A 100 Tagú elnöke

A Magyar Örökség és Hungarikum díjas 100 Tagú Cigányzenekar a világon egyedülálló együttes. Tagjai főleg cigány származású muzsikusok, a komolyzene klasszikusai, Liszt, Bartók, Kodály, Brahms és Strauss művei mellett tradicionális magyar cigánymuzsikát is játszanak. Elnökükkel, Beke Farkas Nándorral beszélgettünk.

Kényelmes irodájában fogad bennünket Beke Farkas Nándor, a 100 Tagú Cigányzenekar elnöke.

– Egy éve tették át a székhelyüket a belvárosból Budafokra. Bejött a váltás?

– Igen, meg kell mondjam, nagyon jól érezzük magunkat, befogadtak és kedvelnek minket. Nehéz volt ez a váltás, de nem tehettünk mást: nem volt tovább maradásunk a régi helyünkön, a VII. kerületben. Hallva a nehéz helyzetünket, Budafok polgármestere invitált magukhoz minket, amiért azóta sem győzünk elég hálásnak lenni neki. Sokan vagyunk, nagy helyre van szükségünk, nem tudunk akárhol próbálni. A mostani székhelyünk és próbatermünk tökéletes, és külön öröm, hogy épp a Cziffra Györgyről elnevezett művelődési házban található. A világhírű zongorista és a zenekar között erős kötelék van: az alakulásunk idején, 1985-ben többször is meglátogatott minket a próbáinkon, és instrukciókkal látott el bennünket. Fel is kértük, hogy legyen a tiszteletbeli elnökünk, amelyet elfogadott.

– Sok helyre van szükségük? Pontosan hányan vannak?

– A nevével ellentétben a 100 tagú cigányzenekarnak már a megalakulásakor is 140 tagja volt. Két éve 138 főt számláltunk, ma már csak 116-an vagyunk. Ebből egyszerre 60-70-en szoktunk próbálni.

– És Ön?

– Újlipótvárosból járok hetente kétszer próbálni. Minden alkalommal ott vagyok, még ha nem is mindig játszom. A sok szervezési és adminisztratív munka mellett csak időnként marad kapacitásom arra, amit a leginkább szeretek, a hegedülésre.

– Régi zenészcsaládból származik. Mesélne az őseiről?

– A családom generációkra visszamenően zenészekből áll, akik teljesen integrálódtak a magyarok közé, és elszakadtak attól a miliőtől, amelyben a cigányság egy része a mai napig benne maradt. Mi magyar cigányoknak, úgynevezett romungrónak valljuk magunkat. Őseink azok a mutatványosok és muzsikusok voltak, akiknek Zsigmond király 800 évvel ezelőtt adott menlevelet. A hosszú évszázadok alatt szinte teljesen asszimilálódtak, és sok zenész leszármazottjuk van azóta is. Ma már a cigányság soraiból nagyon sok diplomás ember kerül ki, kutatók, orvosok, tanárok, zenészek, előadóművészek. Kossuth-díjat is többen kaptak, legutóbb Lakatos Mónika énekesnő, és ott van Bangó Margit, Szentandrássy István festőművész, Boross Lajos prímás, Ökrös Oszkár cimbalmos. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, a tehetségükre is, és arra is, hogy elismerik őket.

– Milyen volt ebben a közegben felnőni?

– Fantasztikus. A zene szeretetét már az anyatejjel szívtam magamba, mégis viszonylag későn, 6 évesen kezdtem el hegedülni tanulni a XIII. Kerületi Fürst Sándor Zeneiskolában. 8 éves koromban abbahagytam, majd egy évvel később folytattam. Erős volt bennem a vágy, hogy utolérjem a kortársaimat, így két év alatt 5 év tananyagát sajátítottam el. A hegedű nehéz hangszer, nagyon sok gyakorlás és lemondás kellett ahhoz, hogy előre haladjak. Emlékszem délutánonként hányszor néztem, hogy a barátaim fociznak, én pedig sírtam, hogy nem mehetek velük, mert gyakorolnom kell. 13-14 évesen aztán ráéreztem a zenére, megtapasztaltam milyen az, amikor ki tudom muzsikálni, ami a lelkemben van. Azt vallom, hogy aki csak teheti, tanuljon zenét, mert más lesz a lelke, mint a többieknek. Sokkal mélyebben fog érezni, és ehhez nem kell a legjobbnak lenni, elegendő csak ráérezni a zenélésre.

– Tanult más hangszeren is?

– A gitározásnak is nagy bolondja voltam, de amatőr szintnél jobban sosem tanultam meg játszani rajta. Ellenben mindig is nagy lelkesedéssel gyűjtöttem a szép gitárokat.

– A zene szeretetét pedig továbbörökítette: a fia, Nándor is nemzetközileg elismert hegedűművész.

– Igen, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott, feleségével együtt Gentben élnek, az Operaházban a második hegedűszólam vezetője, a menyem pedig csellista. A fiam nemrég felkérést kapott a Londoni Filharmonikusoktól, ami nagyon nagy elismerés. A lányom designerként dolgozik, de szintén zenél, a férje pedig az Operaház koncertmestere. A kisunokám két éves, de már megvan a hegedűje. Az apja is 3 évesen fogott először hangszert a kezébe: az ölembe ültettem, ő húzta a vonót, én meg lefogtam a hangokat. A családomban szinte mindenki valamilyen módon kapcsolódik a zenéhez, az öcsém a zenekarban játszik, a féltestvéremmel és az unokatestvéreimmel együtt. Az apám évek óta Kanadában él, mégis volt, hogy hazajött, és fellépett velünk, mégpedig egy nagyon nehéz darabbal, a Monti Csárdással. Hiába volt 80 éves, tökéletesen eljátszotta.

