Hirdetés

A démoni gitáros: Jimi Hendrix

Google Plus

Szeptember 18-án volt fél évszázada, hogy meghalt Jimi Hendrix, a kivételes tehetségű, a valaha létezett egyik legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros. Csak élettöredék, alig 27 esztendő jutott neki, de hatása, zenei öröksége bizonyosan századokon át élni fog tovább. Addig legalábbis egészen biztosan, amíg a rock fennmarad. Vagyis hát - a műfaj megszállottjai szerint - örökké...

Az amerikai gitárosként, énekesként, zeneszerzőként hatalmas sztárrá cseperedő Johnny Allen Hendrix – merthogy ekként anyakönyvezték - 1942. november 27-én jött a világra a Washington állambeli Seattle-ben. Apja később James Marshallra módosította a nevet, amelynek maga választotta „végleges változatát”, az eredetiséget sugalló „két i-s, egy em-mes” Jimit a hatvanas évek közepétől ismerték meg előbb szűkebb körben, majd szerte földön. A feketéket, fehéreket és cseroki indiánokat egyaránt a felmenői között tudó Jimi szegény és zűrös családba született, kilencéves volt, amikor az alkohollal egyformán szoros kapcsolatot ápoló szülők elváltak, s tizenhat, amikor anyja meghalt.

Az élet árnyoldalán a fényt egyedül a gitár jelentette számára. Először csak a takarításhoz használt seprűn „játszott”, majd egyhúros ukulelén gyakorolt, mígnem előbb 1958-ban egy ötdolláros, használt akusztikus gitár boldog tulajdonosa lett, amellyel csatlakozott első zenekarához, a The Velvetoneshoz, majd a következő nyáron hozzájutott első elektromos gitárjához, egy Supro Ozarkhoz, amelyet a The Rocking Kings tagjaként használt. Tudása folyamatosan gyarapodott, méghozzá úgy, hogy autodidakta módon, rengeteg gyakorlással maga tanulta meg, hogyan kell a húrokkal bánni, s teremtett iskolát a gitárhasználatban, a hangzásban, s korántsem utolsó sorban az előadásmódot illetően is.

Balkezes létére - egészen különleges megoldást alkalmazva – eleve fordított húrozású jobbkezes gitárokon játszott. Az önkifejezés új formanyelvét használva sajátos gimnasztikai gyakorlatként olykor a pódiumon hanyatt fekve zenélt, időnként nemcsak az ujjaival, hanem foggal is tépve a húrokat, vagy éppen a háta mögé tett, olykor a tarkóra helyezett gitáron „vakon” játszva adta elő szerzeményeit. Nem idegenkedett – sőt! – az improvizációktól sem, s amikor szólózott, a nyugodt gitárhangok helyett a húrok „siratását” részesítette előnyben: az utóbb pszichedelikus rocknak elnevezett műfajban előadását a magas, visító-sivalkodó hangok jellemezték, technikailag pedig – az elektromos gitár megszólaltatásának első igazi forradalmáraként - a torzítást, a vibrálást, az erősen recsegő hangokat részesítette előnyben.

A zenei belbecs mellett a külcsínre is ügyelt: miközben bluesos és dzsesszes, vagy éppen funkos elemeket is használva a rock válfajoknak gyakorlatilag mindegyikét beépítette stílusgyűjteményébe, technikailag pedig sztereo hangzással, hangváltoztató effektusokkal vagy az úgynevezett fázis-eltolódásos megoldással is élt, aközben a színpadi látványkellékek közé szintúgy belopott akkortájt még egyáltalán nem ismert, vagy alig használt megoldásokat. Jelesül - a démoni jelzőt is kiérdemelve ezzel - a hangszerpusztítás, a törés-zúzás mellett olykor fel is gyújtotta a gitárját.  Az 1967-es montereyi popfesztiválon, az amúgy örökbecsű The Troggs-sláger, a „hendrixesített” Wild Thing előadása végén megvalósított „tűzesetet” követően ekként magyarázta tettét: „Úgy döntöttem, hogy a dal végén áldozatként elpusztítom a gitáromat. Feláldozol olyan dolgokat, amelyeket szeretsz. Én szeretem a gitáromat."

Mindenesetre hívei egyre bővülő táborának tagjai közül csak kevesek tudták, hogy a zenésszé válás rögös útján több buktatója is akadt, s nem egyszer a törvénnyel is szembekerült. Például 1961-ben. Ekkor vonult be az Egyesült Államok hadseregébe, mely lépése kényszermegoldás volt: miután másodjára is elkapták, amint lopott autóval furikázott, kétéves börtönbüntetést kapott, amit „önkéntes” katonai szolgálattal válthatott ki. 

Zenei karrierjében a nagy befutás éve 1967 volt, amikor is első amerikai koncertjét adta, már saját zenekarával, a The Jimi Hendrix Experience-szel a már szóba hozott montereyi fesztiválon. Európában ekkor már túl volt az első zajos sikereken. 1966-ban költözött Londonba, s új együttesével itt vette fel és jelentette meg az év őszén első kislemezét, a máig töretlen népszerűségnek örvendő Hey Joe-val, amely – bár feldolgozás volt, s nem saját szerzemény - tíz hetet töltött el az Egyesült Királyság toplistáján. A B oldalon kapott helyet Jimi első saját dala, a Stone Free, majd jött még két kislemez, s mindhárom bekerült a brit Top 10-be. Ahogy nagy sikert aratott az első album, az 1967-ben megjelent Are You Experienced is, mely minden idők egyik legnépszerűbb rocklemeze maradt olyan számokkal, mint a Purple Haze, a The Wind Cries Mary, a Foxy Lady, a Fire és az Are You Experienced.

