Beszélgetés Rónai Gáborral

A Royal Diamonds Ékszerház tulajdonosa

Alapvetően kozmopolita üzletember, aki büszkeséggel gondol vissza szüleire és különösen büszke a családjára. Zsidó származásáról éppúgy vall, mint a felesége, Alexandra inspirálta istenhitének megtalálásáról, és végigjárjuk életének főbb állomásait, a kormánytolmácsolástól kezdve a Forma-1-hez, világsztárokhoz, művészekhez, vezető politikusokhoz és üzletemberekhez fűződő kapcsolatain keresztül egészen a saját ékszerszalon, a Royal Diamonds megteremtéséig. Az sem marad ki a beszélgetésből, hogy könyv jelent meg regényes életútjáról, díjat is alapítottak, családi szenvedélyük a lovaspóló, s már Patrik fiuk is a lovak megszállottja.

– Alapvetően kozmopolita üzletembernek tartom magam, és úgy gondolom: életemen végigtekintve nagyon sok mindenre lehetek büszke. Elsősorban is a szüleimre, a már sajnos halott szüleimre. A családomra, amellyel az élet megajándékozott: a feleségemre, Alexandrára, és a kisfiúnkra, Patrikra – kezdte a beszélgetést Rónai Gábor. – Én zsidó származású vagyok, az 1970-es évek elején egy zsidó családba születtem, s nőhettem fel, olyan időkben, amikor sajnálatos módon bármely vallás gyakorlása a tiltott műfajba tartozott. Sokáig nem tudhattam azt, hogy zsidó származású vagyok, nagy szomorúság, hogy nem járhattam felekezeti iskolába, sem zsidó közösségekbe, és nem ismerhettem meg igazából a vallási hátteret. Mégpedig azért nem, mert a szüleim rendkívüli módon féltettek attól, hogy ha én erről tudok, netán eldicsekednék vele, hátrányos megkülönböztetés érne.

– De egyszer véget ért ez az időszak…

– Valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdtek jönni Magyarországra Izraelben élő rokonaink, de még ők sem mondhatták el nekem, honnan valók. Tizennégy éves lehettem, amikor megtudtam a származásomat, a valósággal pedig 18 évesen találkoztam, amikor érettségi után, szüleim támogatásával másfél hónapot tölthettem el a Szentföldön, ahol világossá vált számomra, mit jelent Izrael Állam léte. Ezzel együtt rendkívül hálás vagyok a szüleimnek mindazért, amit kaptam tőlük, az ő támogatásuk nélkül soha nem juthattam volna el oda, ahová eljutottam az életben.

– Nekik köszönheti például azt, hogy nagyon korán elkezdhetett tanulni angolul.

– Már a hetvenes évek végén, amikor még nem lehetett semmilyen nyugati nyelvet aktívan tanulni Magyarországon, az én szüleim úgy döntöttek, privát nyelvtanárt fogadnak számomra, mert tudták, ha jól megtanulok angolul, az nekem az életemben nagyon különleges hozzáadott érték lesz. Már a gimnáziumi évek elején megcsináltam a középfokú nyelvvizsgát, aztán még érettségi előtt a legmagasabb szintű vizsgákat is sikerült letennem. A hazai felsőfokú mellett sikerrel túljutottam a nemzetközi nyelvvizsgán Angliában, és letettem az amerikai egyetemre történő bejutáshoz szükséges nyelvvizsgát is. 1991-ben sikerült ösztöndíjasként, az akkori Rotary Alapítvány támogatásával kijutnom egy évre az Egyesült Államokba, ahol anyanyelvi környezetben gyakorolhattam az angolt.

– Mikor és hogyan lett ebből tolmácskodás?

– Édesapám baráti kapcsolatot ápolt Zwack Péterrel, az akkori washingtoni nagykövetünkkel, akit arra kért, ha magyar delegáció érkezik Amerikába, vegyenek engem tolmácsként igénybe.  Zwack segített, minden ilyen alkalommal engem hívott, így lettem 1993-ban kísérő tolmács Antall József akkori miniszterelnök delegációjában. Nagyon fiatalon, alig húszévesen találkoztam olyan különleges emberekkel, akikről addig csak olvashattam. Ekkoriban ismerkedtem meg például az USA kongresszusának egyedüli holocaust-túlélőjével, Tom Lantos képviselővel, vagy említhetem a két volt amerikai elnököt, Ronald Reagant és George Bush-t, de nagy élmény volt találkozni Henry Kissingerrel, a legendás külügyminiszterrel és Zbigniew Brzezinskivel, Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójával is. Ezek az élmények meghatározták akkori életemet.

– Amely aztán új fordulatot vett.