– A családi legendárium szerint Ön sokat tanult a felmenőitől, nagy öregektől.

– Apai nagyapám Beke Farkas Gyula a magyar cigánymuzsikosok irányítója és szervezője volt. Én gimnazista koromtól édesapám zenekarában játszottam. A szakma legkiválóbbjai tanítottak itt: Kozák Gábor, József-Járóka Sándor, Égerland István, és mesterem, a kitűnő tercprímás, Krajcár Bártvai Gyula. A szórakoztatóiparban töltött éveim alatt az ország legjobb prímásaival és zenészeivel játszottam együtt: a hosszú listából csak néhány nevet említenék, Boross Lajos, Lakatos Tóni, Búlhó Rácz Jancsi, ifj. Járóka Sándor, Gabora József, Miskó Jónás Lajos és Mészáros Tivadar. Elképesztő szerencsének tartom, hogy ilyen legendákkal találkozhattam, zenélhettem velük együtt, tanulhattam tőlük. Kezdetben még annak is örültem, ha egyáltalán visszaköszöntek, amikor elmentem mellettük. Egyikük sem hordta magasan az orrát, inkább segítettek, ahogyan tudtak, Mészáros Tivadar például meghívott az akkor alakuló Száztagú Cigányzenekarba zenélni.

– Amelyet 1985-ben egy szomorú alkalom hívott életre…

– 1985. november 2-án temettük el idősebb Járóka Sándor prímást. Az utolsó útjára több mint száz muzsikus érkezett az Új Köztemetőbe. Nem tudni már ki találta ki, hogy zenekari keretek között folytatódjon tovább ez az együtt zenélés, de bizonyosan isteni szikra volt. Az együttest Berki László, Boross Lajos és Mészáros Tivadar hívták életre. Összeszedték a kor legjobb zenészeit, az Állami Népi Együttesből, a Duna Népi Együttesből, a Honvéd Együttesből, és a különféle vendéglátóhelyekről. Én mindössze 27 éves zöldfülű voltam, a második hegedűszólamban kaptam helyet. 1986. március 22-én a Kongresszusi Központ Pátria termében tartottuk az első bemutatónkat, és ott valami olyan csoda jött létre, amely megalapozta a jövőnket. Bejártuk az egész világot, és mindenütt népszerűsítettük a magyarságot, a magyar zenét. A koncertjeinken mindig voltak magyarok, bárhol is jártunk. Onnan ismertem meg őket, hogy ahogyan hallgattak minket, elfutotta a könny a szemüket. Ha megláttam, koncert után mindig odamentem köszönni. Persze csodálkoztak, hogy honnan tudom, hogy épp ők a magyarok, de egyszerű volt a válasz. Ez a zene megszólítja, megérinti az ember lelkét, és hát tudjuk: sírva vigad a magyar. A régi uradalmakban akármi történt, mindig szólt a cigányzene. Sissi imádta a magyar zenét, és még az első Híradók főcímdala is a Rákóczi himnusz volt, Magyari Imre előadásában.

– Milyen most a zenekar?

– A mostani 20-25 évesek már egészen mások, mint mi voltunk. Több diplomájuk van, elvégezték a Zeneakadémiát, vagy más zeneművészeti egyetemet, zenetanárok. A színpad számunkra szentély, a közönség a legnagyobb kritikus, és mindannyian ki tudunk teljesedni a művészetben. Bár a világ sokat változott harminchat év alatt, amióta működünk, a sok együtt eltöltött év azt is bizonyítja, hogy a helyünkön vagyunk.

A koronavírus persze nekünk sem tett jót. 2019-ben 110 koncertet adtunk, 2020-ban már csak 34-et. Az utóbbi két évet csak állami segítséggel tudtuk átvészelni, és igazából csak most kezdenek visszatérni a lehetőségek, újra megnyílni az ajtók előttünk. Sokat készülünk, tanulunk, bővítjük a repertoárt, leporoljuk a régi darabokat. Áprilisban Sepsziszentgyörgyön léptünk fel Szent György-nap alkalmából, 27 hónap után először külföldön. Mégis úgy éreztem, hogy nem külhonban, hanem otthon vagyunk. A külföldi turnék, amelyek annyira hiányoztak, most újrakezdődnek: az idén megyünk Szabadkára, októberben Athénba, novemberben pedig Izraelbe.

– Ön is fellép?

– 2005 óta vagyok a zenekar főtitkára és menedzsere, és 2014-től az elnöke. Szervezem a fellépéseket, lobbizom a pénzért, és mozgatom a tagokat. Ott vagyok minden próbán, és ha csak tehetem, zenélek és fellépek. Ez azonban nem mindig sikerül száz meg nem értett művész között: mindannyian engem keresnek, ha problémájuk van. Tisztelnek és elfogadnak, hiszen én is egy vagyok közülük: a kezdetektől ott voltam, és végigjártam a szamárlétrát.

– Emellett rangos díjakat is kapott…

– Három évvel ezelőtt a XIII. kerület jelölt a Pro Urbe díjra. Akkor nagyon meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy gondolnak rám. Két évvel később, tavaly megkaptam a Pro Urbe Budapest elismerést is. Amikor utánanéztem, hogy előttem kik kapták ezt meg, büszke voltam arra, hogy milyen jó kis társaságba keveredtem. Mégis a legnagyobb kitüntetésnek a száztagú elismeréseit tartom: a Hungarikum és a Magyar Örökség díjakat. A célom és legnagyobb feladatom ezt a nívót megtartani, és vigyázni, hogy ne csorbuljon semmiképp.

Herczku Nóra