Jimiék Nagy-Britannián kívül szerte Európában turnéztak, majd következett a hazatérés, s Monterey után az idővel kultikus eseménnyé átlényegült woodstocki fellépés, 1969 augusztusában. Ő és bandája zárta a fesztivált, de már ekkor voltak jelei, hogy gyors és szomorú véget érhet Hendrix pályafutása: az állandó utazgatás, a rendszeres kábítószerezés, italozás és dohányzás, s a mindezzel együtt járó kimerültség miatt a színpadról távozóban összeroskadt. 

Az élvezeti szerekkel meggyűlt a baja máskor is: 1969 májusában a torontói nemzetközi repülőtéren a hatóságok heroint és hasist találtak a poggyászában. Végül a decemberi bírósági tárgyaláson felmentették a kábítószer-birtoklás vádja alól, miután két zenésztársa kijelentette, hogy szerintük a drogokat Hendrix tudta nélkül csempészte be valaki a táskájába. Ezt az esetet megúszta, ám hogy ekkoriban már függő volt, arról életrajzírójának, Charles Crossnak a mondatai tanúskodnak. Szerinte 1966 előtt Hendrix csak szórványosan nyúlt kábítószerhez, 1967-től kezdve viszont már rendszeresen használt kannabiszt, hasist, LSD-t, amfetamint, különösen turnézás közben. Ahogyan Cross fogalmazott: „kevés csillag volt olyan szoros kapcsolatban a drogkultúrával, mint Jimi."    

Hendrix február végi fellépése 1969-ben a londoni Royal Albert Hallban érdemben az utolsó volt az Egyesült Királyságban, élete utolsó teljes értékű koncertjét pedig 1970 augusztus elsején Honoluluban adta. Hivatalosan ebben a hónapban nyílt meg – egyik nagy álma beteljesüléseként - saját stúdiója, az Electric Lady Studios New Yorkban, ám sokáig és túl sokszor nem élvezhette az önálló zenei műhely kínálta lehetőségeket.

Szeptember elején a brit fővárosba repült, de 6-i fellépése kudarcba fulladt, a közönség kifütyülte, finoman fogalmazva: egyáltalán nem volt előadásképes állapotban. Szeptember 18-án aztán tragikus hirtelenséggel bekövetkezett a vég: kora reggel holtan találták a londoni Samarkand Hotel alagsorában. Halála számos kérdést vetett fel már akkor is, és ahogyan az sok más, hasonlóképpen zaklatott életű és drámai sorsú művész esetében megtörtént már, igazából nem jutott teljes nyugvópontra az ügy. Nem lehet tudni pontosan, hogy kábítószer-túladagolás végzett-e vele, túlságosan nagy mennyiségű altató és alkohol együttes hatása okozta-e fulladásos halálát, netán öngyilkos lett, baleset volt, vagy megölték...

Ami kevésbé kérdéses, merthogy bizonyosság: a demó-felvételektől kezdve a kész mesterművekig Jimi Hendrix rendkívül gazdag életművet alkotott kurta zenei karrierje alatt. A már említett saját darabokon felül példának okáért Chuck Berry egyik remeke, a Johnny B. Goode még a kolosszális eredetinél is jobb, ahogy rajongói egyetértenek abban is, hogy Bob Dylan Like a Rolling Stone című örökbecsűje valósággal újjászületett Hendrix jóvoltából.

Még életében rengeteg elismerést érdemelt ki, majd pedig posztumusz díjak özöne igazolta vissza, hogy hamisítatlan rocknagyságként tekintett és tekint rá a szakma, de a világ is, amely „csak” szereti muzsikáját, szövegeit. Nem véletlenül tette őt az első helyre – Eric Clapton elé – a Rolling Stone zenei szaklap 2003-ban minden idők legjobb száz gitárosának listáján. Ahogy okkal írta a rock hőskorának jeles figurája, a Claptonnal és Ginger Bakerrel a Creamet megalapító basszusgitáros Jack Bruce: „Eric gitáros volt. Jimi pedig valamiféle természeti erő." A Rock and Roll Hírességek Csarnokának méltató szövege szerint a hangszervirtuózok között „vitathatatlanul a legnagyobb a rockzene történetében.”

1994-ben a hollywoodi Hírességek Sétányán, a Hollywood Boulevardon csillagot kapott Jimi Hendrix, aki földi létében alig pár esztendeig ragyogott. Összesen huszonhét évet élt, evilági csillaga hamar kihunyt.

Jancsó Kornél 

Képek

A démoni gitáros: Jimi HendrixA démoni gitáros: Jimi HendrixA démoni gitáros: Jimi HendrixA démoni gitáros: Jimi HendrixA démoni gitáros: Jimi Hendrix

Google Plus

Galéria

A démoni gitáros: Jimi Hendrix
  • A démoni gitáros: Jimi Hendrix
  • A démoni gitáros: Jimi Hendrix
  • A démoni gitáros: Jimi Hendrix
  • A démoni gitáros: Jimi Hendrix
  • A démoni gitáros: Jimi Hendrix

Hirdetés