– Antall József kormányát Horn Gyula kormánya váltotta, s én Görög Ibolya protokollfőnök asszony támogatásával a miniszterelnöki hivatal és a külügyminisztérium hivatalos kormánytolmácsa lettem, még jóval a NATO- és az európai uniós tagságunk előtt. Máig nagy büszkeség, hogy én szólalhattam meg először magyarul a brüsszeli NATO-központban, amikor a szervezet hivatalos nyelvei közé a miénk is bekerült. Ugyanez történt 1996-ban, Brüsszelben az EU-ban, amikor mi még társult tagországi státusban voltunk. Akkor is – ha szabad így fogalmaznom – az én számat hagyta el az első magyar szó a plenáris parlamenti ülésen.

– Ám nemcsak politikusok jöttek Magyarországra…

– Az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete, Donald Blinken – a mostani amerikai külügyminiszter, Antony Blinken apja – minden fontos eseményébe bevont engem, s mint kitűnő tolmácsot vitt magával. Ez idő tájt volt szerencsém világhírű művészekkel is kapcsolatba kerülni, akik Budapesten megfordultak, köztük az egyik legnagyobb sztárral, Michael Jacksonnal is, aki kétszer is járt fővárosunkban. Csak egy történetet elevenítek fel: második itteni látogatásán, mely afféle nászút volt, miután elvette Elvis Presley lányát, az egyik napon felkereste a Bethesda gyermekkórházat, s ide is elkísértem. Jacko minden egyes gyereknek vitt egy kis ajándékot, az akkori Triáltól hozatott játékcsomagokat osztotta szét jó szívvel. Megnéztük a Parlamentet is, amely nagyon megfogta, kérdezte is a végén: nem eladó-e ez az épület, mert komolyan érdekelné… De ugyanilyen jó emlékeim vannak az akkori Forma-1-es sztárokról, Michael Schumacherről, Mika Häkkinenről, Damon Hillről vagy éppen David Coulthardról, miután éveken keresztül kísérő tolmácsa voltam a száguldó cirkusznak.

– Kérünk egy újabb színes történetet!

– Különlegesnek is mondhatnám, ami a Mercedes-pilóta Coultharddal esett meg. Rendőrmotoros kísérettel mentünk ki a mogyoródi pályáról Ferihegy 1 privát reptérportáljához, ahol kiderült, hogy David a Hungaroringen felejtette az útlevelét. Visszaszáguldottam, a hatalmas forgalomban is sikerült negyven perc alatt letudni az oda utat, aztán újabb motoros vágta a reptérre és még időben át tudtam neki adni a nélkülözhetetlen okmányt. Rögtön meghívott a következő futamra, a két héttel későbbi imolai versenyre, Olaszországba, ahol akkori barátnőmmel az ő vendégeként egy fantasztikus hétvégét töltöttünk el.

– Kivel volt a legkülönlegesebb találkozása?

– Egy nyugalmazott katonaemberrel, Peter Malkinnal, aki több mint 30 éven keresztül volt az izraeli titkosszolgálat nemzetközi operatív osztályának vezetője. Sajnos már nem él, ő volt az, aki 1960 májusában az argentin fővárosban elfogta Adolf Eichmannt, a leginkább keresett háborús bűnöst.

– Egyszer aztán véget ért élete tolmács szakasza.

– E korszakom 1998 derekáig tartott. Horn Gyuláék helyére Orbán Viktor és kormánya lépett, az új vezetéstől is kaptam különböző fordítási, tolmácsolási feladatokat, s amikor a frissen megválasztott miniszterelnök első útja Washingtonba vezetett, még én kísérhettem el őt. Személyes életemben a váltás nem sokkal később jött el: elindultak a NATO-csatlakozási tárgyalások, egyre-másra érkeztek Budapestre nagy amerikai hadiipari vállalatok vezetői tárgyalni. A már említett Blinken nagykövet bemutatott a Lockheed Martin vállalatcsoport akkori elnökének, Daniel Hancocknak, őt kísértem el több napon át a magyarországi tárgyalásaira. Aztán pár nappal később a nagykövet személyes beszélgetésen közölte velem: annyira szimpatikusnak talált a Lockheed elnöke, hogy nemzetközi tanácsadói szerződést kínált. Már megvolt a közgazdász diplomám, és apám úgy vélte: feltétlenül fontos lenne közgazdászként is elkezdenem dolgozni. Tanácsukat megfogadva igent mondtam a lehetőségre, s a hadiipari óriásvállalat dolgozója lettem, miután átestem egy nagyon komoly nemzetbiztonsági átvilágításon. Nagy kihívás volt a Lockheed, karrierem csúcsának tekintettem 27 évesen, jó értelemben véve használtam a nagy kapcsolatrendszert, amelyet előtte kialakítottam.

