Hirdetés

A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek

Google Plus

Amazóniai légi fotó járja be a világsajtót, a képen indiánok, akiknek korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt a civilizációval. Szinte meztelenek, ők felfelé néznek a repülőgépre, mi pedig lefelé – első találkozás, vészjósló kimenetellel. A törzs az egyik legharciasabb az egész világon, de amit a yanomamikról tudunk, legalább annyit árul el rólunk, mint róluk.

Bármennyire is harcra készek, természetesen a dárdát tartó indiánoknak lehet főleg okuk a félelemre. Számtalan csoportnak bizonyult már végzetesnek a kapcsolatfelvétel akkor is, ha nem a népirtás volt cél; nemcsak a golyók ölnek, hanem a jó szándékú idegenek által behurcolt kórokozók is, nem beszélve a „bennszülötteket” integrálni képtelen modern társadalomról. De itt, a brazil–venezuelai határvidéken amúgy sem a kedves-naiv érdeklődők a leggyakoribb látogatók.

Ezt a légi felvételt is egy olyan helikopterről lőtték, ami indiánszafari helyett erdőirtókat keresve járja a vidéket. Az illegális favágásból élők és az indiánok között rendszeresek a halálos összecsapások, az irtványföldeken legeltető marhapásztorokkal úgyszintén, legutóbb pedig pénteken volt arról hír, hogy ugyanennek az indián törzsnek a tagjai lenyilaztak hat aranyásót.

A most felfedezett indiánok ugyanis csak annyiban voltak eddig ismeretlenek, hogy a most lekapott néhány családból álló csoportról nem volt idáig tudomása a külvilágnak, a törzsüket azonban jól ismerjük. Ők a yanomamik, évtizedek óta tankönyvi példái a máig viszonylagos elszigeteltségben élő kultúráknak. A hatvanas évek óta rendszeresen kutatnak köztük antropológusok, ami persze azt is jelenti, hogy nem is annyira elszigeteltek, mint amennyire hinni szeretnénk.

Összesen úgy 35 ezren élhetnek egy nagyjából magyarországnyi területen az esőerdőben, a képen láthatóhoz hasonló kör alakú falvakban, fura, várszerű építményekben, mely kerítésként öleli körül a közös tető alatti családi kuckókat. De a yanomamik hírnevüket elsősorban az erőszakosságuknak köszönhetik. A kutatók szerint a törzs férfitagjai közül minden második erőszakos halált hal, amivel valószínűleg világelsők az összes ismert kultúra között. Rendszeresek a falvak közötti összecsapások, ezeknek fő oka ugyan vitatott, de az világos, hogy az egyik fő motiváció a nőszerzés.

Ez a kérdés azonban már átvisz oda, hogy a modern világ milyennek látja, és főleg, hogy milyennek akarja látni a törzsi kultúrát, azt, amihez még mindig sokan hajlamosak a „nemes vadember” klisével viszonyulni. A yanomamik erőszakossága néhány embernek nem könnyen illeszthető be a romlatlan „primitívek” romantikájába. Ennek is köszönhető, hogy a kis amazóniai nép körül a nyugati egyetemi világban legalább olyan éles harcok mentek éveken át, mint az ő falvaik között, még ha ezeket nem is nyilakkal és dárdákkal vívták, hanem nyílt levelekkel, akadémiai vizsgálatokkal és értelmiségi boszorkányüldözésekkel.

A főszereplő egy amerikai antropológus, aki a hatvanas években kezdett terepmunkába a yanomamiknál. A könyveiben magát Indiana Jones-szerű figurává színező Napoleon Chagnon saját, jaguárokkal, anakondákkal, gyilkos pókokkal, az éjszaka közepén fejszével rátámadó bennszülöttekkel teli kalandjai mellett sokaknak nem tetsző képet rajzolt fel az ő yanomamijairól is. Leginkább az verte ki a biztosítékot, hogy Chagnon szerint a yanomamik a krónikus háború állapotában élnek, harciasságuk pedig szerinte nem magyarázható olyasmivel, ami az agressziókutatásban sokáig meghatározó kulturális materialista elméletbe jól passzolt volna, vagyis az élelemhiánnyal. Más kutatók szerint Chagnon hamisan nagyította fel a yanomamik vérszomjasságát, és a harcokat a nők feletti versengéssel összekapcsoló magyarázata (szerinte az erőszakosabb indiánok sikeresebb génátörökítők voltak) gyanúsan biologizál – ez sokakban szinte már a rasszizmust idézte fel.

A kilencvenes években élesedő vitába ideológiai-politikai összecsapások is bőven belejátszottak, és az egész annyira eldurvult, hogy az ezredfordulón egy óriási port felverő könyv már azzal vádolta meg Chagnont, hogy egy biológus társával együtt népirtást követett el az indián törzs ellen. A vád szerint a kutatók az atomenergia-ügynökséggel együttműködve titkos emberkísérletet folytattak Amazóniában, és ezernél is több yanomamit fertőztek meg himlővel, amikor egy nem eléggé legyengített vakcinát próbáltak ki a helyieken. Az ügyből az antropológia történetének egyik legnagyobb botránya lett, a szakma nagyja gyakorlatilag kiátkozta a kutatót, mígnem az alaposabb vizsgálatok arra jutottak, hogy a vádak elfogultak és megalapozatlanok, Chagnonék valóban egy közeli himlőjárvány terjedését akarták megakadályozni.


