“Nekem a szobrászat ima”
Vizsolyi János szobrásszal beszélgetünk a művészetéről, a kezdetekről, múltról és jelenről, ars poétikájáról és a tárgyakhoz, emberekhez, a léthez való viszonyulásáról.
Tizenhat éves koromban, egy esős délutánon három kiló agyaggal kezdtem el játszani, amit a spájz feljárójában tartogattam, és azonnal magával ragadott. Másnap már be is mentem Szekszárdra, mert a közelében éltünk, hogy szerezzek még, mert éreztem, hogy ez nekem örömet ad. Attól a pillanattól kezdve megmérgezett az a vágy, hogy létrehozzak valamit, ami bennem születik meg, és még engem is meglep, ha sikerül megvalósítanom. Ennek már ötven éve, és ez az érzés azóta sem változott: ma is olyan lelki állapotba kerülök közben, amit semmi mással nem tudtam pótolni. Számomra ez lett a szeretet nyelve, a kapcsolódás az élethez, mert mindig egy olyan világot akartam teremteni, ami senki máséhoz nem hasonlítható.
Nem volt egyszerű ezt az utat elérni. A Képzőművészeti Egyetemre csak ötödszörre vettek fel. Közben rengeteg anyaggal dolgoztam, az agyagtól a bronzon, a fán és a kövön át, amelyet negyvenöt éve faragok, egészen addig, hogy ma már lángvágóval és hegesztéssel készített vasplasztikákat hozok létre. Ezek gyakran két és fél méteres, rozsdamentes acélból készült térplasztikák.
A szobrászat számomra terápia, és az egész életet is annak tartom. Egy folyamatnak a része vagyok, amelyben az ember igyekszik jól érezni magát a saját bőrében, és ezt az élményt megosztani másokkal is. Ha ezért pénzt is kapok, az csak a jéghegy csúcsa, mert soha nem a pénzért csináltam. Úgy gondolom, a művész az az élőlény, aki képes akár az életét is feltenni a hitéért. Negyven éve élek Pesterzsébeten, ahol jól érzem magam, és több mint húsz köztéri munkám elismeréseként díszpolgári címet kaptam.
Úgy érzem, egy szobrásznak kétszáz év is kevés lenne minden elképzelése megvalósítására. Hatvanhét éves vagyok, közel ötven önálló kiállításom volt, itthon és külföldön egyaránt, és számos köztéri munkám áll különböző helyeken. Mindig a monumentalitás vonzott, az a kihívás, hogy nagy léptékben gondolkodjak. Közben rájöttem, hogy az egészség mellett az idő és az energia a legnagyobb kincs, és nap mint nap megtapasztalom az élet valóságát és az egyszerű örömöket. Ehhez azonban hosszú út vezet, sok tapasztalattal és szenvedéssel, mert szenvedés nélkül nem lehet igazán megélni semmit.
Sokáig azt gondolták a szobraimról, hogy a dráma a fő üzenetük, de az elmúlt hat-hét évben belső változáson mentem keresztül. Már nem akarok bizonyítani a szakmának, és nem vágyom világhírre sem, inkább egészséget, szeretetet, megértést, megbecsülést és elfogadást keresek. A felismerés pillanatok alatt megszületik, de a megvalósítás órákba, hetekbe, hónapokba, akár évekbe telik. Egy két-három méteres szobor legalább két hónap munkája, amit apránként hajlítok, vágok és hegesztek össze, miután először kicsiben megformáltam.
Ahogy dolgozom, egyre inkább érzem az idő szorítását, mert minden elkészült munka újabb lehetőségeket nyit meg. A boldogság egyik ellentmondása, hogy mindig többet akarunk belőle, és ez a művészetre is igaz. Ha csinálom, nem tudom abbahagyni. Szabadon szárnyalok, hol egy két és fél méteres szobrot készítek, hol egy negyven centiset. Számomra kétféle szobrász létezik. Az egyik mesterségként műveli, megrendelésre dolgozik, a másik pedig a saját elképzeléseit valósítja meg és azt tárja a világ elé.
Nem érzem jól magam, ha nem alkothatok, de közben tele vagyok kétségekkel. Mindig ott a kérdés, hogy jó-e, amit csinálok. Erre az idő ad választ. A művészetben nincsenek rangsorok, mert egyetemes és relatív egyszerre. A bennem végbement változás hatására jelentek meg a hegesztett, színterezett fém munkák is, és ma már úgy közelítek az alkotáshoz, hogy elsősorban én élvezzem, kizárva a külvilág elvárásait. A szobrászat rendkívül összetett, a művészet sokféle és viszonylagos, és hosszú idő kell ahhoz, hogy az ember ráérezzen arra, miként válhat hitelessé és tiszteletreméltóvá az, amit képvisel.
Szaka József
