Valamikor a reformkorban vette kezdetét a pesti városrész fejlesztése, ami a kiegyezés után gyorsult fel. Sorra épültek a szebbnél szebb épületek, és többek között kialakult a népszerű Duna-korzó. Buda ezzel szemben elmaradott volt, leginkább a királyi palotára lehetett büszke, és a hegy aljáig húzódó Várkertre, amelyet még Luxemburgi Zsigmond kezdett el építeni. A Duna-partig lenyúló barokk kert végében a XIX. században ódon házak, helyenként romos vityillók álltak. Az 1873-ban egyesült Budapest székesfőváros Közmunka Tanácsa elhatározta, hogy a királyi kerthez és palotához méltó épületegyüttest alakítanak ki ezen a helyen. Céljuk és vágyuk az volt, hogy a pesti korzóhoz hasonlót varázsoljanak ide. A „Királyi Várkert építésére és szabályozására alakult Bizottság” 1875-ben látott munkához. Elsőnek a régi házsort bontották le, majd kiírták a pályázatot. A zsűri döntése alapján Ybl Miklós, a neoreneszánsz építészet hivatott hazai mestere kapott megbízást a tervek elkészítésére.
A királyi Várkert Duna felőli lezárását Ybl egy monumentális épülettel oldotta meg. Eredetileg az árkádsorok kereskedelmi célzattal készültek, innen származik a „bazár” elnevezés. Viszonylag hosszú ideig készült el az épületkomplexum, csak 1883-ban adták át. Megcsodálták a népek, de az a bizonyos korzó csak nem akart beindulni a budai oldalon. Néhány év múltával vevők hiányában elköltöztek az árusok, és gyakorlatilag funkció nélkül maradtak az egyes épületek.
A magyar romantikus építészet kétségtelenül egyik legszebb alkotása esztétikai jelentőségét azonban végig megőrizte. Frekventált helye lett az éledező hazai és külföldi turizmusnak. Erzsébet királyné Bécsből jövet többnyire itt szállt ki a hajóból és a Várbazár útjain sétált fel a királyi palotába. A kertarchitektúrát Ybl Miklós kétoldalt egy-egy bérpalotával zárta le. Egyikben a Történelmi Arcképcsarnokot helyezték el, amit azonban vizesedés miatt elköltöztettek a Nemzeti Múzeumba, itt manapság is látható. A másik épületben Deák Ébner Lajos festőiskolát működtetett hölgyek részére. A Fiume Szálló is itt működött, mely az íróknak – többek között Móricz Zsigmondnak – lett kedvenc tanyája. A bazárok egyikében pedig Stróbl Alajos alakított ki szobrászműtermet. A példa ragadóssá vált, még legalább félszáz művésztársa és tanítványa alkotott az egykori bazárokban. A Várkert Bazárt gazdagon díszítették szobrokkal, a belső tereket pedig falfestményekkel, ezek olyan kiváló művészek alkotásai, mint például Than Mór, Huszár Adolf, Fessler Leó.
A két világháború közötti korszakban az Ybl-bazár a kulturális élet fókuszába került: itt rendeztek reprezentatív ünnepségeket, különböző diplomáciai találkozókat és művészi produkciókat. Budapest ostroma alatt a Várral együtt erősen megrongálódott a Várkert Bazár is. 1960-ban csupán a képzőművészeti alkotások restaurálására került sor, az épület állaga tovább romlott. Ennek ellenére 1961-ben az akkori kultúrpolitikai vezetés itt jelölte ki a fiatalok szabadtéri szórakozására alkalmas helyet, hivatalos nevén az Ifjúsági Művelődési Parkot. A mai fiatalok szülei „Ifiparknak” hívták, ahol induló és már befutott zenekarokat hallgathattak a romos falak között.
Sajátos helyzet alakult ki a hatvanas években a fővárosban. A fiataloknak nem volt ismerkedési lehetőségük, legfeljebb a tánciskolában. Az igényt felismerték az ügyeletes „kultúrfelelősök” és a – nagyjából rendbe hozott – Várkert Bazárba terelték be a korosztályt. A „terelést” szó szerint kell érteni, mert az Ifipark elsődleges célja a kordában tartás volt. Az 1956-os forradalom leverése elleni tiltakozásként évekig szakállat viseltek a férfiak, nos, ebbe az új intézménybe csak borotválkozva lehetett belépni. A fiúknak kötelező volt a rövid haj, az öltöny és a nyakkendő is. A lányoknak elsősorban a szoknyáját szabályozta az önkény: térden fölül nem érhetett a textília. A belépőjegy ára sokáig mérsékelt volt: 5 forintot kellett fizetni egységesen. Az akkori „aranyifjúság” persze örült ennek a semminél több lehetőségnek is. Több száz négyzetméteren lehetett „rázni” élő zenére, vagyis táncolni, ami sehol máshol nem volt. Érthető, hogy rövid idő után sok ezren látogatták még hét közben is a parkot, és népszerűsége példátlan magasságokba emelkedett.