Napoleon Chagon a yanomamik között

Közben a yanomamik között kutató más antropológusok kapcsán is súlyos etikai vétségek merültek fel. A francia Jacques Lizot a törzs fiatal fiúival vette körül magát, a homoszexuális kapcsolatokért lőfegyverrel és más ajándékokkal fizetett – a pisztoly-prostitúciót az érintett tagadta, állítása szerint ezek konszenzuális kapcsolatok voltak. A vizsgált közösségbe beilleszkedni próbáló antropológusoknál a személyes viszonyok kezelése mindig bonyolult ügy, de a szextől függetlenül is kérdés, hogy egy nyugati kutató és az esőerdőn kívüli világot egyáltalán nem ismerő helyiek között milyen értelemben lehet egyenlőségen alapuló viszonyokról beszélni, lehet-e nagyvonalúan eltekinteni a hatalmi különbségektől.

Egy másik kutató, a kérdéses időben 36 éves Kenneth Good szintén azt hangsúlyozta, hogy valódi érzelmi kapcsolatot kötött azzal a kistinédzser lánnyal, akivel aztán házasságot is kötött, majd magával vitte New Yorkba. Yarima először találkozott ekkor a yanomami világon túli valósággal, és bár a tükrökkel (rettegett, amikor meglátta a saját képmását), rendőrökkel (a venezuelai karhatalom kapcsán róluk úgy hallotta, hogy egy rendkívül veszélyes gyilkos törzsről van szó), repülőkkel való félelmein többé-kevésbé túllépett, nem tudott mit kezdeni egy olyan hellyel, ahol senki nem vadászik, és soha nem mehet el gyűjtögetni az erdőbe.


David Good az anyjával, Yarimával

Yarima jobb híján egyedül ült otthon New Jersey-ben, és hallgatta férje régi hangfelvételeit az amazóniai falujából. A párnak már három gyereke született, amikor az asszony úgy döntött, nem tér vissza egy yanomami látogatásról. Levetette nyugati ruháit, és visszavedlett yanomamivá, fiával évtizedek után találkozott újra, amikor az elment hozzá az esőerdőbe. Három nyelven keresztül tolmácsoltak köztük, máshogy nem is lehetett volna: a gyerekek amerikai nevelést kaptak, baseballoztak és nintendóztak, és apjukkal járták az antropológiai konferenciákat. „Ó, hát ti vagytok a yanomami gyerekek!” – kiáltották a papa kollégái.

Kicsit egy kísérlet voltam, tudja?

– mesélte a srác egy cikkben. A bennszülöttek és az antropológusok közötti viszonyokban is éppen elég az ellentmondás (ezekről készült egy dokumentumfilm is, a Sundance-en nagyot menő Secrets of the Tribe, melyben az érintett kutatókat és a törzs őket ismerő tagjait egyaránt megkérdezték), pedig még ők azok, akiknek tanult szakmája a kulturális különbségek megértése, és többnyire tényleg elkötelezettek a veszélyeztetett közösségek megmaradása mellett.

De hogy ebben mi is a célravezető, eléggé vitatott. 1992-ben Brazíliában létrehoztak egy elvileg államilag védett területet a yanomamiknak, a gyakorlatban azonban folyamatos a harc a természeti forrásokból élő idegenekkel. A mostani légi felvételeket az amazóniai törzsek érdekében fellépő NGO-k arra használják, hogy így kampányoljanak a hatékonyabb védelemért. A Survival International nevű szervezet azt szeretné, hogy a lehető legkevesebb legyen a kontaktus a civilizációval. Bár ez egyre vitatottabb hozzáállás, ők úgy gondolják, még mindig az a legjobb, ha csak akkor teszünk feléjük lépéseket, ha ezt a törzs tagjai is egyértelműen szeretnék.

A kampány fő arca egy sámán-aktivista, akit a médiaközleményekben „az esőerdő dalai lámájaként” marketingelnek. Ez az új szerep önmagában is jelzi, hogy – bármennyire sajnáljuk is esetleg – a valóságban mennyire illuzórikus egy-két maradványcsoporton túl még érintetlen közösségekben gondolkodni. Globális mozgalmak, fogyasztók és választók igényei szerint csinálnak ügyeket az utolsó intakt indiánokból; nem tudjuk nem használni őket, ahogy ez az antropológusoknak sem sikerült.

Képek

A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterekA világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterekA világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterekA világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek

Google Plus

Galéria

A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek
  • A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek
  • A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek
  • A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek
  • A világ legharciasabb indiánjaira bukkantak a helikopterek

Hirdetés