Hirdetés

Fél évszázada a sport diplomatája

Google Plus

Beszélgetés a 80 esztendős Aján Tamással

Mintha egy örökös erőt adó, kiapadhatatlan energiaforrás táplálná dr. Aján Tamást, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tiszteletbeli tagját, a súlyemelők világszövetségének (IWF) elnökét. Az erős emberek ügyeit évtizedek óta intéző, a sportág olykori nehézségeit is a vállán cipelő sportdiplomatánk dinamizmusa, vitalitása mit sem kopott – állapíthattuk meg találkozónkon, amelyhez az apropót rendkívüli alkalom kínálta: januárban 80. születésnapját ünnepelte napjaink szerte földön ismert és elismert magyarja.

- Kezdjük az ismertséggel! A világnak alig lehet olyan szeglete, ahol ne tudnák, ki Aján Tamás, már csak azért is, mert a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség eleve 192 tagállamot számlál, ám megannyi más térségben is közismert személyiség az IWF első embere, aki ugyan bevallottan nem számolgatja az országokat, ahol eddig járt, de túl sok bizonyosan nem maradt ki úti céljai közül. S rögtön folytassuk is a megbecsültséggel. Merthogy csak a csúcsszintű elismeréseket tekintve is Önnek kijutott a tevékenységét méltányló kitüntetésekből. Tarthatunk bevezetőképpen egy kis „névsorolvasást”?

- Nem vagyok egy dicsekvő fajta, de persze tagadhatatlanul jól esett, s a munkám visszaigazolása is egyben, hogy például 1989-ben, a Magyarország és a Koreai Köztársaság közötti politikai és sportkapcsolatok megteremtésében játszott szerepemért Szöulban átvehettem a legmagasabb dél-koreai kitüntetést az ország elnökétől. Szó se róla, nagyon büszke vagyok rá mind a mai napig, hogy a diplomáciai viszony felvételének afféle előfutára lehettem. Nemrég a harmincadik évfordulón nagy ünnepség volt, s óriási szeretettel fogadtak Szöulban.

- Nagyon hiányos lenne a felsorolás – vetettük közbe - , ha kimaradna, hogy 2000-ben megkapta a külföldieknek adható legmagasabb bolgár állami díjat, 2011-ben az orosz államfő Barátság érdemrenddel tüntette ki, 2015-ben Moldova elnöke nyújtotta át a Becsületrendet, az ottani csúcselismerést, amit külföldi kiérdemelhet, s hasonló díjjal méltányolták sportdiplomáciai szolgálatait Finnország és Lengyelország állami vezetői is. Arról már nem is szólva, hogy négy külföldi egyetemnek is a díszdoktora...

- Valóban, e kitüntető címmel jutalmazott a szöuli, a szófiai, a helsinki és a jereváni egyetem is. Még manapság is nagyon sok tanintézménybe hívnak meg előadásra, elsősorban sportpolitikai témákban, s hosszú éveken át idehaza, a TF-en és a Budapesti Corvinus Egyetemen is tanítottam.

- Ami az elismeréseit illeti, a kerek születésnap tán megengedi, hogy egy idevágó titkot megosszunk az olvasókkal. Tudniillik ön az egyetlen, aki – amúgy „megengedhetetlen” módon – kétszer is megkapta a létező legmagasabb kitüntetést a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól...

- Igen, most már elárulhatom: miután először 1995-ben kitüntettek a NOB érdemrendjével, másodjára 2010-ben Jacques Rogge-tól, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnökétől is átvehettem a legfőbb olimpiai díjat, amelyet az indoklás szerint a nemzetközi sporthoz való személyes hozzájárulásommal érdemeltem ki. Senki más nem duplázott azóta sem...

- Említsük itt meg: a hazai elismerések sorában 1992-ben a Magyar Köztársaság Sportdíjával gazdagodott, 2009-ben pedig kiemelkedően sikeres sportvezetői pályafutásának elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét is. De vélhetően kitüntetésként élte-éli meg azokat a személyes kapcsolatokat is, amelyeket az elmúlt évtizedekben a barátai közé tartozó sportikonokkal, így Papp Lacival és Puskás Öcsivel ápolt, s azokat az ismeretségeket, amelyeket a világ sport- és politikai életének számos kiemelkedő vezetőjével kötött. Hogy – az IWF-irodája falán látható fotókra pillantva – csupán pár nevet említsünk: Henry Kissingerrel, Tony Blairrel vagy éppen a britek uralkodónőjével, II. Erzsébettel.

- Maradjunk is az utóbbinál! II. Erzsébet királynőt végtelenül tisztelem, vele először 1978-ban találkoztam, Edmontonban, a négyévente sorra kerülő Nemzetközösségi Játékokon. Kaptam az infót, hogy az uralkodó kinéz a súlyemelők versenyére. Mondták, hogy a Majesty háromnegyed hétkor érkezik, s tizenöt percig marad az egyetem auditóriumában, a verseny színhelyén. Én a zsűriben ültem, amikor 18.45-kor megjelent a királynő, szóltak, üljek mellé, s mondjam el őfelségének, mit kell nézni, mi a fontos ebben a sportban. A királynő tudott róla, hogy egy angol súlyemelő, bizonyos McKenzie is indul aznap. A színes bőrű sportolónak ez volt az ötödik Commonwealth-szereplése, s négyet már megnyert előtte. A protokollfőnök átszólt, Majesty, menni kell a következő színhelyre, mire II. Erzsébet így szólt, várjon egy kicsit. Öt perc múlva megismétlődött a párbeszéd, majd megint, aztán pedig a királynő megvárta a verseny végét, a páholyába hívta az angolt, s gratulált neki. A következő, 1982-es hasonló játékokon, Edinburgh-ben megint találkoztunk, emlékezett rám, azt pedig külön elismerésnek tekintem, hogy az ilyen alkalmakkor – volt vagy fél tucat közös Commonwealthünk - a súlyemelő versenyekre mindig eljött.

