Kozmoszbiznisz

A jövőbe látásban is zseniális Verne Gyula, a Jules Verne-ből „magyarrá lett” francia író már az 1800-as évek közepén űrrepülést vizionált. Mi több: Utazás a Holdba című, a sci-fi előfutárának tekinthető regényében, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt jelent meg, Földünk legközelebbi égi kísérőjére úgy próbáltak meg eljuttatni három bátor vállalkozót, hogy egy óriási ágyúból lőtték ki őket emberszállításra alkalmas hatalmas golyóbisban.

Az akkortájt még csak az írói fantáziában élő kilövő szerkezet és az „ágyútöltelékek” a valóság részévé jóval később váltak, de hogy a 19. századi zseni igen is hatással volt az űrtudományra, s magára az űrrepülésre is, jól példázza az amerikaiak száz esztendővel későbbi Hold-programja. Jelesül az Apollo–8 volt az első olyan, embert szállító űrhajó, amely megkerülte a Holdat, az Apollo–11 pedig az első, amely leszállt a Holdon. Utóbbi esetében a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet viselte, míg a Verne-regényben szereplő ágyút Columbiadnak hívták. Az ihletettség tetten érhető ott is, hogy a lövedéket a regényben Floridából bocsátották égi útjára, ahogyan az összes –valóságos – Apollo-küldetés kiinduló helye is a floridai Cape Canaveral volt.

A kozmikus térbe vivő képzelet és az ember igazi űrbéli megjelenése között persze akadtak köztes stációk, amelyek a világűr fokozatos meghódításához vezető úton lényegesnek mondhatók és említésre is érdemesek.

Példának okáért a németek V-2-ként – Adolf Hitler „csodafegyvereként” – elhíresült második világháborús ballisztikus rakétája volt az első, ember alkotta eszköz, amely 1943-ban átlépte a légkör és a világűr határmezsgyéjét, az úgynevezett Kármán-vonalat. (Egy zárójeles megjegyzésnek itt feltétlenül helye van: Kármán Tódor magyar fizikus a rakétatechnológia, a szuper- és hiperszonikus űrhajózás egyik úttörőjeként szerzett világhírnevet, ő határozta meg 100 kilométerben a kozmikus magassági határt, amely nemzetközileg is elfogadottá vált.)

A náci Németország bukása után a világban szétszóródott német rakétatudósok haditechikai ismereteit is felhasználva a győztes nagyhatalmak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szálltak be egyre intenzívebben az immár a világűr meghódításáért kibontakozó küzdelembe. A békeidőkben, az ötvenes évek második felétől kibontakozó és egyre inkább eluralkodó ellenségesség, a hidegháborúnak nevezett, több évtizedes időszakot meghatározó ideológiai, politikai, katonai szembenállás „természetesen” jelentkezett az űrversenyben is, amelynek nyitószakaszát a szovjetek nyerték. Mégpedig azzal, hogy 1957. október 4-én Moszkva sikeresen földkörüli pályára állította a világtörténelem első mesterséges holdját, a Szputnyik-1-et. Ez volt az első olyan űreszköz, amely orbitális pályára állt a Föld körül. Egy hónappal később, november 4-én pedig egy sokkal nagyobb űrszondával Bajkonurból elindult a Szputnyik–2, fedélzetén az első élőlénnyel, Lajka kutyával.

Világszenzáció volt ez a javából, amerikai szemszögből pedig presztízsvereség, amelyet rövidesen újabb, mondhatni, még súlyosabb „űrpofon” követett 1961. április 12-én Jurij Gagarinnak a Vosztok-1 kabinjában, a kozmoszban megtett sikeres útjával, aki 108 perces repülése alatt egyszer kerülte meg a Földet. Kutyák és majmok után ez volt az első eset, amikor ember részvételével valósult meg eredményes űrrepülés.

Az amerikaiak is észbe kaptak, s ekkor már időt-pénzt nem sajnálva a szovjetek nyomába eredtek „űrfronton”. Be is hozták a lemaradást hamar, annyiban legalább is, hogy kevesebb, mint négy héttel Gagarin történelmi útja után, 1961. május 5-én az első amerikai asztronauta, Alan Shepard is kijutott a kozmoszba, 1962-ben pedig John Glenn háromszor kerülte meg a Földet.

Az újabb moszkvai fricska 1963. június 16-án érkezett: ezen a napon a Vosztok-6 űrhajó, fedélzetén Valentyina Tyereskovával, a történelem első női űrhajósával sikeres háromnapos űrutazást hajtott végre. Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér diadalittasan ünnepelte és ünnepeltette meg a szovjet űrdominancia sokadik „borstörő” diadalát, ezt kompenzálandó John F. Kennedy amerikai elnök meghirdetette az írásunk elején már említett Apolló-programot, amely új fejezetet nyitott a szuperhatalmak közötti űrversengésben. Kongresszusi beszédében bejelentette, hogy Amerika az évtized végéig embert küld a Holdra, ami annak fényében kelthetett (z)űrzavart, hogy1961-ben a Holdért folytatott verseny még nyitottnak számított, oda ember addig nem jutott el. A Holdra lépés több próbarepülés után 1969. július 20-án valósult meg: két amerikai űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin szállt le, majd tett rajta holdsétát, hogy talajmintákat szerezzen be, fényképfelvételeket készítsen, különböző mérőműszereket állítson fel. Históriailag azért is kiemelkedő Armstrongék Hold-utazása, mert ők voltak a részesei az első sikeres űrstartnak is egy másik égitest felszínéről. További két és fél év alatt még öt expedíció jutott el a Hold-felszínre, egyre hosszabb időket töltve kutatással, mind nagyobb távolságokat megtéve és egyre több kőzetmintát nyerve a különleges sétálás közepette.