– Mikor jött a gondolat, hogy ideje lenne saját vállalkozásba fogni?

– Olyan fajta szabadságra vágytam, amit egy saját vállalkozás működtetésével tudhat az ember igazán jól megélni. A Jóisten szeret engem, és hálás is vagyok neki minden nap, hogy összehozott mai feleségemmel, Alexandrával, akinek a szülei már ezt megelőzően az ékszerek, a drágakövek világában élték mindennapjaikat. Mi pedig megálmodhattunk a feleségemmel egy olyan vállalkozást, amely újfajta gondolkodásmódon alapszik a luxusipart illetően. Arra jöttünk rá úgy 2007 körül, hogy az embereknek nem termékeket, szolgáltatásokat kell megmutatni, vagy eladni, hanem exkluzív termékekbe és szolgáltatásokba csomagolt életérzéseket. Olyan vállalkozást hoztunk létre, amely a különleges drágaköves ékszereket összekapcsolja egy kicsit a gasztronómiával, a zenével, a kultúrával, a divattal és más prémium brendek bemutatásával. Ennek a speciális árukapcsolásnak megfelelően hoztuk létre a Royal Diamonds Ékszerházat, amely az Operaház történelmi hangulatú tőszomszédságában, a Dalszínház utcában működik, s amelyről bátran állíthatom, hogy mára már exkluzív brenddé nőtte ki magát. Szeretném itt elmondani, hogy rendkívül büszke vagyok a feleségemre, aki ennek a vállalkozásnak a motorja. Ő válogatja a világmárkák közül az aktuális kollekciókat a szalonjainkba, rendkívül sokszínű, kreatív munkát végez, mivel tervez is ékszereket az ügyfeleknek, a személyiséghez, stílushoz, alkalomhoz, ruházathoz, megjelenéshez illően, természetesen minden esetben a hölgyek igényeinek, pénztárcájának és egyéni elvárásainak megfelelően. Van még más is, amire igen büszke vagyok: ez a könyvem, 2015-ben született a mű, A láthatatlan légiós, amelyet Dési János írt meg. A megjelent tízezer példány egy szálig elfogyott úgy, hogy én nem vagyok egy országosan ismert ember…

– Van egy díj is, amelyet a Royal Diamonds hozott létre.

– Művészeti életmű díjról van szó, amelyet olyan művészek, sportolók vehetnek át, minden évben legalább egy alkalommal, akik túl azon, hogy életük során kiemelkedő eredményeket értek el saját területükön, tanúbizonyságot tettek alázatból, példamutatásból, más emberek segítéséből, mások számára adni akarásból. Olyanok kapták meg a díjat az elmúlt években, mint például – a teljesség igénye nélkül – Kocsis Zoltán, a zenevirtuóz, vagy Tokodi Ilona, Lukács Gyöngyi világhírű Kossuth-díjas operaénekesek, a könnyebb műfaj területéről pedig a Korda, Balázs házaspár és Nyári Károly.

– Szabadidős szenvedély?

– A lovaspóló. Több mint húsz éve aktívan és versenyszerűen űzöm. Különleges sport, amely a lovak iránti szerelmen alapszik. Felnőtt korban tanultam meg lovagolni, és volt szerencsém megismerkedni azokkal az emberekkel itthon, akik a lovaspólót a kilencvenes években újra létrehozták Magyarországon, ahol valamikor a két világháború között népszerű sport volt. Beleszerettem, olyan szinten, hogy rendszeresen veszünk részt versenyeken, így a lovaspóló hazájában, Argentínában is. Saját lovaink vannak, és néhány éve oda is költöztünk, ahol őket tartjuk. Külön öröm, hogy feleségem és lassan 11 éves gyermekünk, Patrik is szereti ezt a sportot. Kisfiúnknak hároméves korától van saját lova, először egy pónit vettünk neki, azon jól megtanult lovagolni, hatéves korától pedig már rendszeresen az én argentin nagy lovaimat lovagolja.

– Beszélgetésünk elején már érintett egy roppant lényeges témát, zárásképpen kanyarodjunk vissza ide, a hitvalláshoz.

– Feltétlenül szerettem volna még kitérni a Jóistenbe vetett hitem megerősödésére. A feleségem inspirálására megerősödött bennem az istenhitem, a vele való kapcsolatom, és azon ritka zsidó származású emberek közé tartozom, akik egyértelműen abban hisznek, hogy a názáreti Jézus Krisztus a Messiás, aki az én bűneimért is meghalt a kereszten, s miután eltemették, feltámadt. Természetesen ebben a szellemben neveljük kisfiúnkat, és próbálunk megadni mindent ahhoz, hogy neki is egy sikeres, boldog és hitben erős élete lehessen.         

J.