A professzor magánélete

Dr. Merkely Béla Széchenyi-díjas orvos, kardiológus, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója, a Semmelweis Egyetem rektora, mindemellett híres és elismert orvoscsalád tagja, aki a koronavírus elleni védekezésben is jelentős szerepet vállal. Az ismert orvos most megosztotta az Élet&Stílus magazinnal, exkluzív interjú formájában hogyan lett az, aki, és hogyan éli a mindennapjait.

Aznap, amikor leültünk beszélgetni, dr. Merkely Béla már több interjún volt túl: az újságírók szinte óránként hívogatják, hogy választ kapjanak a pandémiával, a védekezéssel és a járványhelyzettel kapcsolatos jövőbeni kérdéseikre.

Ön az egyik legismertebb orvos ma Magyarországon. Milyen érzés ez?

Szívgyógyászként a COVID-19 járvány előtt is ismert orvos voltam. Emlékszem, nyilvános helyeken utazások alkalmával, szállodákban hamar felismertek, s körülöttem kisebb konzíliumok alakultak ki, ahol betegségekről, a gyógyítás lehetőségeiről beszélgettünk. Ez ma hatványozottan így van, köszönhetően a pandémia leküzdésében vállalt szerepemnek. Naponta több tucat e-mailem érkezik, főleg betegektől. Megtalálnak a vírustagadók és oltásellenesek is, de ezeket a hangokat is tudni kell kezelni. Nem panaszkodom, erre is szükség van, de nagyon fogok örülni, ha véget ér a járvány, és ismét csak szívgyógyász és rektor lehetek.

Mikor fog ez bekövetkezni?

A számok világosan megmondták, hogy a járvány lecseng májusban, és én abban is biztos vagyok, hogy negyedik hullám már nem lesz. Ugyanakkor az a beoltottak számától is függ, hogy mikor kapjuk vissza teljesen a szabadságunkat. Azok, akik nem oltatják be magukat, sajnos bármikor elkaphatják a megbetegedést, akár külföldön is.

Mi az, ami előre hajtja Önt, amiből erőt merít?

Egyértelműen a sport. Az életem nagyon fontos része a vízilabda, kicsi gyermekkorom óta úszom testnevelő édesapám hatására. A negyvenes éveimben jártam, amikor életre hívtuk a Semmelweis Egyetem vízilabdacsapatát. Ebben a közösségben a mai napig rendszeresen játszom. Emellett orvosként is foglalkozom a sportolókkal: Kolonics György halála óta kiemelten figyelünk azokra a veszélyekre, amelyek a legjobbjaink egészségét fenyegetik. 2016-ban az úszó-válogatott csapatorvosa voltam, 2017-ben mi biztosítottuk az úszó világbajnokság orvosi hátterét, idén pedig az Európa-bajnokság buborék-rendszerét dolgoztuk ki. Természetesen készülünk Tokióba, az olimpiára, amennyiben lesz.

Honnan datálódik a sport iránti szenvedélye?

A legelső emlékképem a sportról három éves koromból ered, amikor édesapám minden reggel, hajnali hat órakor napsütésben, szélben, esőben, vagy akár hóban vitt engem edzésre. Három éves koromtól úsztam, majd hét éves koromtól vízilabdáztam. Édesapám testnevelő tanár volt, hat testvérem közül hárman az ő hivatását választották. A vizes sportok mindannyiunk életében fontos szerepet töltenek be. Az én karrieremnek végül is az állandóan visszatérő fülgyulladások sorozata vetett véget: húsz-huszonötször is felszúrták, mire 14 éves koromban abbahagytam a versenyszerű vízi sportot. Emlékszem, amikor még kisgyerek voltam, és már sokadjára vittek a János kórház fülészetére, egyik alkalommal elszaladtam, bebújtam egy nagy szekrénybe, és egy fél délelőttöt ott töltöttem. Mostanában, amikor néha a fül-orr-gégészeten járok, és meglátom a jellegzetes vizsgáló tükröt, még mindig rossz érzés tölt el. A COVID-19 járvány előtti sportéletem úgy nézett ki, hogy hetente több alkalommal esténként vízilabdáztam, hajnalban pedig teniszeztem. Remélem, a pandémia befejeződésével visszaáll a régi rend.

A kikapcsolódás mellett mást is ad önnek a sport?

