárat, amin a kontinensről szóló, sok ezer nyílt forráskódú regényt, tudományos művet, cikket gyűjtöttünk össze, hogy bárki szabadon felhasználhassa. Saját műsorunk van két rádióban is, rengeteg embert vontunk be a propagandába, így lettünk ismertek, az elfogadott minősítés szerint ma mi vagyunk Kelet-Európa Afrikával foglalkozó legnagyobb társasága. Közben elkezdtünk foglalkozni más térséggel is, ma már van Magyar Ázsia Társaság, van Magyar-Latin-Amerikai Egyesület, ezeket is én támogatom. Kiadtunk egy Afrika-katalógust, háromévente felleltározzuk az adott földrész összes országát, megírjuk az aktuális adatokat, hol van arrafelé nagykövetség, ki a konzul, és így tovább… Van saját újságunk is, a Tropical magazin, s a Globs nevű angolul. A kereskedőházak koncepcióját is mi [h2] vázoltuk fel először, a magyar kereskedelmi és kulturális központok(HTCC) a mi termékünk, a lényege: nem innen kell magyarokat kiküldeni, hanem kinn kell megtalálni az ott élő magyarokat. Olyan helyeken próbálunk gyökeret verni, ahol magyar képviselet nincs, például Botswanában, Malawiban, Ugandában. Közben vittük tovább az iskolatámogatásunkat, csináltunk batiktanfolyamot szomáliai menekülteknek Nairobiban, Madagaszkáron iskolát építettünk, Maliban óvodát, Mauritániában fogorvosi rendelőt. Aztán orvosi missziókat küldtünk olyan helyekre, ahol orvos még sose járt.  Eddig majdnem ötvenezer embert kezeltek, gyógyítottak meg a szakemberek, most már vannak speciális orvosi misszióink is, amikor kórházakba viszünk szakorvosokat. Legutóbb Malawiba küldtünk fül-orr- gégészeket, mert ott nincs csak egy – az egész országban. Összegyűjtötték az ottani eseteket és két hét alatt megműtötték valamennyit.

Mégis: különböző megfontolásból időnként elhangoznak ilyen-olyan kritikák…
A gáncsoskodás ingyen van, jót tenni meg mindig pénzbe és fáradságba kerül…

Pénzbe kerül a Szerencsen jó ideje tartó egyedi jótékony akciója is…
Szülővárosomban már a tanulók körülbelül háromszázadik nyelvvizsga költségét állom, mivel rendkívül fontosnak tartom az idegen nyelv tudását. Ezért jött létre az édesapám nevét viselő Balogh Sándor Alapítvány.

Mindeközben persze üzleti befektetései is vannak…
Így igaz, különböző vendéglátóhelyek, gyógyszertár, lakóingatlanok vagy üdülők tartoznak ide, szinte mindenben benne vagyok, pont azért, mert általában olyan cégek felvásárlásával foglalkozom, amelyek tulajdonosaik számára nem jelentenek üzleti értéket, pedig ezekben vannak olyan értékek, amelyeket meg lehet menteni.

Mennyire látja át ezt az egészet, hiszen hihetetlenül gazdag a paletta, mondhatni valóságos vállalkozásbirodalomról van szó? Egyáltalán hogy fér mindez bele 24 órába?
Van, aki Holdingnak hívja, én Balogh Family-nek nevezem, és hiszem, hogy átlátom az egészet. Úgy indul, hogy először a családdal dolgozol, aztán egyre szaporodik a família, nekem pedig foglalkoznom kell önérdekből is folyamatosan a család előrehaladásával. Ez motivál, hogy melyik gyerek mit tanuljon, amúgy hárman vannak, miután mostani kapcsolatomból is van egy fiam, Szása. Foglalkoznom kell azzal, hogy kinek milyen területet adok oda, hogy kinevelődjék, olyanná erősödjék a család, amikor már nem nekem kell 24 órában minden döntést meghoznom.

Milyen a napi keresettsége? Hány órát alszik? Mi van a rendszeres étkezéssel?
Ha az összes bejövő üzenetet nézem, ez naponta úgy különböző 4000 bejövő inputot jelent. Négy-hat órát alszom, nem szoktam enni, pontosabban egyszer eszem egy nap, este, akkor is keveset, harminc éve így van.

Van ars poeticája?
A vizes vb alatt is nyomasztó döntések sorát kellett meghoznom, azon alapelvemnek megfelelően, amely így hangzik: a probléma megoldásának elengedhetetlen feltétele, hogy megértsd magát a problémát.

Van egy tán még híresebb bon mot-ja…
Mégpedig az, hogy a vágy a tettek motorja. Ez az egyes számú szabály. Olyantól, aki nem vágyik annak a tettnek a létrehozatalára, nagyon nehéz elvárni, hogy azt jól hajtsa végre.

Hogy áll az éntudattal?
Az én egómat nagyon nehezen lehet megkarcolni, haladok a magam útján, tudom, hogy mit csinálok, még akkor is, ha kívülről nem látható érzelem vezérli azt, amit én csinálok. Úgy gondolom, hogy jól csinálom, amit csinálok. A legnehezebb a saját szeretteidet kordában tartani, ehhez kell igazán erő…

Van, akinek kikéri a tanácsát?
Nekem a családi ügyekben nincs ilyen… És nem vagyok kiborulós típus, persze gyakran „apdételem” én is a szoftveremet.

A nem létező szabadidőre jut valamilyen hobbi?
Olvasni szeretnék…

-…nék…
Szoktam néha. Az ilyen 24 órás szolgálatban a legnagyobb probléma pontosan az, hogy kiszakadj belőle, s egy másik világban, másik geometriai rendszerben mozogj. Amúgy meg alapvetően nincsen hobbim. Régen volt, fotóztam meg bélyeget gyűjtöttem, horgásztam.

A vb-nek lassan vége…
Ha nincs világbajnokság, kicsit később kelek ,  majd otthon dolgozom, és csak fél 9-kor jövök el otthonról, megengedem magamnak, hogy a család egy részével együtt reggelizzek. Ez a mostani vb-terhelés csak attól volt extra, hogy nem volt közben szünet, nem voltak hétvégék…

Jancsó Kornél
Fotók: Szaka József