Andrássy úti presztízs

Hej, ha Horn Ede képviselő úr 1870-ből ott sétálhatna ma a díszkivilágított Andrássy úton! Igaz, elismerte ő Budapest fontosságát, ám drámaian vázolta a Tisztelt Ház előtt a szégyent, mely lehetetlenné teszi a Sugárút építését: „Ellene szól a tervnek, hogy a főváros legélénkebb utcája, a Király utca, a legszebb útjai, a Váci- és az Országutak a rossz kövezet végett az év nagy részében járhatatlanok. Piszkosak utcák és piacok, a világítás, öntözés, egészségügy a személyes bátorságot veszélyeztető állapotban tengődnek. Ily városban a szépítési célra fordítandó pénznek hasznosabb alkalmazást kell adni! Nem a kormány Sugárútja fontos, hanem a Duna szabályozása, közraktárak, indóházak s az ország Dunán-inneni és -túli részét összekötő híd építése.” Nyomós érvek ezek, pedig nem egy képviselő nyomatékkal fejtette ki azt is, hogy neki már derogál a büdös Király utcán keresztüllovagolnia, ha éppen a Városligetben van hétvégén nyargalhatnéka.

Volt, ki közérdekeket hozott fel: kell egy illusztris, mutatós és mutatható Sugárút az ország közepébe, még ha nem is vezet sehová, és csak akkor ered valahonnan, ha lebontják a Bazilikát. Akkor legalább a Lánchíddal lehetne szerves kapcsolata. Horn kifejtette azt is, kötve hiszi Szilágyi Virgil előterjesztését, hogy a munkálatok kapcsán felmerülő lakáshiány a kormány által elháríttatik: „A szabályozásnak 160 ház esik áldozatul, tízezer lélek lesz hajléktalanná.”A szélsőbal rögtön ráugrik a csúsztatásokkal teli beszédre, lesöpri a kormány meggyőzőnek szánt érvét, a közegészségi szempontok preferálását: „ahol a sugárút terveztetik, tudtommal a város elég tágas és széles. Ott vannak a legszebb utcák, ott az utcákat egészségi szempontból nem kell tágítani.” Irányi Dániel nem kisebb hévvel érvelt Horn mellett: „Duna-szabályozás, kikötő- és hídépítés helyett nem lehet sétautakat létesíteni! Ez az út a Váci utcából hivatott vezetni a fővárosi uraságok mulatónegyedébe, a Városligetbe. Az úri sétakorzó nem országos érdekű ügy, melyre nyolcmillió forintot lehet áldozni, mikor országos utakra, indóházakra, csatornákra, a rendőrség szaporítására volna szükség.” A közlekedési miniszter szabadkozik: „Tudhatják a világlátott képviselő urak, hogy mily hatással van egy főváros fejlődésére s az államra nézve, hogyha a főváros a nemzeti élet ama képét nyújtja, melyet ott mindenki keres.” Csernátony Lajos rossznéven vette a gúnyolódást a „sétaúttal”, és egy idilli jövőt vetít a Tisztelt Ház elé: „sétálni fog azon nemcsak a miniszterelnök, hanem az utolsó napszámos is!” Ha ráér! – kiabálja be a szélsőbal, hangos derültség közepette. Vukovics, az ellenzék oldaláról Pest kozmopolita népén talál kivetnivalót, ezen akar inkább változtatni, de tüstént. Víziója már életszerűbb: „Nagy spekulációk fognak itt történni! Ha viszont a telkekből vissza fog folyni az ország kiadása, adassék át ez az ügy a magánvállalkozásoknak. Ez a terv a fényűzés színét viseli magán. E gyönyörű sugárút egy kerten indul, és egy mulatóhelyre vezet, mely nem fog maradhatni mostani szegényes állapotában. ” Tisza Kálmán mérlegel és hengerel: „Lesz-e így a fővárosból világváros, nem tudom, de nélküle nem lesz abban biztos vagyok! Legyen ez mindenki útja, aki őszintén akarja a friss levegőt és közlekedést a főváros számára.”