Az űrverseny olykor – alapvetően a hidegháború enyhültével – nemcsak küzdelmet, hanem együttműködést is hozott a szovjetek és az amerikaiak között. A kooperációra a leglátványosabb példával 1975. július 15. szolgált, ezen a napon valósult meg tudniillik az első nemzetközi repülés az Apollo–Szojuz-program keretében. A két nagyhatalom összekapcsolódása a szónak nemcsak átvitt értelmében igaz az űrben történő „egymásra találásban”, amelyet a legkevésbé baráti érzelmek, sokkal inkább a kölcsönös (leginkább anyagi) előnyök vezéreltek, s amelyre napjainkban is akad példa: a Szovjetunió és az Egyesült Államok azt követően, hogy saját űrállomásokat hoztak létre, közös projekteket is megvalósítottak. 1995-ben például először csatlakozott egy amerikai űrrepülőgép, az Atlantis a Mirhez, majd a Space Shuttle az orosz űrállomásra szállított amerikai űrhajósokat, s ma is élő példaként említendő a Nemzetközi Űrállomás (ISS) megteremtése és működtetése, immár nem csupán a két szuperhatalom, hanem más országok, szervezetek belépését és részvételét is magával hozva.

A sajátos „űrinternacionalizmus” jegyében korábban, az űrtörténelemben hetedik országként Magyarország is beléphetett a kozmoszt – legalább „albérletben” – meghódító nemzetek sorába: 1980-ban az első űrhajósunk, Farkas Bertalan egy hétig lakhatott és dolgozhatott az űrben. Az Interkozmosz program keretében vált lehetővé, hogy az akkori szocialista közösség, a „keleti blokk” tagországainak egy-egy képviselője is eljusson a világűrbe. Farkas Bertalan és a szovjet űrhajós parancsnok, Valerij Kubaszov 1980. május 26-án este indult a Szojuz–36 fedélzetén. Űrhajójuk május 28-án kapcsolódott össze a Szaljut–6 űrállomással, ahonnan június 3-án tértek vissza a Földre már a „váltóeszköz”, a Szojuz–35 űrhajó fedélzetén.

Azóta a „földönkívüliség”, mondhatni, a hétköznapok részévé vált, s az állami-politikai övezetből részben átkerült a magánszféra világába az űr meghódításának, a kozmikus repüléseknek a gyakorlata. Olyannyira – s ez már a tavalyelőtti év híre volt -, hogy az amerikai űrhivatal, a NASA kiválasztotta azt a céget, amelyik létrehozhatja a Nemzetközi Űrállomásra tervezett hotelt… A korábban sci-fi elemként ható bejelentés napjaink nagyon is valóságos kozmoszbizniszéhez tartozónak tekintendő, s arról szól, hogy az asztronauták által is használt új kapszulában a jövőben űrturistákat szállásolnak majd el, a tervek szerint előreláthatóan 2024-től.

A NASA 2020-ban állt elő a tervvel, hogy idővel eljuttatna turistákat az ISS-re, nem titkolva, hogy a döntéssel az űrkutatásban való részvételre akarja ösztönözni a magánszektort. Amely a maga módján be is indította az új típusú vállalkozást, s megjelentek az első maszek űrutak szervezői is. Az első vegyes – magán és állami, orosz és amerikai –kezdeményezések egyikeként a Space Adventures az orosz Roszkoszmosszal együttműködve vitt el turistákat földkörüli pályára és a Nemzetközi Űrállomásra. A SpaceX utazását már úgy hirdette meg, hogy a turisták kihagyják a 400 kilométeres magasságban „rögzített” ISS-t, ehelyett a Földtől „csúcsmagasságba”, 800 vagy éppen 1200 kilométerre szállítva az érdeklődőket. Mármint a tehetős érdeklődőket – tehetjük rögtön hozzá -, hiszen az űrturizmus különösképpen nem olcsó mulatság. A magánűrhajókra szóló első ajánlatokról tavaly nyáron olvashattunk, amelyek magyar pénzben 140 millió forint körüli jegyekről szóltak, s ennyibe a legolcsóbb utastikettek kerültek…

A búcsúzó 2021-es esztendő utolsó hónapjában, pár nappal karácsony előtt jött a hír, hogy visszatért a Földre Maezava Júszaku japán milliárdos. A hamisítatlan űrturista 12 napot töltött el a Nemzetközi Űrállomáson, ahová december 8-án indult a kazahsztáni Bajkonur űrrepülőteréről. A 46 éves divatmágnás és műgyűjtő egy Szojuz űrhajóval tette meg az utat, s az első fizető turisták egyikeként jutott el az ISS-re. A 46 éves japán úriember már a következő menetre is befizetett: a talán leghíresebb „kozmoszban utazó” amerikai milliárdos, Elon Musk vezette SpaceX cég egyik első magánutasaként a tervek szerint 2023-ban a Holdat fogja megkerülni.

Persze nem ő az egyetlen, aki megengedheti magának a méregdrága (l)égi utat, gazdagok sora foglalta le már a helyét a következő években esedékes fizetős repülésekre, az új bizniszágra szakosodott cégek pedig már eddig több száz jegyet értékesítettek, egyértelmű jeleként annak, hogy van kereslet a kozmoszba vezető utazások iránt, egyszersmind kétségtelenné téve, hogy beindult az űrbiznisz…