Hamarabb tanultam meg úszni, mint írni-olvasni

Szerencsés baleset vezette Kiss Gergőt az uszodához és a vízilabdához: óvodás korában a Dunába esett egy stégről, és az úszni nem tudó édesanyja a hajánál fogva rántotta ki onnan.

Háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázónk, Kiss Gergő őszintén mesélt arról, milyen volt az egész gyermekkorát az uszodában tölteni, hogyan lett gátlásos kamaszból kommunikációs szakember, és hogyan határozza meg még a magánéletét is a vízilabda.

– Négy éve már, hogy abbahagytad a játékot, azóta különféle projekteken dolgozol. Mik ezek, mivel telnek most a mindennapjaid? 

– Elsősorban a Nagy Sportágválasztó kommunikációs igazgatójaként dolgozom, de mellette hozzánk került a szabadidősport mozgalom, az Ötpróba esemény sorozat.
A vízilabdától persze nem tudok elszakadni, több egyesületben is betöltök kisebb-nagyobb szerepeket, a Modern Sport Akadémia SE-ben pedig elnök vagyok, ahol gyermekeket tanítunk vízilabdázni. Belecsöppentem a filmezés világába is, Halassy Olivér kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázóról, majd Fuchs Jenő négyszeres olimpiai győztes kardozóról készítettünk dokumentumfilmet. 

– Ha gyerekkorodban eljutottál volna a Nagy Sportágválasztóra, akkor is a vízilabdát választod?

– Egészen máshonnan, általában a családtól és a barátoktól jöttek az információk gyermekkoromban, Számomra a
vízilabda annyira meghatározó volt, hogy egészen biztosan azt választottam volna. 

– Téged viszont egy szerencsés baleset vezetett a vízilabdához…

– Igen, egyke kisfiú voltam és nagyon szerettem a vizet. A nagyszüleimnek volt egy kis nyaralója a Duna mellett, ahol gyerekkoromban heteket töltöttem el. Egy nap a stégen játszottam egy lavór vízben, ugrabugráltam, élveztem a szabad levegőt és a víz közelségét. Anyukám vagy tízszer rám szólt, hogy vigyázzak, mert kiesem, de nem hallgattam rá. Meg is történt, egyenesen bele a Dunába, és mivel anyukám nem tudott úszni, így a hajamnál fogva emelt ki engem. Akkor eldöntötték apukámmal, hogy azonnal keresniük kell egy uszodát. Gyakorlatilag hamarabb tanultam meg mellen úszni, mint írni-olvasni, és nagyon hamar az uszoda lett a közegem.

– Pedig ha alaposabban megvizsgáltak volna, lehet, sosem engednek az élsport közelébe…

– Már huszonéves voltam, amikor egy sportorvosi vizsgálaton kiderült, hogy van egy-két komolyabb rendellenességem a gerincem környékén: egy csigolyaív-szakadás és egy enyhe fokozatban nyitott a gerincem. Szerencsére mire ezeket
megtudtam, már annyira megerősödött a vázizomzatom, hogy megvédett a nagyobb bajtól. Erre azonban most is figyelnem kell, aktív életet élek, és heti 4-5 alkalommal sportolok. Lejárok vízilabda-edzésekre, kondizom, úszok, kerékpározom, futok és új szenvedély a SUP-olás. 

– Hogyan élted meg az élsportoló-létet? Nem érezted sosem, hogy elveszíted a gyerekkorod, a fiatalságod egy részét az edzések, versenyek miatt?

– Sosem zavart, hogy lemondásokkal járt az élsport. Hat-hét évesen még kicsit nehéz volt, amikor szerettem volna focizni, bolondozni, és mégis menni kellett az edzésre. De ott aztán annál több játék volt: rabló-pandúr, lábtenisz, fogócska, bújócska. Életre szóló barátságok köttetnek ott, gyakorlatilag onnan volt a baráti köröm. Később, amikor udvaroltam, tudtam, hogy ennyi időm és lehetőségem van. A legjobb pedig az volt, hogy a nyolcvanas években külföldre utazhattunk, több olyan országban is jártam, ahova a vízilabda nélkül nem jutottam volna el. Amikor pedig utánpótlás-
válogatott lettem, és felvehettem a címeres köntöst, és nekem is szólt a Himnusz, az egy olyan különleges érzés volt, ahonnan már egyébként sem lehetett volna visszaút.

