Zséda, a szépség és a nőiesség ikonja

„A szöveg a dal arca…”

Finom és nőies stílusa, energikus és vidám kisugárzása, varázslatos énekhangja egyedülállóvá teszi Zsédát a magyar zenei életben. Míg az elmúlt időszak sokakat megviselt, ő a lehető legtermékenyebben használta ki a pandémia miatti lelassulást: az új lemezén dolgozott, ami nemrég jelent meg a piacon. Ennek apropóján beszélgettünk vele a zenéről, a magánéletéről, az anyaságáról és a terveiről.

– Az elmúlt másfél év nehéz volt mindannyiunknak, Te azonban nem töltötted tétlenül ezt az időszakot, hanem egy új lemezen dolgoztál. Benne van minden, ami foglalkoztatott téged az elmúlt időszakban. Mik ezek a témák?

– Minden lemezem egy-egy mérföldkő az életemben, korszakaim lenyomatai, bennük van minden, ami éppen foglalkoztat. Egy előadónak, aki aktuális zenét csinál, muszáj, hogy nagyon a jelenben alkosson. Akkor tud jól reflektálni a ma témáira, hangulataira, akkor fog működni a dal. Ezen a korongon már jóval a vírushelyzet előtt kezdtünk el dolgozni. Három éven keresztül gyűltek a dalok, jöttek az érzések. Az album sokszínűsége engem tükröz vissza: a klasszikus pop mellett megfér a jazz, vagy épp a blues, ami kicsit a múltam, és a rock is, ami pedig izgalmas kaland a számomra. Ha utólag, a történtek szemszögéből nézek vissza az elmúlt időszakomra megdöbbentő a véletlenek játéka az életemben. Bár még sehol nem volt ez a befelé forduló, visszahúzódó világ, mégis Minimalizálj címmel készítettem el a 2020-as évre szánt kalendáriumomat. Úgy tűnik, nekem már akkor ott volt mindez a levegőben… 2020 márciusában, amikor leállt a világ, már fél éve készült egy dalom, ami a hetvenes-nyolcvanas évek táncos filmjeit idézte meg, ezért azt a címet adtam neki, hogy „Életben maradni”. Akkoriban a vírus még sehol sem volt, egész másról, a szakmánk hullámvasútjáról szólt nekem.

– Az élet viszont másféle kihívás elé állított mindenkit…

– Igen… Februárra elkészült a dal, és március 12-én volt az utolsó koncertem. Amikor felénekeltem egy belvárosi stúdióban, már az üres utcákat láttam magam körül, új érzések kerítettek hatalmukba, és különös módon az Életben maradni tökéletesen megszólaltatta mindezt. Egy szívszorító melódia, ami ugyanakkor glamouros is. Terveztünk hozzá egy nagyszabású videoklipet, az egész egy óriási táncjelenet lett volna, az ország legjobb táncosaival, de ezt az ötletet el kellett engednünk. Úgy éreztem azonban, hogy ezt a dalt nem lehet eltenni csak úgy, hiszen mégha nem is azért készült, mégis tökéletesen reflektál mindarra, ami éppen körülöttünk zajlik. Ekkoriban indultak a karanténvideók, és ez ihlette meg a klipet is: mindenki a saját otthonában táncolt, amit persze profi stáb vett fel.

– Mi születik meg hamarabb, a dal vagy a szöveg?

– Általában a zene készül el előbb, én feléneklem, a magam arcára formálom, ízlelgetem, míg végül összeáll bennem a hangulata. A szöveget illetően mindig van konkrét elképzelésem, sokszor komplett soraim is vannak. Ezután keresem meg a megfelelő szövegírót. Nem ragaszkodom adott szerzőkhöz, számomra az a legfontosabb, hogy a dal remekmű legyen. Azt az embert szeretem megtalálni, aki a leginkább érzi, mit szeretnék mondani egy-egy dallal. Az Életben maradni például nyolc hónapig, nyolc szövegíróval készült, mire eljutottunk Hujbert Szabolcsig, aki ráérzett, hogy mi is az a kód, amit én szeretnék szavakba önteni. Mert a szöveg a dal arca, addig, amíg az nem születik meg, a dal csak egy hangulat, érzések hömpölygése. A szavakat fel kell vállalni, és a szövegeiben minden előadó lebukik. Kiderül, hogy mi az, amit állítasz, mi az amit be mersz vállalni.