- Ha már emlékidézés: az elmúlt nyolc évtizedből, ha ki kellene emelni mondjuk a legszebb, illetve a legrosszabb élményt, mi lenne az?

- Roppant nehéz lenne választani, rangsorolni, tulajdonképpen képtelenség is, annyi minden van már mögöttem... Azt azonban hadd mondjam el, hogy mindig orvos akartam lenni, sebésznek készültem. De nem panaszkodom, hogy másként alakult az életem, hiszen azt csinálom, amit szeretek, viszont nem feledem azt az időszakot, amikor a Városmajori Szívsebészeti Klinikán dolgozhattam. Sokat tanultam, sok mindent átéltem, ami nyomot hagy az emberben, ilyen volt például, hogy a színészóriás Jávor Pál a kezem között halt meg, ahogyan a matematikatanárom, Varga János is... Szóval orvos akartam lenni, de nem sikerült, az 56-os események után voltunk, akkoriban úgy mondták, osztályidegen vagyok, ekként lettem elkönyvelve, s hiába próbálkoztam, jelentkeztem ötször az orvosegyetemre, mindannyiszor elutasítottak.

- Viszont sportdiplomataként, a nemzetközi szövetség minden fontos grádicsát végigjáró szakemberként, alelnökként, főtitkárként, majd 2000-től – eddig négy alkalommal, legutóbb 2021-ig újraválasztott - elnökként, ha úgy tetszik, a nemzetközik súlyemelés olykor életmentő, vagy legalább is sportágmentő sebésze lett. Aki ha kellett és kell, feltárja a „betegségeket”, a bajok forrását, ha kell, operál, vagyis beavatkozik, ha az élet úgy hozza, rendet csinál az IWF szervezetében…

- Tény, hogy amikor 1976. július 17-én megválasztottak IWF-főtitkárnak, a súlyemelés mélyponton volt. Megbízatásom nekem ajándékot jelentett, már csak azért is, mert az egyetlen szocialista országbeli ember voltam, aki egy nemzetközi sportszervezet, egy olimpiai sportág vezetője lehetett. Hogy főtitkárrá választottak, számomra azt jelentette: vagy felemelem ezt a sportágat a földről, vagy nem érdemes csinálni. Én az a típus vagyok, aki hisz a munka és az eredmény egységében, s úgy hiszem, nem hiába ügyködtem, nem hiábavalóan tettem a dolgom.

- Tán nem jelent ünneprontást, ha megemlítjük: az életét végigkíséri a dopping, s vele a doppingellenes küzdelem...

- Sajnálatos módon a súlyemelés doppingérzékeny sportág. Friss főtitkárként jelenésem volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ama elnökségi ülésén, ahol Lord Killanin, az akkori NOB-elnök azt mondta Gottfried Schödlnek, az IWF osztrák elnökének és nekem: uraim, vagy rendet teremtenek, vagy a súlyemelést levesszük az olimpia programjáról. Ezután dolgoztam ki egy tízpontos programot a sportág megtisztulása érdekében, s amit aztán teljes egészében átvett a nemzetközi atlétikai szövetség néhai elnöke, jó barátom, Primo Nebiolo is. A küzdelem azonban hovatovább fél évszázada mind a mai napig tart, a sportág olimpiai jövője is múlhat azon, hogy mennyire tudom, tudjuk sikerre vezetni elszánt harcunkat a dopping ellen, a tiszta súlyemelésért.

- Nyolcvan esztendő, kerek születésnap. Hogy élte meg az évfordulót, mennyire késztette elgondolkodásra az ünnep?

- Előbb ugorjunk vissza a hatvanadikhoz. Amikor hatvanéves lettem, az olyan volt nekem, mint amikor az embert megbökik, hogy ébredj fel… Addig úgy dolgoztam, mint egy beprogramozott motor. A mostani meg sem közelíti azt a munkamennyiséget és munkatempót, ami akkoriban engem jellemzett. Most már jó ideje hagyom, hogy főigazgatónk, Ádámfi Attila végezzen el egy csomó feladatot. Hogy nyolcvan lettem, bizony egy pillanatra megálltam, mondván: hoppá, azért ez már egy komoly kor... De hála istennek tudok még dolgozni, noha azért az a négy gerincműtét befolyásolja az életemet. A sérülést, úgy gondolom, még a sportból hoztam, onnan, amikor tornászként egyszer elszálltam a nyújtón, s a baj öregkorra jött elő.

- Segítsége nem csupán a titkárságán, szakmai környezetében akad, ott az örök támasz, a család...

- Bizony, nagyon szerencsés vagyok, olyan a családi háttér, hogy alkotni tudok továbbra is. Feleségemmel, Mártával becsülettel felneveltük a három gyermekünket, Andreát, Anitát és Attilát, kitűnő ember lett belőlük, két unokánk is van, öröm mindig haza menni.

                                                                                                         

Jancsó Kornél 

Fotók: Szaka József

Képek

Fél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatájaFél évszázada a sport diplomatája

Google Plus

Galéria

Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája
  • Fél évszázada a sport diplomatája

Hirdetés