Hirdetés

Feleségének hálás, gyermekeire büszke

Google Plus

Aján Tamás: négy évtizede a nemzetközi sportdiplomácia csúcsforgatagában

Ismertségben-elismertségben nem sok magyar vetekedhet vele. Orvosnak készült, sportdiplomata lett belőle. Idehaza volt a súlyemelő szövetség, s a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára is, nemzetközi tisztségei közül pedig kiemelendő, hogy 1976-ban – vagyis négy évtizede – főtitkára lett, 2000 óta pedig elnöke a Nemzetközi Súlyemelő Szövetségnek. Utóbbi esztendőben beválasztották a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba, amelynek – a NOB korhatárkorlátja miatt - 2010-től tiszteletbeli tagja. Befolyásos szereplője kezdettől mind a mai napig a világ sportjának, az olykor a nagypolitikát is érintő nemzetközi sportdiplomáciának. Vele beszélgettünk nemcsak a munkájáról, a hivatásáról, a posztjával járó nehézségekről, kihívásokról, hanem a magánéletéről is. Három gyermek büszke édesapja, aki rendkívül hálás feleségének, mert Márta asszony nélkül nem lehetett volna az, aki. Aján Tamás, a vérbeli sportdiplomata változatlan energiával, rendíthetetlenül teszi a dolgát 77 évesen is.

Az ember alapvetően nem úgy születik, hogy én bizony sportdiplomata leszek, ha törik, ha szakad… Aján Tamás netán a kivétel?
Ugyan, dehogy, jómagam világéletemben orvos akartam lenni. Jelentkeztem is ötször, de egyszer sem vettek fel az egyetemre. Az elutasítás magyarázata mindig úgy szólt: „helyhiány miatt”.  Nem adtam fel, mert én igenis sebésznek készültem. Elmentem hát „segéderőnek” az orvosegyetem városmajori szívsebészeti klinikájára, ahol a nemzetközi hírű Kudász József professzor és csapata dolgozott. Az ő tanítványa volt dr. Szabó Zoltán is, aki az első magyarországi szívtranszplantációt végezte. Közben persze…  Közben persze rendre újból próbálkoztam a SOTE-n, ám megint és megint nem sikerült. Amint azt nagy nehezen kiderítettem: osztályidegennek soroltak be, ezért hiába szereztem maximális pontszámot, nem kerülhettem be az egyetemre. A „bűnöm” az volt, hogy az 56-os forradalom alatt az iskolai diáktanács elnöke voltam. Aztán a SOTE mellett jelentkeztem a TF-re is, ahová viszont azonnal felvettek, oda nem kísért el a „rossz papírom”…

Elvégezte a testnevelési főiskolát, s bár 1964-ben politikai tudományokból doktorátust szerzett, egyre távolabb került az orvoslástól, ugyanakkor egyre közelebb a sport világához.
A főiskola után nyolc hónapig gimnáziumban tanítottam, amikor kedves mentoromnak, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba is beválasztott dr. Csanádi Árpádnak, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkárának köszönhetően 1965-ben bekerültem az OTSH-ba, az akkori sporthivatalba. Válogatott keretek mellett dolgozhattam, öt sportággal tartottam a kapcsolatot, s az egyikben – nevezetesen a súlyemelésben – hamarosan szó szerint is súlyos feladat megoldása várt rám. A 68-as mexikói olimpia időszaka volt ez, s a magyar súlyemelés, bár tele volt kiváló versenyzőkkel, szakemberekkel, két, egymással élesen rivalizáló csoportra szakadt. Rám bízták a leckét: oldjam fel a veszélyes konfliktushelyzetet, vessek véget a szakmai belháborúnak, teremtsek békét. Küldetésem annyira sikeresnek bizonyult, s én magam is annyira közel kerültem a sportághoz, hogy – bár korábban tornásztam, fociztam, atletizáltam, úsztam, kajakoztam - a súlyemelés lett a szívügyem.

