Váltás koronás főknél

Úgy hozta az élet, hogy az idei május elseje Japánban nem a munka ünnepétől volt hangos, hanem egy bejelentéstől: Naruhito, az új császár e napon adta tudtul, hogy átvette édesapjától a trónt. Az 59 esztendős uralkodó a 85 éves Akihito helyébe lépett, aki idős kora és meggyengült egészségi állapota miatt mondott le – amúgy jobbára formális – hatalmáról elsőszülött fiúgyermeke javára.

Éppenséggel a lemondás senkit nem érhetett váratlanul, hiszen Akihito már 2017 végén egyértelművé tette: másfél éven belül megválik magas tisztétől. Az már inkább okozott meghökkenést, hogy önként döntött ekképpen, merthogy a japán császárság históriájában legutóbb 1817-ben fordult elő hasonló uralkodócsere, akkor – tehát több mint kétszáz éve – Kokaku császár mondott le fia javára. Meg is szigorították a vonatkozó törvényt az ilyesfajta (le)lépést megakadályozandó, rögzítve, hogy a japán császár gyakorlatilag haláláig a trónján köteles maradni. Akihito – akinek visszavonulását a japán országgyűlés hosszas huza-vona után végül külön törvényben engedélyezte – három évtizedig bírta, miközben utódja koronahercegként tanult bele a „szakmába”, hogy a formai követelmények mindegyikének eleget téve, világra szóló beiktatási ceremónia keretében október 22-én vegye át hivatalosan is a Japán első emberét megillető titulust.

Naruhito a világ legrégibb, több mint 2600 éves múltú uralkodóházának 126. császáraként ül trónusra a felkelő nap országában, ahol eddig a leghosszabb ideig éppenséggel nagyapja, Hirohito volt hivatalban: a hagyományos öröklődési jogoknak megfelelően Japán 124. tennójaként uralkodott 1926 és 1989 között. Ő az után foglalhatta el az úgynevezett krizantém trónt, hogy apja – az 1926-ban elhunyt Taiso császár – 1924-ben megőrült…

Utóbbi példánk annak illusztrálására is szolgált, hogy a dinasztiák császárrá – vagy éppenséggel királlyá, szultánná, cárrá, sahhá, kalifává – váló tagjainak élete sem fenékig tejfel, sőt… Más kérdés, hogy uralkodni azért alapvetően jó dolog lehet, hiszen számos példa volt és van rá, hogy a – koronát nem feltétlenül viselő – koronás fők hosszú évtizedekig elücsörögnek a fenségeseknek készült ülőalkalmatosságokon, s még akkor sem válnak meg önszántukból a tróntól, ha arra egyébként módjuk és lehetőségük kínálkozna. (Arra majd később térünk ki példatárunkban, hogy olykor a távozás korántsem önként, időnként pedig kifejezetten drámai körülmények közepette következett be…)

A trónnak a folyamatos örökletesség jegyében, egyenes ágon történő átadás-átvétele nemcsak a japán uralkodóházra jellemző. Európai példát hozva fel Angliában – szemben a távol-keleti országgal, ahol nő jelen állapot szerint nem lehet császár – lány utód királyi trónra kerülése nagyon is lehetséges.  Igaz, jó három évszázada még nem ez volt a helyzet: a korábbi utódlási rendelkezések értelmében csak akkor lehetett női uralkodója az Egyesült Királyságnak, ha az elhunyt családfőnek nem született fiú utódja.

Példának okáért VI. György király esetében ez történt, így koronázhatták meg első számú trónörökössé előlépett lányát, II. Erzsébetet 1953. június 2-án. A pontos dátum azért említendő, mert magazinunk megjelenése előtt nem sokkal ünnepelte királynővé válásának 66. évfordulóját. Mondani sem kell, hogy ezzel a leghosszabb ideje regnáló női uralkodók abszolút listáján toronymagasan az első.

Örököse, a 70 esztendős, és fél évszázada hivatalosan trónvárományos Károly walesi herceg hovatovább örökösen „várakozó állásponton” van, és ki tudja, mikor jön el, ha egyáltalán eljön az idő, amikor feljebb léphet. Az esélye már csak azért sem túl jó, mert anyai nagyanyja, Erzsébet anyakirálynő csaknem 102 évesen távozott az élők sorából, II. Erzsébet pedig 93 évesen is remekül bírja magát.

Olyannyira, hogy eddig fel sem merült „önnyugdíjazása”. Vagyis hogy – több „kollégája”, így a trónról önként távozó I. János Károly spanyol király (76 évesen köszönt el), Beatrix holland királynő (75) vagy II. Albert belga király (79) pár évvel ezelőtti példáját követve – Elizabeth II. önként lemondjon elsőszülött fia javára. Azzal együtt sem, hogy politikai szerepe, valós hatalma nincs az uralkodónak, az államnak kevésbé érdemi, mint sokkal inkább szimbolikus vezetője, a nemzet egységének a megtestesítője, akinek azonban súlytalan a hivatalos pozíciója. Felhatalmazása formális döntésekre szorítkozik, szerepe ceremoniális, noha felmérések szerint a britek nagy többsége megtartaná az ezeréves monarchia intézményét, élén a népszerű II. Erzsébettel.  (Akinek – hogy újabb zárójeles megjegyzést tegyünk – magyar is akad a felmenői között, méghozzá egyik ükanyja, Rhédey Klaudia erdélyi grófnő személyében.)

A királynő – hivatalosan Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának, valamint a nemzetközösségi királyságoknak a királynője, a Nemzetközösség és az anglikán egyház feje – azzal, hogy 66 éve ül trónon, „csak” a hölgyeknél világcsúcstartó.  Igaz, előnye több mint tetemes, hiszen – európai példával élve – a 79 éves II. Margit dán királynő hozzá képest alig 47 esztendeje uralkodik.