Tizenöt évvel később, most 129 esztendeje, május elsején átadták a nemzet 2313 méter hosszú, 40 méter széles, 132 épülettel büszkélkedő sugárútját. A tudatosan megkomponált, reprezentatív és példátlan városképi egységként létrejött Andrássy utat a kor sztárépítészei, elsősorban Ybl, Linczbauer, Hauszmann és Lechner építették. Az úttestet 1876. augusztus 20-án adták át ünnepélyesen még a Sugárút néven, de 1885-ben a kezdeményező gróf Andrássy Gyuláról nevezték el. A honatyák számára elsődleges volt a részleteiben egyedileg tervezett, ám mégis pompás stílusegységet árasztó városkép, nem is engedtek ezért lóvasutat, villamost az út felszínére. Mindazonáltal fakockás borítású volt az út az úrlovasok paripáinak patáit kímélendő. A „tömegközlekedésre” azonban ez nem volt megoldás. Ekképpen épülhetett éppen itt meg korszakalkotó műként a kontinens első földalatti vasútja a millenniumi 1896-os évben. A többnyire neoreneszánsz bérpaloták is tüstént elkeltek. A Saxlehner, Krausz, Wekerle, Dreher, Széchenyi, Herzog, Hatvany, Pallavicini, az Apponyi család, az Andrássyak vagy Weiss Manfréd családja és leszármazottai, tehát az arisztokrácia, a politika és dúsgazdag kereskedőcsaládok népesítették be a tiszteletet parancsoló épületeket. A „boldog békeidőkben” az Andrássy út rohamléptekkel fejlődött a főváros elsőrangú korzójává. A századfordulóra, illetve a Monarchia utolsó két évtizedére a főváros legsikkesebb, leghagyományosabb vendéglői, kávéházai, legmárkásabb üzletei is ide telepedtek. Könyv- és újságkiadók, szerkesztőségek, exkluzív szalonok, divatos szaküzletek, legendás kávéházak egész sora, az Opera, a Műcsarnok, az orfeumok, a Zeneakadémia a minőségi élet, a kultúra és szórakozás számtalan lehetőségét kínálták, és teremtettek együtt egy a Monarchiában egyedülálló kulturális és vigalmi sugárutat.

A magyar művelődéstörténetet meghatározó írók, költők, publicisták építő- és képzőművészek baráti társaságai, egyletei népesítették be a kávéházakat, mint az Abbáziát, a Japánt, a Három Hollót, a Magyar Koronát, a Reittert. A mai Bajcsy-Zsilinszky úttól az Oktogonig – megfelelően az Andrássy út hármas osztásának – az első szakasz mindkét oldala a kereskedelmet és a vendéglátást szolgálta. Tán csak az Opera tűnt megtörni ezt az átgondolt koncepciót, valójában persze a Monarchia pallérozott fogyasztói társadalmának szerves, komolyzenei kiegészítője volt. 150 méterre srég vizaví, a neoreneszánsz stílusú Terézvárosi Kaszinó helyére emelték 1911-ben a fogyasztói kultúra templomát, Magyarország első, kifejezetten áruházként működő Párisi Nagy Áruházát, mely a volt kaszinó báltermét megtartotta, mintegy hirdetve a polgárság végérvényes győzelmét az arisztokrácia felett. Az áruház tetőteraszán télen korcsolyázni is lehetett. Az Oktogontól a sűrű sorbeépítés lazább palotasorrá válik, mely a Körönd után pompás villanegyeddé alakul. „És ha az Andrássy úton egyszer megszólalna az aszfalt, és elmondaná mindazt, amit elhaladni látott. Elmondaná a nőket, akik erre lengették testeiket mint diadalmi jelvényeket, és oly gyönyörűek és megközelíthetetlenek voltak, hogy a férfiak a föld alá kívánkoztak miattuk…”– ez természetesen Krúdy Gyula krónikája a nemzet sugárútjáról.