Általános iskolában hetente minimum tíz edzésünk volt, a legkevesebb időnk tanulásra jutott. Gyorsnak és eredményesnek kellett lennünk. Az idő nem volt elég arra, hogy mindenből kiváló érdemjegyet vigyünk haza, de ez a helyzet megtanított minket arra, hogy jól sáfárkodjunk vele. Ez megkönnyítette a dolgom a gimnáziumban és az egyetemen is. Kitűnőre érettségiztem, jól sikerült a felvételim, így elkezdhettem tanulmányaimat a Semmelweis Egyetemen. Az egyetemi pályafutásomra úgy emlékszem, hogy minden egyes tantárgy tanulása örömet jelentett nekem, ami érdemjegyeimen is megmutatkozott.

Miért épp az orvosira jelentkezett?

Több utat is választhattam volna… Az anyai nagypapám, Szenes Ödön mérnök volt, aki Bíró Lászlóval együtt részt vett a golyóstoll kifejlesztésében. A háború kitörése előtt Dél-Amerikába költözött. Nem sokkal ezután a felesége tífuszban elhunyt, ezután ismerte meg a bolíviai származású nagymamámat, aki épp akkor hagyta el a katona vőlegényét. Két gyermekük született, az egyikük az édesanyám. Ebben a családban sok volt a tábornok és a katona, az egyiküknek még lovasszobrot is állítottak La Pazban.

Az apai nagypapám pedig belgyógyász volt, és nagyon érdekes életúttal büszkélkedhet. Délvidéki magyarként, sváb családban született, megjárta a hadifogságot, ahol végig gyógyítással foglalkozott. Már a neve is mesés: Merkel Keresztély. Gyermekkoromban Budán, egy nagy családi házban laktunk, itt volt az apai nagyapám rendelője is. Pszichoszomatikus betegségekkel foglalkozott: ez akkoriban ritkaságnak számított. Páciensei között olyan emberek voltak, akiknek a testi tünetei mögött lelki okok húzódtak meg. Szív-, gyomor- és bélpanaszokkal fordultak hozzá, és ő a pszichiátria eszközeit is segítségül hívva kezelte őket. Emellett a János kórházban dolgozott felülvizsgáló orvosként, a betegei nagyon szerették őt. Ő volt az orvos a családban, és az ő nyomdokaiba léptem, amikor szakmát választottam magamnak.

Miért épp a kardiológiát választotta?

Amikor tanultam, akkor nem volt olyan része az orvostudománynak, ami ne érdekelt volna, valamerre mégis el kellett indulnom. A döntésben az a három év segített, melyet a III-as Belgyógyászati Klinika koronária őrzőjében töltöttem medikusként. Akkoriban a kardiológia a belgyógyászat egyik ága volt, kevés önálló eszközzel és terápiával rendelkezett. Ahogy haladt előre az idő, egyre fejlődött ez is. A németországi Heidelbergi Egyetemen végzett szakmai gyakorlatom során már láttam szívkatétert, pacemakert, újraélesztő-készüléket. Onnan visszatérve tudtam: a Városmajori Klinikán szeretnék elhelyezkedni, ami akkoriban főleg sebészeti klinikaként működött, ám szívsebészettel is foglalkoztak. A vezető az a Szabó Zoltán professzor volt, aki a megérkezésemet követően három és fél hónappal elvégezte az első magyar szívátültetést. A műtéten véletlenül jelen voltam bámészkodó fiatal orvosként. Ez mindenképpen meghatározó élmény volt a pályafutásom szempontjából.

Az utóbbi hónapokban sokszor láttuk Önt oltóorvosként. Igazgatóként is minden munkában kiveszi a részét a klinikán?

Talán két dolgot nem csinálok: beteget nem veszek fel, és zárójelentést sem írok már. Ezen kívül mindennel foglalatoskodom, sőt a legnehezebb beavatkozásokat is szívesen vállalom. Most vagyok a pályám csúcsán: amikor a gyakorlat, a rutin és a gyors reflexek összeadódnak.  Ez a tudás azonban akkor ér csak valamit, ha tovább tudjuk adni a fiataloknak: ezért is hoztunk létre egy nagy műhelyt, ahol el tudnak lesni minden fortélyt.

Ön ugyanis nemcsak egy klinika igazgatója, hanem a legnagyobb magyar orvosképző egyetem, a Semmelweis Egyetem rektora is. Hogyan fér össze ez a két fontos pozíció?

Amikor este kilenckor úgy tűnik, hogy befejeztem az orvosi feladataimat: végeztem az összes műtéttel, megnéztem a betegeimet, a kórlapokat, a zárójelentéseket, akkor indul a rektori életem, ellenőrzöm az üzeneteimet, megoldom a rám váró problémákat. A rektorság egy másik 24 órás elfoglaltság, így tulajdonképpen csak 48 órát kell egy napba besűrítenem.

