Egy óriás törpe

Toulouse-Lautrec (1864–1901) igen rövid életében szerencsénkre végtelen termékeny volt, és nem csak mint festő. 737 képet festett, ezekből azonban csak egy a Szépművészeti Múzeum tulajdona. Mint grafikus-litográfus viszont új korszakot nyitott. A kiállítás anyagát ezért is azok a színes litográfiák és grafikák adják, melyekből a világ egyik legjelentősebb gyűjteményével rendelkezik a budapesti múzeum. A képzőművészet iránt igen fogékony barátomnak magyarázom ezt, aki festményeket keresett, de nem talált, nem igazán érti viszont, miért kell egy magyar állami múzeum saját kiállítása megtekintéséért több mint tízezer forint belépődíjat fizetni családjának. Mert ilyen az élet, mondtam erre határozottan: C’est la vie! Toulouse-Lautrec sem mondott volna mást, nem foglakozott kultúrpolitikával, nem is ezért szeretjük. Lám, az osztrák „szakállas nő” eurovíziós győzelmén megbotránkozó magyar parvenük zokszó nélkül fizetik ki a belépődíjat, pedig a francia századvég festőzsenijén, Toulouse-Lautrec-en háborodtak volna csak fel a maga idejében. A párizsi élet kicsapongó, mérhetetlen alkoholfogyasztásáról és a párizsi „félvilág” hölgyeihez fűződő kapcsolatairól elhíresült alakjának, a „belle époque” kimagasló festő- és grafikusművészének 150. születésnapját ünnepeljük idén.

„Utolsó találkozásom montmartre-i műtermében esett vele. Ojjé, mennyi absynthos üveg és pohár volt ott az asztalon, a bejáratnál! Két fiatal úriember, a másik az unokatestvére – feküdt egy baldachinos pamlagon, ahogy beléptem. Bohém vonás, hogy Lautrec be sem mutatott unokatestvérének s mégis, mint ő mondta, »egy korty« (mindig egy korty) absynth mellett egész délután elbeszélgettünk. Műterme tele volt állvánnyal, rajtuk rajzok a plakátjai számára. Mielőtt távoztunk volna műterméből, a két unokatestvér összemérte egymással a vívókardját. Furcsa látvány volt ez a testgyakorlatképp való mérkőzés: a görbe lábú, egy méternél alig magasabb Lautrec és a másik, rendkívül magas, sovány alak birkózása. Hozzá mindkettőjük szemüveget is viselt! Hiába, a nevetséges helyzetekben nincs emberméltóság.” Rippl-Rónai József visszaemlékezése csak egy kis epizód a törpenövésű festőóriás párizsi hétköznapjaiból. Lautrec jócskán züllött életviteléről sokan írtak, művésztársai, modelljei emlékeztek rá. Több filmnek adta ő a témát. A századvég Párizsának felidézése ma szinte elképzelhetetlen alakja nélkül. Említett festményein túl 275 akvarellt, 363 litográfiát és plakátot, továbbá 5-6 ezer különböző grafikát és egy nagy, ismeretlen mennyiségű, eltűntnek számító művet alkotott.

A Szépművészetiben tavasz óta látható gyűjteményes litográfiakiállítása elsősorban Lautrec késői alkotói tevékenységére összpontosít, melyben a Moulin Rouge és a párizsi éjszaka mulatós-szférája játssza a főszerepet. A múzeum tulajdonában lévő 240 kőrajzot legutóbb ötven éve, 1964-ben lehetett teljes egészében megtekinteni, jelenleg 170 színes nyomat látható. Ezeken Lautrec úgyszólván eggyé válik a francia főváros csodabogarainak talmian csillogó, alkoholgőzös világával, a művészete által hitelesen megörökített alakokkal. A kiállítás jó dramaturgiája viszont jócskán meghaladja az általánosan és világszerte ismert művek és tematikák bemutatását. Külön-külön csoportosítva jelennek meg Henri életének és művészetének fő területei. Tárgykörönként derül fény különös viszonyára a természethez, a színházhoz, a kabaré és az éjszaka világához, és persze nem utolsósorban a Vörös Malom lányaihoz. Toulouse-Lautrec a modern grafika előfutára, egyben első nagymestere. Keze alatt nem vált el az alkalmazott grafika a „grand art”-tól, a képzőművészettől. Így tudott a posztimpresszionizmus talán legjelentősebb művésze egyben a reklám- és a színes plakátgrafika klasszikusa is lenni. Arisztokrata származását felülírta a montmartre-i és a többi mulatók féktelen, laza erkölcsű életvitele. Gyerekkori balesete után maradt törpesége emblematikus jelenséggé tette őt az általa látogatott bordélyokban, zenés kávéházakban, cirkuszokban. Megjelenése majd olyan lehetett, mintha saját litografált gúnyrajza lenne önnönmagának. Gyakorta nem is hazament a hajnalig tartó tivornyák után, hanem kedvenc nyomdájába, ahol az épp frissen szerzett élményeket rajzolta mindjárt litográfkőre is. Kivételes megfigyelőkészsége bravúros grafikusi rajztudással párosult. Mint egy kitűnő riportfotós rögzített különös hangulatú jeleneteket, a negyed különös lakóival. A fényképnél is élesebben rajzolta meg a karikatúra stíluselemeivel környezete, a Montmartre tipikus alakjait, jellegzetes mozdulataikat és arckifejezéseiket.

„Némely fura emberi tulajdonságait nem tekintve, ez a Lautrec volt a legértékesebb művész a mi társaságunkban. Igen eredeti tehetség. Különösen az utca falainak ízléses, művészi plakátokkal való díszítése volt az ő sajátja, érdeme” – írta róla Rippl-Rónai, és valóban a „párizsi életérzés” – illetve amit a világ épp általa annak hitt – utolérhetetlen rögzítője volt, olyannyira, hogy művészi hagyatékára a szuveníripar is rávetette magát. Alig akad francia étterem külföldön, mely valamilyen formában ne Toulouse-Lautrec művei révén próbálná eredeti párizsi mivoltát bizonyítani. Plakátjai és grafikái milliószám kerülnek sokszorosításra, kulcstartóktól kezdve, szalvéták és falvédők díszítő motívumaiként.

Lautrec alkoholizmusa idegösszeomlásba torkollik, és három hónapra egy intézetbe kerül. 1901. szeptember 9-én hal meg az anyai birtokon Malroméban.

Az Eiffel-torony, Edith Piaf és a Champs-Élysées mellett kétségtelenül Henri Toulose-Lautrec testesíti meg számunkra azt a Párizst, amit Adytól is ismerünk.

Surányi j András