A legnagyobb vonzerőt természetesen a zenekarok jelentették. Eleinte az idősebb korosztály is szívesen eljött, mert decens szalonzene mellett hallgathatták kedvenc énekeseiket: Ákos Stefi, Zsolnai Hédi, Kovács Erzsi, Toldi Mária, a férfiak karában pedig ott volt Koós János, Aradszky László, Németh Lehel is. Valóságos slágergyárrá vált az Ifipark, mondhatni, hogy a magyar könnyűzenei élet ütőere itt lüktetett. A korszaknak megfelelően szigorú cenzúrán mentek át a táncdalok. A dzsessz tilos volt, mint az amerikai „hanyatló imperializmus” rákfenéje, de hasonló megítélés alá esett valamennyi nyugati zenei irányzat.
Idővel azonban az Ifipark asztalain az üdítő vagy a sör mellé a táskamagnónak is helyet szorítottak és titokban hallgatták a „mételyező” idegen dallamokat. Akik befutottak, esetenként megjelentek az Ifiparkban is, ahol most már ezernyi ember előtt népszerűsíthették dalaikat. Csupán néhány bandát emelnénk ki: Illés, Omega, Syrius, Hobo, Atlantisz, Scampolo. 1968-ban például az Omega-koncertre több mint hétezer jegy kelt el. Jellemző azonban, hogy az éber „aczélos” ifjúságpolitika megtiltotta a túlfűtött tetszésnyilvánítást, még a csápolástól is féltek. Ezekre a koncertekre máig emlékeznek azok, akiknek szerencséjük volt hallani. A Bergendy-együttes az Ifiparknak végig a hivatalos zenekara volt és többféle stílusban szórakoztatta a nagyérdeműt. A törzsközönség egyszer-egyszer Pege Aladár, Radics Béla vagy Szakcsi Lakatos Béla játékát is élvezhette. Az első vonalbeli zenészek és együttesek idővel azonban kinőtték a Várbazárt, ezért helyüket átvették az ún. „parkos zenekarok” (pl. Kex, Sakk-Matt).
A hetvenes években további népszerű zenekarokkal egészült ki a Vár aljában működő szórakozóhely. Ilyen volt többek között a Piramis Som Lajossal vagy a Korál Balázs Fecóval, illetve a P. Mobil. Az Edda-koncertre pedig olyan tömeg szeretett volna bejutni, hogy a nagy tolongásban a bejárati lépcső fala leomlott. Mivel több fiatal megsérült, bezárták a parkot.
Egy esztendő múlva, 1981-ben újra megnyitották, ez azonban már az Ifipark hattyúdala lett. Az utolsó évek rendezvényeit a régi koncertek hangulata lengte körül. Egy generáció kultikus helyét felverte a gaz, és hiába vette át az I. kerületi önkormányzat 1989-ben, kezelni nem tudta az objektumot. Tervek, elképzelések születtek, ezek azonban nem realizálódtak.
Huszonöt esztendő múltával ért véget a Csipkerózsika-álom. 2011-ben elhatározták a kiemelt műemlék épület teljes felújítását. Az eredeti állapot visszaállítása után Ybl Miklós alkotása újra a régi szépségében pompázik.
A rekonstrukció két ütemben zajlott le. Az elsőben a Várbazár Duna-part felé néző homlokzatát, a bérpalotákat és a díszes utakat hozták rendbe. A határidőt betartva (ami nem éppen nevezhető hungarikumnak) 2014. április elején átadták a látogatóknak. A második ütemben mélygarázst, reneszánsz kertet építettek és elkészítették a multifunkcionális rendezvényközpontot. Ugyanis nem csupán újjászületett a Várbazár, hanem új funkciókkal gyarapodott, úgy, hogy a műemléki jelleg nem szenvedett csorbát. A Várba mozgólépcső visz fel, és színvonalas vendéglátóhelyek találhatók a hegyoldalban. Nyereség továbbá, hogy közben átépült a Lánchíd utca, ahol feltehetőleg most már létrejöhet a hőn áhított budai korzó.
Az új Várkert Bazárral egy gyöngyszemmel gyarapodott építőművészeti örökségünk, a főváros pedig egy korszerű kulturális centrumot kapott.
Takács Ferenc
