Laza vörösök

Gyorsan változó világban élünk annak minden szépségével, izgalmával és bonyodalmával együtt. Egyik pillanatról a másikra tűnhetnek föl új trendek, melyek az internet, a közösségi média és az influenszerek hatására villámsebesen elterjednek. Némelyikük kérészéletűnek bizonyul, míg mások hosszabb ideig velünk maradnak, formálva a közízlést, miközben persze – a fogadtatásnak megfelelően – ők maguk is alakulnak, csiszolódnak.

A borok világában sincs ez másképp: világviszonylatban és kisebb egységeket, akár egyes országokat tekintve is megfigyelhetők ilyen tendenciák. A fogyasztói igények változnak, és a termelőknek figyelniük kell a piac rezdüléseit, hogy saját filozófiájuk, elképzelésük és koncepciójuk mentén haladva ugyan, de megtalálják a helyét ezeknek az irányzatoknak. Beszélhetnénk az édes borok iránti kereslet immár tartósnak tekinthető csökkenéséről, a rozék néhány évvel ezelőtt kezdődött hatalmas menetelésének, vagy a legutóbbi időkből származó prosecco-forradalomról is. Ám most egy másik jelenséget, az úgynevezett bisztró-vörösök térhódítását szeretném röviden körbejárni.

A kékszőlőből készülő borok hagyományos pozicionálását talán úgy szemléltethetjük a legjobban, ha párhuzamba állítjuk a fehérekkel és rozékkal. A következőkben természetesen erős általánosításokat fogalmazok meg, inkább azt szemléltetve, milyen fogalmakat társít a fogyasztó a két kategóriához. Míg a fehérborokat inkább könnyedebbnek, a vörösöket testesebbnek, „vastagabbnak” gondoljuk. Egy fehér vagy rozé a hétköznapokba is belefér, ám egy vörösbor inkább az ünnepekre való. Előbbiekből akár több pohárral is gond nélkül elfogyaszthatunk, míg egy nagy vörös a maga 14%-os vagy magasabb alkoholtartalmával óvatosságra int. Mindemellett a nyár a fehér és pink boroké, télen pedig elő a melengető merlot-kkal.

Igen ám, de mi legyen azokkal, akik élvezik a piros és kék bogyósgyümölcsök ízvilágát, rajonganak a bíbor-rubin színű borokért? Sőt, a nyári melegben is szeretnének kitartani mellettük, akár még úgy is, hogy némiképp behűtve, a felfrissülés vágyával kortyolnak bele. Nos, az ő igényük hívta életre a fentebb már említett bisztró-vörös kategóriát. Jellemzően nem kifejezetten jó cukorgyűjtő fajtákat használnak fel hozzá, hisz sok cukorból magas alkoholtartalom keletkezik az erjedés során. Az ilyen borokat javarészt reduktív módon érlelik, hogy a hordó se „nehezítse el” őket. Ez az a palack, mely egy kettesben elfogyasztott vacsora során könnyen kiürül, sőt, még azon sem kell megbotránkozni, ha egy második is kinyílik…

A villányi borvidék rajongói persze azonnal rávághatják erre, hogy nincs új a nap alatt – hisz ott a portugieser. A leánykori nevén kékoportóként ismert fajta kifejezetten alkalmas arra, hogy a fenti leírásnak megfelelő bor készüljön belőle, mely egyszerre könnyed és tartalmas, frissítő és gyümölcsös. Erre a szőlőre épül a Streit-Zagonyi Borászat Dilara névre keresztelt házasítása is, melyben a portugieser mellett kékfrankos és merlot járul hozzá a hamisítatlan villányi hangulathoz. A három fajta az üdeség, az elegancia és a sokszínűség kellemes, harmonikus elegyét kínálja. Jelenleg a 2019-es évjárat érhető el, ám hamarosan érkezik a 2021-es, melybe már kizárólag acéltartályban érlelt alkotóelemek kerültek.

A Dilara nem csupán egy jól csengő fantázianév. A pincészet palettája az 1848-49-es szabadságharcban, majd az észak-amerikai polgárháborúban is harcoló Zágonyi Károly, avagy Charles Zagonyi életútja köré épül. Dilara pedig – a könnyed vörös – egy szerelmi történetet idéz fel, melynek szálai egyenesen Isztambulig nyúlnak. A sok kalandot megélt hősről többek között a Bogáti Péter tollából származó, Őrnagy úr, keressen magának ellenséget című könyvben olvashatunk, és ehhez tökéletes társ lehet a titokzatos és csábító Dilara – a poharunkban.