A békéltető misszió sikerét az is mutatja, hogy 1968. január elsején a magyar szövetség, az MSSZ főtitkárává nevezték ki. És innen nem volt visszaút: az erdélyi ősök sarja előbb a magyar, majd a nemzetközi sportdiplomáciában is nagy ívű pályát futott be, amely ma is tart. Az egyik első kiemelkedő állomásként négy évtizede részese volt az Európai Súlyemelő-szövetség megalapításának, majd a szervezet alelnöke lett. Hogy a kelet és nyugat közötti kapcsolatépítésben is jeleskedett, annak látványos elismeréseként értékelhető, hogy – miután 1970-től alelnöke volt a Nemzetközi Súlyemelő Szövetségnek - 1976-ban Montréalban négy jelölt közül választották meg az IWF főtitkárává, minek nyomán a titkárság Budapestre került, s máig a fővárosunkban van az IWF irányító központja. A 76-os szavazásos diadalt aztán újabbak követték, vegyünk sorra közülük néhányat!
Főtitkári pozíciómban 1980-ban Moszkvában további négy évre megerősítettek. Örültem, hogy újra és újra bizalmat kaptam a világtól, hiszen négyévente méretik meg az ember, nem adományozzák oda ezeket a posztokat, az eredményért meg kellett és azóta is nagyon meg kell dolgozni.

Erőfeszítéseit méltányolták is szerte földön. Ismert és elismert emberré vált, akit nemcsak az IWF 192 tagországában ismernek. Hazai és nemzetközi díjainak, elismeréseinek se szeri, se száma, csúcskitüntetések birtokosa, becsületrendet kapott, egyetemek díszdoktorává avatták számos országban. Mit emelne ki közülük, ha már a teljes felsorolásnak terjedelmi akadályai vannak?
Előbb hadd mondjam el, hogy a sportág az elmúlt évtizedekben óriási fejlődésen ment keresztül. Különböző programokat indítottam és indíttattam el, a szegény tagországok támogatást kaptak és kapnak az IWF-től, s az is elégedettséggel tölt el, hogy az ötből négy kontinentális szövetség is főtitkárságom idején alakult meg. Tisztségemben titkos szavazással rendre újjáválasztottak, 2000-től pedig már elnökként irányítom a nemzetközi szövetséget. 2013-ig ellenjelölt nélkül kaptam meg a bizalmat, bő három éve pedig volt kihívóm, úgy nyertem újra.

Az IWF vezetése mellett más fontos megbízásokat is kapott.
Az ezredfordulón a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB) is tagja lettem, s míg korom engedte, maradtam is egészen 2010-ig, azóta tiszteletbeli tagként tevékenykedem. De rendes tagja voltam a nyári olimpiai sportágakat tömörítő szervezet elnökségének, valamint a WADA, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség vezetőségének is. 2009-ben - amint az ott a méltatásban elhangzott - kiemelkedően sikeres sportvezetői pályafutásom elismeréseként megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2010-ben Vancouverben pedig Jacques Rogge-tól, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnökétől vehettem át a NOB legmagasabb kitüntetését, az olimpiai érdemrendet, amit a nemzetközi sporthoz való személyes hozzájárulásommal érdemeltem ki.

Nem említette a sportdiplomáciának egy sajátos szeletét: a sportpolitikusi szerepvállalást, pedig e téren is van mit mondania. Például arról, hogy a szovjet - egyiptomi konfliktus után az „arab kapcsolat” a szocialista országokkal nem tűnt el a süllyesztőben, vagy hogy a magyar - izraeli sportkapcsolatok megszületésénél is bábáskodott…
Valóban, volt hozzá közöm, hogy magyar atléták indulhattak Tel-Avivban maratonfutó versenyen, s szakszervezeti meghívásra jöhettek izraeli sportolók Magyarországra. Onnan az első fecskék voltak azok a súlyemelők, akik indultak az 1979-es debreceni ifi Európa-bajnokságon.

Arról sem tudnak sokan, hogy Aján Tamás első szocialista állampolgárként tehetett látogatást még 1977-ben Dél-Koreában, amellyel nem álltak diplomáciai viszonyban a Varsói Szerződés országai. E vizit vezetett el oda, hogy 1988-ban, a szöuli olimpia évében megszülethetett az első dél-koreai - magyar együttműködési megállapodás.
Boldogan vállaltam az úttörő szerepet, magas szintű fogadtatásban volt részem, s nyilván e tevékenységem is közrejátszott abban, hogy 1989-ben megkaptam a legmagasabb dél-koreai állami kitüntetést.