– A Hello pedig még ennél is tovább tartott…

– Itt is a melódia volt meg előbb, akárhányszor hallottam, mindig eszembe jutott Kökény Attila, az ő latinos temperamentuma, és elkezdtem őt hallani a dalban. Felhívtam, és végig sem hallgatta, már igent mondott a duettre. A dal a be nem teljesült szerelemről szól, aminek a legikonikusabb filmje, a Casablanca.  Adott volt hát, hogy azt a képi világot teremtsük meg a klip forgatásakor. Az, hogy fekete-fehér legyen, Oláh István rendező ötlete volt, aki nagyon érezte, értette ezt a világot.

– A magánéletedben hogyan telt az elmúlt másfél év?

– Így, hogy alkottam közben, könnyen és gyorsan eltelt ez a bezárkózás, sőt még örültem is egy kis lassításnak. Nagyon szeretem az otthonunkat, főleg amióta átváltoztattam, egyszerűsítettem. Számomra az otthon a boldogság helye. Még az online oktatásnak is megtaláltam a jó oldalát, bár azért a végére kicsit belefáradtunk mindannyian. Viszont imádtam együtt lenni egy kicsit a kamasz fiammal, jobban megismerni az ő gondolatvilágát. Jókat főztem, vidéki lány vagyok, és ez egyáltalán nem áll távol tőlem. Végre volt időm pogácsát sütni és csülkös bablevest főzögetni egész délelőtt. Sokat olvastam, sorozatot néztem, és újraalakítottam az életem.

– Ez az, ami feltölt, épít téged?

– Nagyon fontos, hogy legyen egy ritmusom, és ezt én negyven fölött találtam meg. Tudom, hogy mi az a mennyiség, amit aludnom kell, mit kell ennem, mennyit kell sportolnom ahhoz, hogy jól legyek. Tudom, hogyan kell a bőrömet ápolni, nem okoz fejtörést, hogy mit vegyek fel. Nagyon praktikus ember vagyok, hamar elintézem az ilyen dolgokat, mint öltözködés és bőrápolás. Az, hogy negyven éves vagyok, számos előnnyel bír: tudom mi áll jól, tudom, mi tesz jót nekem, ismerem magam. Hiszek abban, hogy a kiegyensúlyozottság belülről fakad: ha én boldognak érzem magam, akkor körülöttem is minden rendben van. A napi rutinomnak része a pihenés és a töltekezés is.

– Hogy állsz az öregedéssel?

– A Wikipédia mindenki előtt nyitva van, és én nem tagadom a koromat. Szeretem azt, amit a tükörben látok, soha nem vágytam „másik arcra”.  Vannak határok, amiket úgy gondolom, soha nem lépnék át, ilyen például a plasztika is. Elfogadom, amilyen vagyok, úgy, ahogyan vagyok. Nem tudom, hogy tíz év múlva ez ugyanígy lesz-e. Vannak napok, amikor úgy látom, hogy öregszem, máskor pedig kicsattanok és huszonévesnek érzem magam.

– Hogyan kapcsolsz ki?

– Aki zenész, annak más hobbija nem nagyon van ezen kívül: ez a legfontosabb az életemben, ez érdekel, ez kapcsol ki, a szabadidőmben is ezzel foglalkozom. Otthon is egyfolytában éneklek, észre sem veszem már. Egyébként szükség is van rá, mert folyamatosan gyakorolni kell, olyan ez, mint a sport, nem szabad berozsdásodni. Emellett nagyon szeretek utazni, szeretem a kultúra minden szegmensét a könyvektől a színházig, érdekel a közélet, hogy mi az, ami foglalkoztatja az embereket. Én magam is teszek a környezetemért, és erre tanítom a kisfiamat is.

– Milyen embert szeretnél nevelni a fiadból?

– Nem merem kijelenteni, hogy értek a gyerekneveléshez, de talán konyítok hozzá egy kicsit. A saját gyerekem kiteljesedése, a boldogsága nagyon fontos. Figyelek rá, figyelem a rezdüléseit. Eddig, lekopogom, nagy hibák nem történtek. Összehangoljuk a munkámat az ő életével. Sok minden érdekli őt, például az úszás, az orvosi pálya – lévén az apukája is orvos. Zongorázni is szeret, de úgy érzem, azt még nem kell eldöntenünk, merre vigyen az útja.