– Kamaszként, tizenhat és fél évesen kerültél be a felnőtt válogatottba. Milyen érzés volt ilyen korán a mély vízbe kerülni? 

– Érdekes kettősség volt ez az életemben. A felnőttek közt gyerekként nem volt épp könnyű dolgom, a meccsek után pedig odatették az orrom alá a mikrofont, és mondanom kellett bele valami értelmeset, ami nem mindig volt könnyű. Nagyon gátlásos voltam ebben az időszakomban. Ahogy azonban jöttek a sikerek, egyre gyakorlottabb lettem. Mindig is imádtam az irodalmat, és a gátlásosság ellenére jól meg tudtam fogalmazni a gondolataimat, így szépen lassan kialakult, hogy én nyilatkoztam a csapatból – nem azért, mert annyira szerettem, hanem azért is, mert én elég jól tudtam.

 – Elképesztő sikereket értetek el, és mégsem szállt a fejetekbe a dicsőség. Hogyan sikerült ez?

– Már junior válogatottként hatalmas szeretet vett körül minket. Verhetetlennek gondoltuk magunkat, és azok is
voltunk. Ez egy fantasztikus kegyelmi állapot volt, és a hatalmas lufi nem pukkadt ki, és 2000-es olimpiai sikerünket, elsőségünket, 2004-ben és 2008-ban is sikerült megismételni. Mégsem szálltunk el, mert az az ember mindig a földön marad, aki sokat dolgozott a sikerért. Itt az én példám: munkás szülők gyereke vagyok, akik nem magasak, nem tudtak úszni, egy olyan kerületben élnek, ahol nincs még uszoda sem, mégis háromszoros olimpiai bajnok lehettem. Ha valaki ezt gyerekkoromban mondja nekik, biztosan jót nevettek volna rajta. Én pedig úgy érzem: kutya kötelességem mindig emlékezni arra, hogy honnan származom. Egyetlen embert sem nézek le, mert sosem lehet tudni, hogy később mi válik belőle, vagy a gyerekéből. Mindenki nagy értéket képvisel, legyen asztalos, esztergályos, tanár vagy fodrász, művész vagy épp autószerelő. 

– Miért hagytad abba a vízilabdát?

– Eredetileg úgy terveztem, hogy 37-38 éves koromig a legfelső szinten fogok játszani, de sajnos nem adatott meg, hogy egy erős csapat tagja lehessek, így 35 évesen visszatértem korábbi sikereim színhelyére, a Honvédba. Sikerült még pár évet magas szinten, az első osztályban játszanom, először napi 2, majd napi egy edzéssel, és emellett még volt időm építeni a privát életem. Egy 7 éves folyamat végén, negyven felett már úgy éreztem, nem tudok, csak heti 2-3 edzést vállalni. Az utolsó “versenyem” a 2017-es világbajnokság +40-es korosztályában volt a válogatott társaimmal, a hivatalos búcsú meccsem pedig egy Millenium Masters mérkőzés volt a Duna Arénában, 2019-ben.

– Ezek több szempontból is jelentős mérkőzések voltak.

– 2012-ig kifejezetten szoros volt a kapcsolatunk, hiszen együtt játszottunk. Utána sem szakadtunk el egymástól: a barátság mellett összefutottunk időnként, laza és szeretetteljes volt a viszony. Azóta viszont napi szinten tudunk egymásról, még ha találkozni nem is tudunk minden nap. 

– Benedek Tibor halálakor a gyászt is közösen éltétek meg…

– Igen… Ebben a fantasztikus boldogságban, amit mi 97 óta átéltünk együtt, azt teljesen megváltoztatta a tragédia, ami Benedek Tibivel történt. Tudtunk róla, hogy beteg, bíztunk benne, hogy ez nem lehet igaz, vagy legalábbis lehet ellene tenni. Az elvesztése feldolgozhatatlan, elmondhatatlan, megmagyarázhatatlan, nem lehet rajta túl lenni soha. Talán minket, a többieket még jobban összehozott ez. Tibi hatalmas hatással volt a magyar sportra, a magyar sportéletre, és ránk. 

– Nehéz dolga van a mostani fiatal generációnak.

– Akik dolgozhattak vele, azok vannak annyira szerencsések, hogy kaptak egy fantasztikus útravalót, egy felbecsülhetetlen értéket tőle. Nem kell hozzá hasonlítani senkit sem, mindenki legyen saját maga, a mostani fiatalok is. 

– Mi a véleményed a mostani válogatott olimpiai szerepléséről?