Miért lett rektor?

Alapvetően nem voltak rektori ambícióim, egyszerűen jó és empatikus orvos akartam lenni. Ez talán sikerült is: a városmajori szívcentrum Európa első öt szívközpontja közé tartozik, a kontinens második legtöbb szívtranszplantációját mi végezzük. Éreztem azonban némi különbséget a mi és az egyetem többi klinikája között, és úgy gondoltam: a zászlóshajó is akkor tud még jobban szárnyalni, ha a körülötte haladók is gyorsabban haladnak. Elhatároztam hát, hogy megpályázom a rektori széket, és a nálunk már bevált műhely-struktúrát meghonosítom a többi szervezeti egységnél is. Úgy hiszem sikerült is: betegközpontú oktatást valósítottunk meg, az egyik legerősebb betegellátó tevékenységet is mi végezzük a fővárosban. Mindenütt a legjobb szakembereket nevezem ki tanszékvezetőnek, a tehetséges fiatalok pedig támogatást kapnak. Egyébként nem én vagyok az első rektor a családban: az üknagybátyám, Fodor József epidemiológus is vezette egy évig az egyetemet. Ő alakította ki a fővárosi csatornarendszert és az iskolaorvosi hálózatot.

Mi a titka, hogyan tud ennyi területen sikerrel helyt állni?

Meg kell tanulni gyorsan és jól dönteni. Az akut szívgyógyászat sokat segített nekem ebben: egy szívinfarktus kezelésénél csak így lehet eljárni. A Városmajori Klinikán tudatosan mindig a szerdai és a vasárnapi ügyeleteket vállaltam: ezeken a napokon nagyobb területről érkeztek a betegek, így sokkal több eset volt. 2003 és 2015 között több tízezer műtétet hajtottam végre. Emlékszem egy húsvét vasárnap úgy alakult, hogy a 24 óra alatt folyamatosan beérkező összes, szám szerint 26 infarktusos beteget nekem kellett megműtenem egyedül, nem jutott egy óra sem egy betegre.

Most melyik területtel foglalkozik a legtöbbet?

Igazán kedvelt tevékenységem a szívbillentyűk korrekciója katéterrel. Billentyűt ültetek be, plasztikázunk, mindezt egy katéteren keresztül, úgy, hogy nem nyitjuk meg a mellkast, így a beteg néhány nap múlva távozhat is az otthonába. A műtétek alatt a legmodernebb technikákat alkalmazzuk: 3 dimenziós ultrahangot, CT és MRI felvételt, egészen úgy néz ki a műtő, mintha egy űrhajón utaznánk.

Mindezek mellett mennyi ideje marad a családjára?

Közel lakunk a klinikához, így a gyerekeim gyakran fordultak meg a munkahelyemen. A legkisebb épp a szemben lévő iskolába jár, tanítás után átsétál, és meglátogat engem. Hétköznap így találkozunk, mert amikor elindulok még alszik, és amikor hazaérkezem, akkor már alszik. A hétvégém egyik napja, általában a szombat mindig a családé, illetve, ha külföldre utazom konferenciára, akkor mindig velem tartanak ők is, így gyakorlatilag már beutazták velem a fél világot.

Ketten már közülük az Ön hivatását választották, és a legkisebb is erre készül. Örül ennek?

Harmadéves egyetemista koromban megnősültem, és már az első németországi ösztöndíjam alatt megszületett a fiam, aki jelenleg Bostonban végez kutatómunkát ortopédiai sebészként. A második ösztöndíjamra már úgy utaztam el, hogy Petra lányom is világra jött. Ő most az egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján rezidens, részt vesz a COVID-19 ellátásban, sőt vannak közös pácienseink is.

Nagy büszkeség volt, hogy amikor a fiamat avatták, tanszékvezető tanár voltam, a lányomat pedig rektorhelyettesként már én avathattam orvossá. A második felségemtől született legkisebb gyermekem még ugyan általános iskolás, de szintén orvos szeretne lenni. Ez mindenképp megható és jó érzés, mert bár ez a hivatás 24 órás elfoglaltságot jelent és teljes embert kíván, nagyon fontos számomra és kitölti az életem. Öröm, hogy a gyermekeim is osztoznak velem ebben.

Herczku Nóra
Fotók: Semmelweis Egyetem