A férfi dinasztáknál – kontinensünkön maradva – a 73 esztendős XVI. Gustaf 46 éve svéd király, míg – hogy Dél-Kelet-Ázsia se maradjon ki az említendők sorából – Brunei szultánja, a 72 éves Hassanal Bolkiah 52 esztendeje van hivatalban.

Viszont a brit királynő – megszólítása szerint Her Majesty, Ő királyi Fensége – kor- és sorstársai között biztosan vezet, miközben még előtte jár az „abszolút lajstromban” Thaiföld 88 évesen, 2016-ban elhunyt királya, IX. Ráma – másképpen Bhumibol Abduljadezs -, aki hetven éven át uralkodott.

A kor-ügyek mellett más különlegességek is kapcsolódnak persze az uralkodókhoz. Ilyen egyedi vonás Szváziföld királyáé, a jelenleg is hatalmon levő III. Mswaté, aki 1986-ban, 18 évesen lépett trónra, s 40 éves korára már egy tucatnál is több feleséggel büszkélkedett. A húsz éve hivatalban levő marokkói király, az 55 esztendős VI. Mohammed – szívrohamban elhunyt édesapja helyére lépve – afrikai mércével különösen fura szerzetnek, ha úgy tetszik, demokratikus monarchának számít, aki nyitányképpen a politikai foglyok szabadon engedését rendelte el, majd rengeteg pénzt fordított a gazdaság fellendítésére, tevékenységével a „szegények királya” címet kiérdemelve. Hozzá köthető, hogy 2000-ben – az arab világban eladdig példa nélkül állóan – kinevezték Marokkó első női királyi tanácsadóját. Brunei már említett szultánja azzal lóg ki a leginkább uralkodótársai közül, hogy övé a világ legnagyobb magánautó-kollekciója, hétezer nagy értékű kocsival, köztük – a legutolsó adatok szerint – legalább hatszáz Rolls-Royce-szal. A néhány napja 82. születésnapját ünneplő II. Simeon bolgár cárt az teszi különlegessé, hogy előbb uralkodó volt Bulgáriában 1943 és 1946 között, igaz, gyermekcárként, vagyis régensek kormányoztak helyette, majd – már civilként, emigrációból hazatérve – ő lett a balkáni ország miniszterelnöke 2001-től négy éven át.

Tudvalevő, hogy a históriai viharok, a véres történések nem kerül(het)ték el az uralkodóházakat sem, a történelem tele van királygyilkosságokkal, a trónról letaszítottak erőszakos halálával, s még csak nem is kell messzire mennünk beszédes példákért. Római imperátorok – köztük a legismertebb: Julius Caesar – megölése, az orosz Romanov-dinasztia utolsó uralkodójának, II. Miklós cárnak és családjának kivégzése, francia és angol uralkodók lefejezése, felakasztása, megmérgezése, leszúrása tömegesen fordult elő, tanulmányainkból jól ismertek a különféle merényletek. A külhoni eseteket még vázlatosan se próbáljuk meg most sorra venni, helyszűkében maradjunk a mi uralkodóinknál, merthogy közülük is sokan távoztak a földi létből távolról sem természetes módon. 

Ott van mindjárt a gyilkosság áldozatául esett II. Károly, akinek uralkodása így alig 55 napig tartott, miáltal ő vált a hatalmát a legrövidebb ideig gyakorló magyar királlyá. Nem bizonyított tény, de létező teória, hogy az igazságos jelzővel illetett Mátyás, Hunyadi János fia összeesküvés áldozata lett, s uralkodónkat felesége, Beatrix mérgezte meg.  Vencel király még 17 éves sem volt, amikor 1306-ban megölték. Aba Sámuel, Magyarország harmadik királya vagy a ménfői csata közben halt meg, vagy – egy másik verzió szerint – méreggel vették el életét 1196-ban. A mérgezéses változat él III. András – másképpen Endre – esetében is, aki 1301-ben hunyt el. Ő volt az utolsó Árpád-házi királyunk.

A Habsburg-Lotharingiai-ház detronizálásával a trónjától végleges érvénnyel 1921-ben megfosztott IV. Károly tekintendő az utolsó magyar királynak, előtte pedig Szapolyai János volt az utolsó, származását illetően „tisztán” magyar uralkodónk, akinek 1526-ban helyezték a fejére a Szent Koronát. A legeknél még elidőzve a trónok külön harcában, azaz a hivatalban maradás hosszúságát illetően mi is ott vagyunk az élvonalban. Jelesül pillanatnyilag még egyértelműen vezet a britek II. Erzsébetje előtt I. Ferenc József, aki tíz nap híján kereken 68 évig uralkodott osztrák császárként és magyar királyként 1848 és 1916 között. A leghosszabb ideig hatalmon volt királyaink közé tartozik Zsigmond is, ő csaknem 51 évet töltött el a trónon (1387-1437), s hetedik a listán államalapító királyunk, I. István, aki 1000. december 25-től 1038. augusztus 15-ig állt az ország élén.

Napjainkra, a jelenkorban szerencsére alaposan megritkultak az uralkodók elleni támadások, de azért akad ilyesmire is példa. A már szóba hozott Beatrix holland királynő és családja ellen 2009 áprilisában egy őrült kísérelt meg merényletet úgy, hogy autójával belehajtott a királynőt köszöntő tömegbe. Nyolcan meghaltak, a királyi családnak azonban minden tagja ép bőrrel megúszta a gyilkos akciót.

Jancsó Kornél