– Az olimpia előtt két éremben bíztam, legalább bronzban. Ahogy haladt az idő, és a lányok legyőzték a verhetetlennek hitt Amerikát, a fiúk pedig Horvátország ellen a négybe jutottak egy nagyon szép játékkal, akkor hinni kezdtem egy még fényesebb éremben, ami most nem jött össze. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez egy reális, nagy munkával megszerzett helyezés. Mind a két csapatunk ott van a világ legjobbjai között, és ez szép teljesítmény.

– Az Olimpia mellett egy másik fontos esemény is történt az idén nyáron: a 22. házassági évfordulód.

– Igen, Ancsa és én már 26. éve ismerjük egymást. Nem volt az a tipikus villámcsapás, az első találkozásunk alkalmával egy nagyon jót beszélgettünk. Pár hét múlva fonódott csak szorosabbra a kapcsolatunk, akkor viszont nagyon gyorsan felpörögtek az események, hirtelen elmélyült minden. Húsz évesen már tudtuk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, és 22 évesen már össze is házasodtunk. 26 éves korunkban jött Viktória, 29, pedig Patrícia. Amikor elkezdtek nőni a nagyok, úgy éreztük, hiányzik a babázás, így érkezett Olívia. 

– Mi a hosszú házasság titka?

– Mindent megbeszélünk, és semmit nem hagyunk kimondatlanul. Volt, hogy hajnal négyig vitáztunk, volt ajtócsapkodás, de a vége mindig békülés volt. Már a kezdetek kezdetén meg kellett hoznunk egy fontos döntést, mégpedig hogy melyikünk karrierje lesz a fontosabb. Amikor engem elhívtak a Nápolyhoz, alig egy éve voltunk együtt, Ancsa is játszott, és egyetemre járt. Én mondtam neki, hogy ha fontos, tudok maradni, ő azt mondta, hogy nem akarja, hogy miatta kihagyjam a világ legjobb csapatát, inkább jön velem. Azóta is ő a családmenedzser, nem is tudnánk létezni, ha mondjuk ő is élsportoló lenne, vagy akár csak egy multinál dolgozna. 

– Könnyített a dolgon, hogy Ancsa is szakmabeli?

– Már abban is sok szerepe volt ennek, hogy összeházasodtunk: ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy hasonlóképp láttuk a világot. Közös volt a sport szeretete, hogy mind a ketten szeretünk utazni, és hasonlóan gondolkodtunk. Abban is egyezett a véleményünk, hogy a gyerekeknél nem fogjuk erőltetni a vízilabdázást, arra biztatjuk őket, hogy próbáljanak ki minél többféle sportágat. A lényeg az, hogy napi szinten mozogjanak. Így jött nekik a cselgáncs és a tánc, ezt nagyon szerették mindketten. Egy nap aztán elém álltak, hogy akkor vízilabdáznának, én meg fogtam a fejem, hogy miért kell belelépni ugyanabba a folyóba?

– Miért?

– Mert nem akartam, hogy a hátterük bármiben is befolyásolja őket. Egy olyan országban élünk, ahol a vízilabdának erős tradíciói vannak, ráadásul az édesapjuk háromszoros olimpiai bajnok. Szerettem volna elkerülni, hogy ez akár pozitív, akár negatív irányba befolyásolja őket, például azért kerüljenek valahova, mert az apjuk az, aki, vagy valaki épp emiatt irigységből hátrányt okozzon nekik. Sajnos nem tudtam mindentől megóvni őket, nekik meg kellett vívni a saját csatáikat, ami utólag így volt jó. Az alkalmazkodás különösen fontos egy sportoló életében, most a koronavírus járvány idején még inkább.

– A te családod hogyan élte meg az elmúlt másfél évet?

– Azt kell mondjam, szerencsésen. Velünk volt végig a nagylányom, Viktória szerelme, és jól összejöttünk, harmóniában teltek ezek a napok. Az elején olyan volt, mint egy otthoni nyaralás, ahol magunktól edzettünk. A nyáron mindegyikünk próbált visszatérni a megszokott életéhez, majd végül novemberben utolért minket is a vírus, és mindegyikünk beteg lett, különböző mértékben. Szerencsére senki sem került kórházba, de nagyon hosszan gyógyultunk, és nagyon vártuk már az oltást. Most pedig reméljük, hogy van kiút és van fény az alagút végén.

Herczku Nóra

Megosztom