A második világháború utáni idők a nagypolgárságot, az arisztokráciát kiszorították, az utcakép is – a névvel együtt – alaposan változott. 1949-től Sztálin volt a névadó, ’56-tól az Ifjúság, 1957-től már a Népköztársaság. A feldarabolt lakások társbérleteibe „a nép egyszerű fiai”, a palotákba az új hatalom adminisztrációja költözött. A kávéházak presszókká vedlettek át, a művésztársaságok nemkívánatossá váltak. A Népköztársaság útján díszelegtek a „létező szocializmus” reprezentatív márkaboltjai, mutatóba még egy autószalon is. A „testvéri” Bulgária, Csehszlovákia és Lengyelország kulturális intézetei a „béketábor” üzenetét hozták az Andrássy útra, a Trojka presszóval egyetemben, de a legjobb játékbolt, a Meseország játékszalon is csak itt lehetett, Pest vezető könyvesboltja, az Írók Boltja úgyszintén. A rendszerváltás utáni túlélési harc átrajzolta a sugárút emelkedett, elit-hangulalát. Az új arculat egy zavaros bazári kommerszbe süppedt, előző korszakok silány karikatúrájaként. Öntapadós matricákkal teliragasztott videotékák, turkálók és sűrűn fluktuáló akciósboltok váltották egymást Lufi Landokkal és más otromba giccsel. Ráérősen bár, de tisztul ma a kép: házról házra nyerik vissza az utcai homlokzatok történelmi szépségüket, a renomés kávéházak és a színvonalas vendéglátás is visszatérni látszik. Jó néhány követség, galéria, múzeum és szálloda foglalta itt el a „keserűvíz-vízkirály” Saxlehner, Weiss Manfréd, a Hatvanyak vagy a Pallavicinik és Andrássyk palotáit, villáit. Az utóbbi évek fejleménye, hogy a legnagyobb luxusmárkák az Andrássy utat és környékét belakták, s velük a prémium kategóriás irodák és lakóprojektek is megtelepedtek. A Bajcsy-Zsilinszky úttól az Oktogonig az exkluzivitás és a világhír lett a meghatározó, az Operát újra a reprezentatív, a felső, felső-középkategóriás luxus, illetve a prémium márkák körítik. Ismét megvetette lábát a fényűzés, a tekintély és a pazar életvitel légköre, nem véletlen így, hogy a divatszakma további nemzetközi képviselői jelentették közeli érkezésüket. Az elegáns divatüzletek mellett megjelentek a szakma honi sikertervezőinek boltjai is, az Andrássy út közvetlen vonzáskörzetét szintén érdekessé téve. A hazai fogyasztói réteg erősödése még várat magára, ám a kiváló kínálat már érezhetően vonzza a külföldieket, és remélhetőleg beindul előbb-utóbb a luxuscikkturizmus is. A világ élmezőnyébe tartozó nemzetközi márkák a környék presztízsét tovább növelték, és jóindulatúan előrevetítették a magyar főváros potenciális lehetőségét Európa egyik előkelő tervezői közegévé válásához.

Az Andrássy út 19-ben szeptemberben nyílt, a világ vezető divatmárkáit felvonultató multibrand-áruház, az il Bacio di Stile, nemcsak Giorgio Armani, a Bottega Veneta, a Saint-Laurent, a Lanvin, a Valentino és az Oscar de la Renta legfrissebb kollekcióit mutatja be, de az igényes látogató több mint negyven divatház ruháit és kiegészítőit is megtalálhatja itt öt szinten. A multibrand áruház különlegessége a saját műgyűjtemény. Jelenleg mintegy húsz kortárs magyar és külföldi képzőművész , illetve divatfotós művei tekinthetők meg.

Nem szerénytelenség hát a megújuló Andrássy utat a reményteljes „pesti Champs-Élysées”-nek hívni, ha már van „pesti Broadway” is. Az izgalmas korzó mindenesetre már kialakulóban van, ahol Krúdynak is érdemes lenne bumlizni, kirakatokat nézegetve grasszálni és a kávéházak teraszán elidőzni.

Szerző: Surányi J. András