– Szigorú anyuka vagy?

– Nem tartom magam szigorúnak, mert nagyon tisztelem a másik embert, és az ő határait, és így van ez az én gyerekemmel is. Ugyanakkor vannak olyan területek, amikben nem lehet engedékenynek lenni, meg kell húzni a határokat. Alapvetően azonban mindig lehet velem beszélni, egyezkedni. Egy dolog szent nálam: mindig az igazat kell mondani, ebben nem ismerek tréfát.

– Mi az, ami téged kiborít?

– Természetesen vannak rossz időszakaim, van, amikor összekuszálódnak a dolgok körülöttem, és nem látok ki a sűrűjéből. De abból is próbálok tanulni, próbálok kilábalni, és a magam javára fordítani a történteket, és mindeközben nagyon várom, hogy minden a helyére kerüljön. A lemezkészítés is ilyen volt, nagyon sok változtatás, bizonytalanság, összeütközés történt ebben az időszakban. Általában megtalálom a hangot a körülöttem állókkal, de azért mindig bele lehet futni csalódásokba. Bármennyire is azt gondolja az ember, hogy már érett, és már nem lehet meglepni, vannak olyan esetek, amikre nem lehet felkészülni. Nyugodt típus vagyok, és amikor kamera elé kerülök, vagy színpadra, vagy csak akár kilépek az utcára, nem látszik rajtam semmi.

– Mondhatjuk, hogy szerepet játszol?

– Én nem így nevezném.. A munka számomra nagyon jó terápia: mindent leteszek, amikor a színpadra lépek. Ugyanakkor van magamról egy vízióm, hogy milyen szeretnék lenni, mit szeretnék üzenni, és ahhoz milyennek kell lennie a képnek. Az amerikaiak azt vallják: „Fake it till you make it!”, tehát „Játszd, amíg valósággá nem válik!” Ebben én is nagyon hiszek. Mindig vannak céljaim és álmaim, és ha pedig már megálmodtam valamit, akkor nem tehetem meg, hogy ne valósítsam meg azt. Egyrészt azért, mert tartozom ezzel magamnak, másrészt azt nem tudnám elviselni, hogy esetleg más valósítsa meg.

– Most mi az álmod?

– A Helló videóklipje nagyon nagy álmom volt, és örülök, hogy megvalósítottam. Nagyon hiányzik a koncertezés, nagyon várom, hogy újra színpadra lépjek. Természetesen már ott van a fejemben a következő album gondolata is… Régóta szeretnék egy igazi nagy big bandes, jó hangszerelésű, örökzöld lemezt csinálni. Aki jól ismeri az én világomat és pályafutásomat, az tudja, hogy nagyon közel állnak hozzám az örökzöld jazz-muzsikák, mint amilyenek a Sinatra-dalok. Nagy vágyam egy ilyen lemez elkészítése.

– Te vagy az az énekesnő Magyarországon, aki a legtöbb lemezt adta ki. Gondoltad volna ezt kislány korodban?

– Akkor még így nem láttam ezt előre, de egy biztos: amióta kislányként rájöttem, hogy ez egy szakma, azóta ezt szeretném csinálni. Lakótelepen laktunk, Pápán, és anyukámmal sokat hallgattuk a rádiót. Be volt állítva a kazetta, és hallgattuk a Poptarisznyát, amikor ment a kedvenc dalunk, mindig beszaladt, és elindította a felvételt. Ennek köszönhetően minden dal eleje hiányzott, de legalább volt egy jó kis válogatásunk. Sokáig színésznő szerettem volna lenni, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva voltak az én nagy ikonjaim. Minden színházi közvetítést és filmet megnéztem. Táncoltam, színjátszó szakkörbe jártam, hegedülni tanultam hét éven keresztül: bennem volt az, hogy mindenképp meg akarom mutatni magam. Szép lassan összeállt a fejemben, hogy az énekes is egy foglalkozás, innentől nem volt megállás.

Herczku Nóra
Fotók: Miklós Tamás, Zsólyomi Norbert

Megosztom