Volt és van is tehát miről beszélnie azokon az órákon, amelyeken egyetemi oktatóként a Corvinuson a diákoknak taglalja a sport, a sportpolitika és -diplomácia szerepét. De mit mond például arra a felvetésre, hogy a súlyemelésnek doppingérzékenysége miatt olimpiai pozíciója is veszélybe kerülhet?
A válaszhoz hadd kanyarodjak vissza négy évtizedet! Még 1976 szeptemberében a NOB akkori elnöke, Lord Killanin azt mondta, miután a montreali olimpián a súlyemelésben volt három pozitív doppingeset:

„Uraim, csináljanak rendet, a sportáguknak tisztának kell lennie, ellenkező esetben a súlyemelés olimpiai státuszát meg kell vizsgálni!” Nos, mi azóta vizsgálatok tömegét végeztetjük el, s egyedüli sportágként nálunk az olimpián kötelező jelleggel az összes súlyemelő doppingvizsgálaton esik át. Hozzáteszem: szigorú ellenőrző programunk ma már kicsit visszaüt, mert annyi vizsgálatot csinálunk, ami fantasztikus szervezettséget, pénzügyi hátteret és egyéb munkát igényel. A cél azonban változatlanul a sportág tisztává tétele, ezért nem vehetünk vissza a szigorból. Ugyanakkor szeretném, ha más sportágak is legalább ilyen aktivitással és ugyanilyen mértékben belefolynának a doppingellenes küzdelembe.

Respektálják ezt a világban, az IWF ilyesfajta erőfeszítéseit méltányolja a NOB?
Annak idején Juan Antonio Samaranch, a NOB korábbi elnöke mondta: amíg Aján Tamás vezeti az IWF-et, a szövetség doppingellenes küzdelme megnyugtató számunkra, s hasonlóképpen nyilatkozott utóda, Jacques Rogge is. Ami pedig a jelenlegi NOB-elnököt, Thomas Bachot illeti, a nyári, riói olimpián volt alkalmam hosszan beszélgetni vele, miután a sportági versenyek közül nálunk töltötte el a legtöbb időt, bő másfél órán át volt a vendégem. Négyszemközti megbeszélésünkön is kifejezésre juttatta elismerését az IWF-nek, amiért a doppingellenes harcban szilárd álláspontot foglaltunk el. Mi tagadás, ez nekem nagyon jól esett. AZ IWF részéről nagyon fájdalmas lépés volt, és személy szerint én is szenvedtem amiatt, hogy az oroszokat kizártuk az olimpiáról, de a WADA nagyon kemény dolgokat tárt fel. Bach elnök úr látogatása igazolta, hogy a NOB meg van elégedve, s további erőt ad ahhoz, hogy folytassuk küzdelmünket a tiszta sportért.

Hogyan tovább?
Jövőre, májusban választás lesz az IWF-ben. A magas szintű versenysport ma már komoly iparágazat, amelyben nagy pénzek forognak.

Kemény szakma lett egy-egy sportág irányítása, amelyhez menedzser típusú vezető kell, s persze profi stáb is. Én a mostani titkárságommal szívesen vinnék tovább még négy évet az IWF elnökeként.

Család? Mert szerintem kellőképpen biztos, nyugodt háttér nélkül egy sportvezető, egy sportdiplomata sem lehet igazán eredményes, főleg nem hosszú időn keresztül.
Szerencsémre Márta személyében olyan feleségem van, aki támogatni tudott és tud mind a mai napig. A munkánkat tekintve ő lépett vissza a hivatásától, s a három gyermekünk mellett segítette az én munkámat. Hálás vagyok neki ezért. Ahogy azért is, hogy mindhárom gyermekünk diplomás, a legidősebbnek, a Svájcba férjhez ment Andreának négy diplomája is van, de kettőt–kettőt szerzett kisebbik lányunk, Anita is, aki TF-et és jogot végzett. Mindkettőjüknek kislánya van, vagyis egyelőre kétszeres nagypapa vagyok. S ott van még Attila fiunk is, aki szintén kétdiplomás ember, ő Frankfurtban dolgozik. Mindegyikükre végtelenül büszke vagyok.

Ahogy hallgattam szavait, feleslegessé vált a kérdés a végére, hogy kereknek, egésznek érzi-e az életét, az eddigi 77 esztendőt?
A válaszom nyilvánvaló: igen, teljes mértékben.                                               

Jancsó Kornél
Fotók: Szaka József

Képek

Feleségének hálás, gyermekeire büszkeFeleségének hálás, gyermekeire büszkeFeleségének hálás, gyermekeire büszkeFeleségének hálás, gyermekeire büszkeFeleségének hálás, gyermekeire büszkeFeleségének hálás, gyermekeire büszke

Google Plus

Galéria

Feleségének hálás, gyermekeire büszke
  • Feleségének hálás, gyermekeire büszke
  • Feleségének hálás, gyermekeire büszke
  • Feleségének hálás, gyermekeire büszke
  • Feleségének hálás, gyermekeire büszke
  • Feleségének hálás, gyermekeire büszke
  • Feleségének hálás, gyermekeire büszke

Hirdetés